Fraticellik
A fraticellik vagy a spirituálisok a ferences rendből kiszakadó mozgalom volt. Egyes történetírók a rendtől elszakadó és végül a rendről teljesen leváló, szektává alakuló közösségnek tartják, mások úgy vélik, hogy az Assisi Szent Ferenc által szándékolt testvéri közösség szabályos szerzetesrenddé alakulása során kitaszították és elszigetelték a regulát "glosszák nélkül" megtartó testvéreket, s egy idő után a rend és a pápai egyház szektásodásra kényszerítette őket.[1] Az utóbbi álláspont alapján kétségkívül pontosabban lehet megítélni a mozgalom mibenlétét és szándékát.[1]
A nevet több különböző eretneknek nyilvánított csoport megnevezésére használták,[2] amelyek a 14. és 15. század folyamán jelentek meg, főként Itáliában.
Történet szerkesztés
A ferences renden belül, nem sokkal az alapító Assisi Szt. Ferenc halála után viták támadtak az apostoli szegénység értelmezése körül, amelyek szakadássá fajultak. A tagok egy része a szegénység és a szigorú életmód enyhítését követelte, míg más részük, a spirituálisok az eredeti szabályokhoz tartották magukat és szembehelyezkedett az egyre gazdagodó ferences kolostorokkal.[3] Ők a katolikus egyház és képviselőinek gazdagságát és életmódját is botrányosnak tartották.
A ciszterci misztikus, Gioacchino da Fiore tevékenysége nyomán kialakult mozgalom, a joachimizmus óriási szerepet játszott a spirituálisok történetének és önértelmezésének kibontakozásában. Hirdették, hogy felépítik az általuk hirdetett lelki egyházat.[4]
A megkülönböztetésüknek és elszigetelődésüknek aktív szakasza a II. lyoni zsinat (1274) rendelkezéseivel kezdődött meg, amelyekkel az egyház célja az volt, hogy pontosan megszabott intézményes és jogi rendet írjon elő a koldulórendeknek. A rendelkezések teljes összhangban voltak a domonkosok szabályzatával és önértelmezésével, problémát csak a ferenceseknek okozott, akiknek a rendalapítótól szándékolt és kialakított, a regulában és a végrendeletben rögzített életformája lényeges vonatkozásokban eltért a domonkosokétól. A zsinati határozatok tiltakozást és ellenállást váltottak ki a spirituálisok körében, válaszként viszont a hangadó személyeire súlyos büntetéseket mértek ki, életfogytiglani, bilincsben letöltendő fegyházbüntetéssel sújották őket.[1]
Rövid időre szóló fordulat csak 1290-ben következett be, amikor a velük rokonszenvező Raymond de Gaufredi-t IV. Miklós pápa tiltakozása ellenére generálissá választották. Raymund szabadságot adott a foglyoknak és missziós feladattal a Közel-Keletre küldte őket.[1] 1294-ben visszatértek Itáliába és ugyanez év nyarán V. Celesztin lett a pápa. A Keletről visszatérő umbriai spirituálisok folyamodványt intéztek hozzá és a csoport ”pauperes heremitae domoni Celestini” (celesztiánusok) néven (bencés!) kongregációként önálló státust nyert. E celesztiánus közösséget tekintik a későbbi fraticellik csírasejtjének.[1] Ugyanakkor a ferences szabályzat szerint élhettek. V. Celesztin pápa azonban még ez év decemberében lemondott, utódja pedig VIII. Bonifác lett.
1296-ban VIII. Bonifác pápa Olim Celestinus nevű bullájában elődje minden rendelkezését érvénytelennek jelentette ki. A celesztinusokat nem említette külön meg, de státusukat a rend és a közösség csakis a rendtől való elszakadás jelének tekinthette. Mivel az itáliai celesztinusok újabb üldözéstől tarthattak, a görög félszigetre menekültek.[1]
1317-ben újra elítélte őket XXII. János pápa és szigorú rendszabályokat hozott ellenük.
XXII. János pápa 1318-as bullája a fraticellik öt "tévedését" sorolta fel:
- a katolikus egyház korrupt, és csak ők a spirituálisok;
- a római papságtól megtagadnak mindenféle hatalmat és jogkört;
- megtiltják az eskütételt (az akkori korban az emberek többsége írástudatlan volt, az eskü volt az egyetlen módja a szerződéskötésnek);
- az tanítják hogy bűnben lévő pap kiszolgáltatotta szentségek érvénytelenek (a katolikus álláspont szerint a szentség közvetítése /pl. átváltoztatás, gyóntatás, esküvő celebrálás/ közvetlen Krisztustól származó isteni kegyelem, mely bűnben is érvényes)
- azt tanítják hogy csak ők egyedül az evangélium igaz gyakorlói.
A fraticellik kiléptek a ferencesek közül és megtagadták az egyháznak az engedelmességet. Külön társaságokat alapítottak és magukat Szt. Ferenc szegény fiai-nak nevezték, a nép pedig fraticellik néven nevezte őket.[3]
Azt hirdették, hogy a pápák nem lehetnek az egyház igazi vezetői, mert ellenségei a legnagyobb keresztény erénynek, a szegénységnek. A nép körében igen nagy népszerűségnek örvendő, aszketikus életükkel a feudális egyház gazdagsága ellen tiltakozó fraticellik ellen az egyház az inkvizíció eszközeit vette igénybe.[3] A kegyetlen kínzásoknak alávetett követőik közül sokan megtörtek, sokan pedig máglyán fejezték be az életüket.[3]
Az üldözések hatására szétszóródtak, jelenlétüket több országban is megfigyelték, köztük Spanyolországban és Magyarországon is. Az utolsó per 1466-ból, Rómából ismert.[5]
Az irodalomban szerkesztés
Umberto Eco regénye, A Rózsa neve a fraticellik elleni üldözés alapján íródott.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ a b c d e f Kurt Ruh: A nyugati misztika története II.
- ↑ Fraticelli. Catholic Encyclopedia. (Hozzáférés: 2007. február 18.)
- ↑ a b c d Vallástörténeti kislexikon → ferencesek; szerk: Gecse Gusztáv
- ↑ kat. lexikon: fraticelli
- ↑ H.C. Lea: History of the Inquisition of the Middle Ages , vol. III.