Alvinc

falu Romániában, Fehér megyében

Alvinc (románul: Vințu de Jos, röviden Vinț, németül: Unterwinz vagy Winzendorf, szászul Wints vagy Wänts, latinul: Binstum) falu Romániában, Fehér megyében, az azonos nevű község központja.

Alvinc (Vințu de Jos)
A Martinuzzi-kastély 1733-ban épült kapuja
A Martinuzzi-kastély 1733-ban épült kapuja
Alvinc címere
Alvinc címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióErdély
Fejlesztési régióKözép-romániai fejlesztési régió
MegyeFehér
KözségAlvinc
Rangközségközpont
Irányítószám517875
Körzethívószám0x58[1]
SIRUTA-kód8835
Népesség
Népesség3306 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság41 (2011)[2]
Népsűrűség38,77 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság227 m
Terület85,27 km²
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 59′ 40″, k. h. 23° 29′ 09″Koordináták: é. sz. 45° 59′ 40″, k. h. 23° 29′ 09″
Alvinc weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Alvinc témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség
A Martinuzzi-kastély
Dörre Tivadar rajza a kastélyról
A kastély egyik reneszánsz ablakkerete
A ferences templom
A romos református templom
Alvinc környéke 1769–1773 között

Fekvése szerkesztés

Gyulafehérvártól 14 km-re délnyugatra, a Maros bal partján fekszik.

Nevének eredete szerkesztés

Neve a német eredetű Winz személynévből ered.[3] Előtagja Felvincre utal. Először egy 1205 és 1235 közötti oklevél 1289-ből való másolatában említették, Wynch Inferiori alakban. Későbbi névalakjai: Wynch (1248), Olwynch (1342/1359), Alsowyncz (1393), Alwincz (1435).

Története szerkesztés

Szász hospes-ek alapították. A 13. századtól a marosi sóút átkelőhelye, vámmal. 1300-ban ferencesek építettek benne templomot. 1370-ben kapott vásártartási jogot, attól kezdve oppidumként, 1430-ban Borberekkel együtt civitasként említették. 1435 és 1526 között kerületével („Alvincszék”) együtt a Királyföldhöz tartozott. 1488-ban 182 egésztelkes gazdát írtak össze. A 15. század során az 1438-as és 1442-es török betörések és a pestis miatt meggyérült szász lakossága mellé a török elől menekülő magyarok és katolikus délszlávok települtek be.

A 16. század elején iskolája működött. 1510-ben magyar és szláv lakói paritásos alapon váltásos bíróválasztást követeltek. 1526-tól Fehér, később Alsófehér vármegyéhez tartozott. 1526 és 1529 között Radu de la Afumați havasalföldi fejedelem birtoka volt. A Szapolyai és Ferdinánd közti háborúk idején többször gazdát cserélt. 1539-ben Majláth István, Balassa Imre és társaik itt készítették elő korán leleplezett összeesküvésüket. 1546-ban uradalmával együtt Fráter György szerezte meg. Őt 1551. december 17-én itt, kastélyában ölette meg Castaldo császári tábornok saját titkárának, Marco Aurelio Ferrarinak áruló közreműködésével. A század folyamán szász polgárai részben a Királyföld városaiba költöztek, részben református hitre tértek. Ekkoriban már román polgárai is voltak. (Románok lakta városrészét egy 1657-ből való irat Oláhvinc-nek nevezi.[4]) 1590 körül utolsó szász papja is elhagyta, templomát a reformátusok kapták. 1597-ben, kétévi raboskodás után itt ölték meg börtönében Zsarnok Áron moldvai fejedelmet. 1601-ben papját, Kecskeméti Búzás Balázst választották erdélyi püspökké és ezzel a következő évig, amikor Szászvárosra költözött, itt volt a püspökség székhelye is.[5]

Bethlen Gábor 16211623-ban habán (hutterita) kézműveseket telepített le. Később, miután elveszítették adómentességüket és különböző adókkal terhelték őket, egyre többen elhagyták a települést. A század folyamán egyre több nemes, velük együtt pedig jobbágyok és zsellérek is beköltöztek. 1638-ban három, egymástól független joghatósága működött: a fejedelmi uradalom bírája, az alvinci és borbereki nemesek közösségéé és az alvinci polgárok magyar és román bírája. Később a bolgárok is saját ítélőszéket állítottak fel. 1694-ben a két mezőváros, Alvinc és Borberek élén nemesi hadnagy állt. 1658-ban a tatárok pusztították. Apafi Mihálytól 1664-ben nemességet kapott Ioan Zoba(wd) alvinci ortodox esperes.[6] 1670-ben a gyulafehérvári országgyűlés elrendelte az Alvinc és Borberek közti híd felépítését a Maroson. 1690-ben Csiprovci környékéről menekült katolikus bolgárok érkeztek. 1729-ig a románokkal közösen a görögkatolikus templomot használták, akkor a hozzájuk kötődő ferences atyák külön templomot, 1731 körül rendházat építettek. 1721-ben 42 nemest, 8 polgárt, 46 román és 6 magyar jobbágyot, 52 román zsellért, 18 bolgár és 15 habán családfőt írtak össze. A habánok („morvák” vagy „fekete németek”) fejlett munkamegosztású kézművességgel, zöldség- és virágkertészettel, a bolgárok kereskedelemmel foglalkoztak. Mind a habánok, mind a bolgárok külön városrészben éltek.

1690-től a császári kincstár volt az uradalom gazdája. Birtoklásáért Apor Péter 1696-ban fegyveres hajdúkkal támadt Kapi Erzsébetre. 1697-ben I. Lipóttól Illyés András erdélyi püspök kapta meg, de a kuruc háborúk megakadályozták a birtokbavételt. 1715-től a gyulafehérvári püspökség, 1754-től a káptalan uradalmi központja volt, amelyhez hozzátartozott Tartaria, Maroskarna, Rakató és Borsómező. 1725-ben újraalakították római katolikus plébániáját. 1760-ban Bajtay Antal püspök felszámolta a habán közösséget. 24 családot Delpini János Teofil jezsuita szerzetes 1766 és 1771 között katolizált, a többiek szétszóródtak. Református egyházát 1766-ban 75 férfi és 106 nő alkotta. 1786-ban 2146-ban lakták, 98%-uk mezőgazdaságból élt. A 19. századra mind a morvák, mind a bolgárok elmagyarosodtak.

1784. november 67-én uradalmának parasztjai feldúlták majorságait és nemesi udvarházait. Batthyány Ignác az 1780-as évek második felében papírmalmot alapított a sibisáni határban, a Sztrungár-patakon, az „erdélyi tudós társaság” és saját kiadói tervei számára. A manufaktúra 1811 utánig működött.[7] 18191820-tól járási székhely. 1837-ben Kemény Sámuel és Károly kaszinót alapított. 1842 körül „…vásárai közt a katalin-napi érdemli a megemlítést. Sok jó dohány, viza, vizaikra, csiga árultatik el, s vitetik széllyel az egész országba.”[8] A 19. századi Erdélyben Szemerján és Marosvásárhelyen kívül itt termesztettek dohányt.[9] 1848-ban előbb Zeyk Antal vezetésével közös román–magyar nemzetőrsége alakult, de októberben a románok ostrom alá vették a megerősített Martinuzzi-kastélyba családostul behúzódott magyar nemzetőröket. A védők megtagadták a fegyverletételt és tárgyalásokat kezdeményeztek. Október 23-án a Muntean ortodox és Cornea görögkatolikus pap vezette románok, a magyarok és a szászok kölcsönös védelmi szerződést írtak alá. A magyarok elismerték a közteherviselést és kimondták a település általános lefegyverzését. Biztosítékul behívták a reguláris császári erőket. 1849. február 1012-én Bem meglepte és csapást mért Stutterheim Szászvárosból Gyulafehérvár felé visszavonuló dandárjára.

Az újvinci morvák habánok hagyományos fazekassága a 18. század végére leáldozott. Ezután késeket készítettek a két világháború közöttig, az 1930-as években még hét késes dolgozott Alvincen. A késnek való acélt az I. világháborúig a helyi boltos közvetítésével Nagyszebenből vagy Budapestről szerezték be és hideg kovácsolással, majd köszörüléssel munkálták meg. A nyélhez a szarut főként a szászsebesi fésűsöktől szerezték be.[10]

1870-ben elérte a vasút, 1897-ben, az Alvinc–NagyszebenVöröstorony vonal átadásával pedig vasúti csomóponttá vált. Az 1880-as években hozzácsatolták a kicsiny, 1880-ban mindössze 539 román lakost számláló Sibisánt. Az egyesült település a 20. század elején hivatalosan „Alvinc – Újvinc – Borberek – Sibisana egyesült nagyközség”-nek hívta magát.[11] A 20. század kezdetén jelentős boralma- és szilvatermőhely volt, évi két országos vásárral, szesz- és konyakgyárral és három fogadóval. 1906-ban a Román Nemzeti Párt első helyi jelöltjeként Iuliu Maniu nyerte kerületében a képviselőválasztást. Később, 1936. június 30-án Maniu a Nemzeti Parasztpárt vezetőjeként Alvincen húszezres tömeggyűlést tartott, amelyen megerősítette, hogy továbbra is kitartanak a Népszövetség és az Antant oldalán. 1931-ben elvesztette járási székhelyi rangját. A Vasgárda felkelése alatt, 1941. január 22–23-án a helyi gárdisták gépfegyvereket zsákmányoltak a kudzsiri fegyvergyárból és lefegyverezték a helyi csendőröket. Egy időre az ellenőrzésük alá vonták a települést, és állásokat foglaltak el a központban. Rövid összetűzésbe keveredtek a Gyulafehérvárról érkező katonai alakulatokkal, majd az erősítés érkeztére megadták magukat.

A 2016-os önkormányzati választásokon Romániában egyedül Alvinc választott zöld párti polgármestert.[12]

Népesség szerkesztés

  • 1850-ben 1540 lakosából 693 volt román, 523 magyar, 138 cigány, 99 zsidó és 85 német nemzetiségű; 696 ortodox, 352 római katolikus, 240 református, 134 görögkatolikus, 99 zsidó és 19 evangélikus vallású.
  • 1910-ben a hozzátartozó Borberek nélkül 3052 lakosa volt, közülük 2144 román és 639 magyar anyanyelvű; 2016 ortodox, 349 görögkatolikus, 297 római katolikus, 242 református, 134 görögkatolikus, 102 zsidó, 29 evangélikus és 17 unitárius vallású.
  • 2002-ben 3278 lakosából 3137 volt román, 62 cigány és 61 magyar nemzetiségű; 3029 ortodox, 98 pünkösdista, 63 római katolikus és 26 görögkatolikus vallású.

Látnivalók szerkesztés

Gazdasága szerkesztés

Alvincen cipő-, bútor- és bőrgyár működik.

Híres emberek szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Telekom, 3–RDS
  2. [1]
  3. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai. 1983. 52. o. ISBN 963 05 3346 4  
  4. Hajdú Mihály – Janitsek Jenő: Alsófehér megye. (Szabó T. Attila erdélyi történeti helynévgyűjtése, 1.) Bp., 2001, 13. o.
  5. Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei. Kolozsvár – Barót, 2012, 33. o.
  6. Gudor, i. m., 243. o.
  7. Jakó Zsigmond: Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata. 2. 1712–1848. Cluj, 1964, 12–13. o.
  8. Nagy Ferenc: Vásárlaistrom (1842). Ethnographia 1979, 510. o.
  9. Veszely Károly: Szünnapi kirándulás Erdély nyugoti hegyei közé. Kolozsvártt, Stein, 1865, 42. o.
  10. dr. Kós Károly: Az alvinci újkeresztyén késesekről. In K. K.: Néprajz és muzeológia. Kolozsvár, 2011, 191–194. o.
  11. Szentimrei Jenő: Városok, emberek. 1. Útkeresés könyve. Bukarest, 1973, 301. o.
  12. www.partidulverde.ro. [2016. június 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. június 13.)
  13. Szentimrei i. m. 323–324. o.
  14. Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem...” Csíkszereda, 2012, 294–5. o.

Források szerkesztés

További információk szerkesztés