Wikipédia

Giuseppe Sinopoli

olasz zeneszerző

Giuseppe Sinopoli (IPA: [dʒuˈzɛppe siˈnɔːpoli]; Velence, 1946. november 2. – Berlin, 2001. április 20.[10]) olasz karmester és zeneszerző.

Giuseppe Sinopoli
Született1946. november 2.[1][2][3][4][5]
Velence[6]
Elhunyt

Berlin[9][6]
Állampolgárságaolasz
Foglalkozása
Iskolái
Kitüntetései
  • Az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja
  • Grand Officer of the Order of Merit of the Italian Republic
Halál okaszívinfarktus
SírhelyeCampo Verano
A Wikimédia Commons tartalmaz Giuseppe Sinopoli témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete szerkesztés

Sinopoli az Veneto beli Velencében született, a helyi Benedetto Marcello Konzervatóriumban tanult Ernesto Rubin de Cervin keze alatt, majd a németországi Darmstadtban, Karlheinz Stockhausen mentoráltjaként. Orvostudományi diplomát szerzett a Padovai Egyetemen, ahol bűnügyi antropológia témájában készített disszertációt.[11]

Pályafutása szerkesztés

Sinopoli sorozatművek zeneszerzőjeként lett ismert, 1972-ben a Velencei Conservatorjo Benedetto Marcello kortárs és elektronikus zene professzora, és annak helyi új mozgalma fő támogatója lett. Karmesterként tanult a bécsi zeneművészeti akadémián Hans Swarowsky tanszékén és Velencében az 1970-es években megalapította a Bruno Maderna együttest. Egyik leghíresebb kompozíciója talán a Lou Salomé opera, amelyet először 1981-ben adtak elő Münchenben, a főszerepben Karan Armstrong énekelt.[12]

1984-ben kinevezték a Philharmonia Zenekar vezető karmesterévé, ezt a pozíciót 1994-ig töltötte be, és számos felvételt készített velük, köztük Elgar zeneműveit és Mahler összes szimfóniáját.[13] 1990-ben a Deutsche Oper Berlin vezető karmesteri pozíciója várt rá, de még szerződését megelőzően lemondott. 1992-ben a Drezdai Staatskapelle vezető karmestere lett. A Bayreuth Fesztivál karmestereinek tagja volt. Leginkább mélyen átélő és néha ellentmondásos operaértelmezéséről ismert, különösen az olasz zeneszerzők és Richard Strauss műveivel kapcsolatosan. A tizenkilencedik század végi és a huszadik század eleji zenékre szakosodott, Wagnertől és Verditől, Straussig és Mahlerig, valamint a második bécsi iskoláig. Zenekarvezetői stílusa sok vita tárgyát képezte, különösen a szimfonikus műfajban, amelyben többen értelmezésének „excentricitását” hangsúlyozták, míg mások a művekhez való intellektuális megközelítésének észszerűségét dicsérték.

Zeneművei szerkesztés

  • Sintassi Teatrali (1968): „Frammento n. 48 da Alcmane”, „Frammenti n.2-4-80 da Saffo”, „ Stasimo IV ed Esodo da Edipo Re di Sofocle”
  • Erfahrungen (1968)
  • 5 studi su 3 parametri, musica elettronica (1969)
  • Musica per calcolatori analogici, musica elettronica (1969)
  • Strutture per pianoforte (31/8/1969)
  • Sunyata, Thema con varianti per soprano e quintetto d’archi su testo di Kridaya Sutra, (1970).
  • Numquid et unum per clavicembalo e flauto (1970) dedicato a Franco Donatoni.
  • Isoritmi, musica elettronica (1971)
  • Opus Daleth per orchestra (1971 al Teatro La Fenice di Venezia diretta da Ettore Gracis)
  • Opus Ghimel per orchestra da camera (1971)
  • Opus Schir per mezzosoprano e strumenti su liriche di Rolando Damiani (1971)
  • Numquid per oboe, corno inglese, oboe d'amore (1972) , dedicato a Lothar Faber.
  • Hecklephon per pianoforte, clavicembalo e celesta (1972)
  • Per clavicembalo (1972), dedicato a Mariolina De Robertis.
  • Isoritmi II – Volts, musica elettronica (1972)
  • Symphonie imaginaire per voci soliste, 10 voci bianche, 3 cori e 3 orchestre (1973)
  • Klaviersonate per pianoforte (1977), dedicato a Katia Wittlich
  • Klavierkonzert per pianoforte e orchestra (1974)
  • Souvenirs à la mémoire per 2 soprani, controtenore e orchestra (1974) dedicato a Harry Halbreich
  • Pour un livre à Venise per orchestra (1975). Prima raccolta: Costanzo Porta I – Contrappunto primo (dal Mottetto Gloriosa Virgo Caecilia di Costanzo Porta) II – Hommage à ---- Costanzo Porta III – Canzone “La Gerometta” (doppio coro) (da Costanzo Porta)
  • Tombeau d'Armor I per orchestra (1976 al Teatro La Fenice)
  • Requiem Hashshirim per coro a cappella (1976), dedicato a Paul Beusen
  • Archeology City Requiem per orchestra (1976) bemutató: Párizs, 31 gennaio 1977. január 31.,, inaugur a Pompidou központ felavatásán.
  • Tombeau d'Armor II per grande orchestra (1977)
  • Tombeau d'Armor III per violoncello e orchestra (1977)
  • Quartetto per quartetto d'archi (1977)
  • Kamarakoncert zongorára, fúvósokra, ütősökre, hárfára, cselestára e klavicsembalóra (1977–78)
  • Lou Salomé, opera, librettó: Karl Dietrich Gräwe (1981)

Halála és öröksége szerkesztés

Sinopoli 2001. április 20-án, 54 éves korában szívrohamban halt meg, miközben Giuseppe Verdi Aidáját vezényelte a berlini Deutsche Operben. Az előadást a társaság korábbi igazgatója, Götz Friedrich emlékének ajánlották. Két estével később Marcello Viotti az Aida előadását Sinopoli emlékére vezényelte. Április 23-i római temetésén az olasz köztársasági elnök és a miniszterelnök, valamint a Scala számos tagja vett részt.

Művei közé tartozik a görög kerámiáról írt könyve. Két nappal azelőtt halt meg, mielőtt a La Sapienza Egyetemtől átvehette volna régészeti kitüntetését.

Legutolsó felvételei között szerepel Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén és A béke napja, valamint Dvořák Stabat Matere.[14]

Giuseppe Sinopoli Fesztivál szerkesztés

2005 óta októberenként a Taormina Arte fesztivált szentel Giuseppe Sinopoli emlékének, aki 1989 és 1997 között a Taormina Fesztivál zenei részlegének művészeti vezetője volt. A Giuseppe Sinopoli Fesztivál zenei, irodalmi, színházi, művészeti programjaival, kiállításaival, koncertjeivel nemcsak zenészként és karmesterként, hanem zeneszerzőként, orvosként, régészként és entellektüellként is ünnepli őt. A fesztiválon jelentős olasz zenekarok lépnek fel.

Az első Giuseppe Sinopoli Fesztivál alkalmával a messinai Conservatorio „Arcangelo Corelli” támogatásával alakult meg a Sinopoli Kamarazenekar. A fiatal tehetséges zenészekből, a Conservatorio diákjaiból és tanáraiból álló zenekar többnyire Giuseppe Sinopoli műveit adja elő.

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 27.)
  2. ↑ SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ a b filmportal.de. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b Brockhaus (német nyelven)
  5. ↑ Hrvatska enciklopedija (horvát nyelven). Miroslav Krleža Lexicographical Institute, 1999
  6. ↑ a b c Archivio Storico Ricordi. (Hozzáférés: 2020. december 3.)
  7. ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  8. ↑ Library of Congress Authorities (angol nyelven). Kongresszusi Könyvtár. (Hozzáférés: 2019. december 25.)
  9. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  10. ↑ Der Spiegel
  11. ↑ (2007. december 1.) „Sinopoli, Giuseppe, (2 Nov. 1946–20 April 2001), Italian conductor and composer” (angol nyelven). Who Was Who, Kiadó: Oxford University Press.  
  12. ↑ &NA; (1985. június 1.). „STICK TO YOUR GUNS” (angol nyelven). Nursing 15 (6), 11–14. o. DOI:10.1097/00152193-198506000-00003. ISSN 0360-4039.  
  13. ↑ (2007. december 1.) „Clements, Andrew Joseph, (born 15 Sept. 1950), Music Critic, Guardian, since 1993” (angol nyelven). Who's Who, Kiadó: Oxford University Press.  
  14. ↑ Brooks, Ashley (2014. január 30.). „Guardian of truth”. Nursing Management 20 (9), 15–15. o. DOI:10.7748/nm2014.02.20.9.15.s16. ISSN 1354-5760.  
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Giuseppe_Sinopoli&oldid=26482268”