Duhem–Quine-tézis

A Duhem–Quine-tézis a tudományelmélet egyik megállapítása, mely szerint a tudományos kijelentések nem egyenként, hanem csoportosan mint bizonyos egységek (elméletek, hipotézisek) elemei hasonlíthatók a tapasztalattal össze.

Az elméletet Pierre Duhem (1861 – 1916) tudományfilozófus alapozta meg. Ő ugyanis tudományelméleti szempontból nélkülözhetetlennek tartotta a tudományok történetének tanulmányozását. A tudománytörténet arra tanít -állapította meg -, hogy a fizika és metafizika közé nem húzható éles határvonal, hiszen az előbbi a jelenségekkel, a metafizika pedig a mögöttes valósággal foglalkozik. A fizikai elmélet nem ad valódi magyarázatot, csak általános elvekből levezeti a törvényeket. A tudományos igazságkritériuma azonban nem az elméleti keretbe foglalás, hanem a kísérleti adatokkal való egyezés, vagyis az elméletből levezetett előrelátások igazolása. A törvények igazolása azonban csak elméleti keretben lehetséges. Így a tapasztalat általi megerősítés nem egyértelmű bizonyíték, hiszen az előrelátás más elméletből is levezethető. A megcáfolás sem mindig vonja maga után az elmélet elvetését. Legtöbbször az elmélet bizonyos korrekciók után ,,megmenthető”. Éppen ezért nem alkalmazható az úgynevezett döntő kísérlet (experimentum crucis) a versengő hipotézisek közötti választásnál.

Ezt az elképzelést Willard van Orman Quine (1908 – 2000) analitikus filozófus fejlesztette tovább.

Források

• Hársing László: A filozófiai gondolkodás Thalésztól Gadamerig. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2002.