Eryops

fosszilis kétéltűnem

Az Eryops egy félig vízi életmódot folytatott kétéltűszerű nem, melynek fosszíliáit főként a kora perm időszakban (mintegy 295 millió évvel ezelőtt) keletkezett Admiral Formációban találták meg a Texas állambeli Archer County, valamint Új-Mexikó állam területén, de töredékes maradványai az Amerikai Egyesült Államok keleti részein is előkerültek. Neve – melynek jelentése „kihúzott arc”, a görög eryein = „kihúzott” és ops = „arc” szavak összetételéből –, arra utal, hogy a koponyája nagy része a szemei előtt helyezkedett el. Az Eryops átlagos hossza valamivel meghaladta az 1,5-2 métert, így kora egyik legnagyobb szárazföldi állata volt. A tömege nagyjából 90 kilogramm lehetett. Feltehetően kevés ragadozó vadászott rá, de könnyű préda lehetett például a nagyobb méretű Dimetrodon számára, amely valószínűleg az időszak csúcsragadozója volt. Számos teljes Eryops csontvázat találtak a kora perm időszaki rétegekben, de leggyakrabban a koponya lemezei és fogai kerülnek elő. Habár nem volt közvetlen leszármazottja, ez az egyik legjobban ismert perm időszaki kétéltű, mely jó példával szolgál a természet mérnöki munkájára.

Eryops
Evolúciós időszak: kora perm
Az Eryops rekonstrukciója
Az Eryops rekonstrukciója
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Rend: Temnospondyli
Család: Eryopidae
Nem: Eryops
Tudományos név
Eryops megacephalus
Cope, 1877
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Eryops témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Eryops témájú kategóriát.

Az Eryops egyaránt sikeresen adaptálódott a vízi és a szárazföldi környezetben történő mozgáshoz. Megőrizte és finomította hal őseire utaló jellegzetességeinek többségét. Erős végtagjai megtartották és hordozták a testét, amikor a vízen kívül tartózkodott. Megvastagodott, erős gerince meggátolta, hogy a teste meghajoljon a saját súlyától. Emellett pedig csökevényes hal állcsontjaiból egy kezdetleges fül alakult ki, lehetővé téve, hogy az állat hallja a levegőben terjedő hangokat.

Az Eryops első faja az Eryops megacephalus nevet kapta (a megacephalus jelentése „nagy fej”).

Anatómia szerkesztés

 
Az Eryops rekonstrukciója
 
Az Eryops teljes fosszilis csontváza

Az Eryops koponyája aránylag nagy méretű, széles és lapos volt, elérte a 60 centiméteres hosszúságot. Erős állkapoccsal rendelkezett, hatalmas szájában számos éles, recés mintázatú, zománccal ellátott fog sorakozott, melyek alapján a labyrinthodontiák („labirintusfogúak”) közé sorolták be. Széles, nagyra tátható állcsontjában agyarszerű palatális fogak helyezkedtek el, ami arra utal, hogy az evés során a táplálék tehetetlengégét használta ki, azaz rágómechanizmusa nem volt, így a megragadott zsákmányt a fejét felfelé és hátrafelé rángatva dobálta egyre mélyebbre a szájában. Napjainkban ehhez hasonló módon táplálkoznak a krokodilok és az aligátorok. Az Eryops feltehetően nem volt igazán aktív állat, így az esetében a szárazföldi ragadozó életstílus bár elképzelhető, mégis kevésbé lehetett jellemző. Valószínűbb, hogy inkább a vízben levő vagy a tópartokra és a mocsarak sekély részeire vetődött halakkal táplálkozott. Ekkortájt a szárazföldi gerinctelenek nagy mennyiségben fordultak elő, így talán önmagukban is elegendő élelmet biztosítottak a számára.

 
A Eryops megacephalus csontváza elölnézetből

Az Eryops szemüregei nagyok voltak és felfelé irányultak. Teste rövid és erős lábain, a talaj közelében helyezkedett el. Farka rövid volt, ami arra utal, hogy nem lehetett gyors vagy erőteljes úszó. A lapos, felső részén nagy szemekkel és orrnyílásokkal ellátott koponya alapján lopakodva vadászott a ma élő krokodilokhoz hasonlóan, és csendesen várakozott a víz alatt, ahonnan csak a szemei és az orrnyílásai látszódtak ki.

 
Az Eryops megacephalus csontváza oldalnézetből

Az Eryops igen fejlett vállöve nagy méretű izmok számára biztosított tapadási helyet. Még lényegesebb, hogy a vállöv elkülönült a koponyától, jobb szárazföldi mozgást téve lehetővé. A crossopterygiákra jellemző zárcsont (cleithrum) lapockává vált, a jól fejlett köztes kulcscsont pedig a mellkas alsó részén helyezkedett el. A kezdetleges kétéltűeknél a két kulcscsont és a köztes kulcscsont ventrálisan növekedett, egy széles mellkasi lemezt kialakítva, az Eryopsra azonban ez nem volt jellemző. A vállöv felső részén egy lapos, a felkarcsont beillesztésére szolgáló glenoid üreggel ellátott lapocka helyezkedett el, míg az alsó részén egy lapos hollócsőr lemez volt, ami a test középvonala felé fordult. A medenceöv szintén sokkal nagyobb volt a halakban található egyszerű lemezeknél, hogy több izom számára biztosítson tapadási helyet. Dorzálisan nagymértékben megnyúlt, és egy vagy több, speciális keresztcsonti bordán keresztül összekapcsolódott a hátgerinccel. A hátsó lábak a súly megtartása mellett a test előre hajtásához is alkalmazkodtak. A medence dorzális kiterjedése volt a csípőcsont (ilium), a széles ventrális lemezhez pedig elöl a szeméremcsont, hátul az ülőcsont (ischium) tartozott. A három csont egyetlen ponton, a medence háromszög közepén, az úgynevezett acetabulumnál találkozott, amihez a combcsontok illeszkedtek.

 
A Pelosaurus laticeps, az Eryops feltételezett ebihal állapota[1]

Az Eryops ilio-sacralis ízületének fő erősségei az ínszalagok voltak, melyek alapján az állat szerkezetét, de nem filogenetikáját tekintve a legkezdetlegesebb embolomeri kétéltűek és a korai hüllők között helyezkedik el. Ez a jellegzetesség jóval rendszeresebben fordul elő a későbbi gerinceseknél, ahol a kötőszövet és a csípőcsontnál levő összeforrt keresztcsonti bordák további ínszalagok számára nyújtanak tapadási felületet.

Légzés szerkesztés

A modern kétéltűek levegőt lélegeznek be a tüdejükbe, amely elnyeli az oxigént. Emellett nedves szájukon és bőrükön keresztül is képesek levegőhöz jutni. Mindez az Eryopsra is jellemző lehetett, de a bordái egymáshoz túl közel helyezkedtek el ahhoz, hogy könnyedén kiterjeszthessék a mellkast. Valószínűbb, hogy a belégzéshez a nyelvcsont lenyomásával kitágította a szájüregét, majd felemelte a száj alsó részét, miközben az orrüregeit zárva tartotta. A levegőt a kilégzésnél a tüdőfalakon levő rugalmas szövetek összehúzásával préselhette ki.

Helyváltoztatás szerkesztés

 
A Dimetrodon gigas és az Eryops megacephalus

A Eryops végtagjainak felső része a test két oldalán vízszintesen helyezkedett el, alsó részük pedig nagyjából derékszögben lefelé állt, a kétéltűekre jellemző módon. A súly nem a lábak felett összpontosult, hanem 90 fokban kifelé irányult az alsó lábszárak felé. Az állat az ereje nagy részét a teste járáshoz történő felemelésére fordította, így a mozgása lassú és nehézkes lehetett. Ez a fajta testhelyzet csak rövid, széles lépteket tehetett lehetővé, amit a karbon időszaki sziklákban megőrződött lábnyomok is igazolnak.

Az Eryops lábaiban levő ínszalagszerű függelékek fontosak, mert a modern szárazföldi állatok mozgását ezek csontos és kötőszövetes változatai teszik lehetővé.

Jegyzetek szerkesztés

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Eryops című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés