Johan Huizinga

Johan Huizinga (ejtése: [jóhan heüzinga], eredeti holland: [ˈjoʊ̯hɑn ˈhœʏ̯zɪŋɣaː]) (Groningen, 1872. december 7. – De Steeg, 1945. február 1.) holland kultúrtörténész, történetfilozófus és indológus.

Johan Huizinga
Született	1872. december 7. Groningen
Elhunyt	1945. február 1. (72 évesen) De Steeg
Állampolgársága	holland
Gyermekei	Leonhard Huizinga Jakob Herman Huizinga
Szülei	Dirk Huizinga
Foglalkozása	művelődéstörténész történész egyetemi oktató ellenálló nyelvész filozófus művészettörténész antropológus
Tisztsége	Leideni Egyetem rektora (1932–1933)
Iskolái	Groningeni Egyetem Leideni Egyetem
Kitüntetései	D.A. Thiemeprijs (1920)
Halál oka	természetes halál
Sírhelye	Oegstgeest
A Wikimédia Commons tartalmaz Johan Huizinga témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

1872-ben született Groningenben, ahol apja, Dirk Huizinga pszichológia-professzor volt az egyetemen. Történelmi érdeklődését a groningeni diákegylet egyik felvonulása keltette fel, melynek témája Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulása volt. Történelmi érdeklődésébe hamar melankólia vegyült, aminek egyik oka valószínűleg édesanyja korai halála volt. 1894-ben egyetemistaként vett részt egy hasonló jelmezes felvonuláson, melyen Orániai Móric 1594-es groningeni bevonulását ünnepelték. Az ünnepélyt lezáró vacsorán Huizinga azt mondta, hogy a jelmezbál a hanyatlás tüneteit mutatja, s még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. A középkor alkonyában megjelenő elmúlás-hangulat, valamint szellemtörténeti beállítottsága rokonítja Spenglerrel.

Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen, de földrajzot és történelmet, valamint szanszkrit nyelvtant is tanult. Az egyetem után négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott, ebből a témából szándékozta eredetileg írni a doktoriját is. Ebbéli szándékát később megváltoztatva, disszertációját a vidúsakáról (az indiai dráma jellegzetes udvari bolond figurájáról) 1897-ben védte meg Jacob Speyernél. Még ugyanebben az évben haarlemi gimnáziumban kapott történelemtanári állást. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított.

1902-ben megnősült, feleségétől, a middelburgi családból származó Mary Vicentia Schorerttől öt gyermeke született, akiket felesége korai halála után (1914) egyedül nevelt. 1937-ben újra megházasodott. Új feleségétől, Augusta Schölvinck-től egy gyermeke született.

1916-ban tagja lett a holland Királyi Tudományos Akadémiának, ezen kívül 1915-1932 között szerkesztője volt a „De Gids”-nek, Hollandia egyik vezető kulturális lapjának.

1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává választotta. Magyarországon először 1936-ban járt a Szellemi Együttműködés Népszövetségi Bizottságának tagjaként.

Hollandia német megszállása után tiltakozott amiatt, hogy a németek eltávolították a zsidó származású egyetemi professzorokat. 1942-ben, R. Krannenburg egyetemi tanár kizárása elleni tiltakozásul 57 társával benyújtotta lemondását a professzori állásukról. Ezt követően 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva a St. Michielsgesteli fogolytáborban, ellentétesnek érezvén a nácizmus diktálta vitalitást a Huizinga nevéhez kapcsolt dekadenciával. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban jó körülmények között tartották, majd szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy nem térhet vissza Leidenbe. De Steegben telepedett le, nem élte meg a felszabadulást.

Munkássága

Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen; 1919) c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, "szóval festés" jellemzi – szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.

Számos nyelvre lefordították, magyarra Szerb Antal ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.

„	Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.	”
– A középkor alkonya, 18. old. Budapest Európa Kiadó, 1970.

A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga – elvetve Karl Lamprecht nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával – szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra, illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját”. A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.

„	A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére. Keresni az igazságot, megismerésre szert tenni, a középkori elme számára azt jelentette: megerősíteni az adott, önmagunkban rejlő igazságokat logikai bizonyítás útján, akár kinyilatkoztatott és nyilvánvaló igazságok ezek, akár időlegesen elrejtettek, mert elfeledték a régi, jó forrásokat. A teljes igazság mindenről kifejezhető néhány logikai formulában, lényege pedig megtalálható valamiképpen a Szentírásban vagy az ókorban. Így fogja föl a középkor az igazságra és a megismerésre való törekvést. A modern szellem számára ez a még ki nem fejezett igazságokhoz való közeledés lesz; kifejtése, körülhatárolása azoknak, amelyek mindegyike ismét új kérdéseket vet fel. Induktív vizsgálat, elmélkedés a természet és a világ még megfejtendő titka felett, ezt érzi feladatának az új gondolkodás. Vajon a reneszánsz következménye e ponton a szellem fordulata? Nem! Leonardo da Vinciben mint kivételben már megvalósulhatott az új igazságkutatás, de a reneszánsz mint egész még hű a régi magatartáshoz és hisz a tekintélyben. Csak Descartes jelenti majd a fordulópontot.	”
– Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 10-11. old.

Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a Homo ludens (1938), amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, így például a történettudomány és az irodalomtudomány elhatárolása kapcsán írjaː "A történelem és irodalom közötti éles választóvonalnak az az oka, hogy az előbbi teljesen híján van a játék elemének, ez pedig az irodalomnak kezdeteitől máig alapja és jellemzője."

A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről. Egyik – azóta nagy karriert befutott – alaptétele szerint a modern európai embert elárasztja a tömegkommunikáció biztosította információtömeg. Ennek következtében az átlagember képtelen átlátni a saját világát, képtelen ítéletet mondani róla, és pusztán tények és adatok visszaadására képes. Az átlagemberek életét így kollektív mítoszok vezérlik. Az ilyen kultúrában az ifjúság lesz a példakép. Ezért a kultúra ahelyett, hogy felnevelné az ifjakat, maga próbál meg hozzájuk hasonulni életstílusban, divatban, fogyasztásban. A kultúrák ezen jellemzőjét Huizinga gyerekességnek, puerelizmusnak nevezte. Legfőbb jellemzőjének a hősök – ma azt mondanánk: sztárok – és a hősiesség kultuszát tartja. A tömeg szeret velük azonosulni – ez viszont azt is jelenti, hogy a tömeg számára saját maga a pozitív, aki nem azonosul vele, az megvetendő.

Huizinga legfontosabb művei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul, köszönhetően a 30-40-es évek élénk magyar érdeklődésének.

Magyarul megjelent művei

• A középkor alkonya; ford. Szerb Antal; Athenaeum, Budapest, 1938 (Az európai kultúra története) – [ez a rövidített angol változat fordítása és több kiadásban is így jelent meg, majd Őszi középkor címen is megjelent 2022-ben a teljes és eredetiből fordított szöveg]
• A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa; ford. Garzuly Mária; Egyetemi Ny., Budapest, 1938
• Patriotizmus, nacionalizmus; ford. Szentkúty Pál; Danubia, Pécs, 1941 (Vita nova)
• Válogatott tanulmányok. Tudomány, irodalom, művészet; ford. Radnóti Miklós; Pharos, Budapest, 1943
• Homo ludens. Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására; ford. Máthé Klára; Athenaeum, Budapest, 1944
• A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században; ford. Szerb Antal, Vas István, Tótfalusi István, utószó Klaniczay Gábor, jegyz. Vidrányi Katalin; Magyar Helikon, Budapest, 1976
• Homo ludens. Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására; ford. Máthé Klára; Universum, Szeged, 1990 (Universum reprint) ISBN 84-206-3539-1
• A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa; ford. D. Garzuly Mária; Tevan, Békéscsaba, 1991 ISBN 963-85472-7-8
• Erasmus; ford. Gera Judit; Európa, Budapest, 1995 (Mérleg) ISBN 963-07-5823-7
• A történelem igézetében. Válogatott tanulmányok; ford. Radnóti Miklós, vál. Tolnai Gábor, szöveggond. Kicsi Sándor András; Akadémiai, Budapest, 1997 (Hermész könyvek)
• A történelem formaváltozásai. Válogatott tanulmányok; ford. Radnóti Miklós; Maecenas, Budapest, 1997 (Maecenas kiskönyvtár)
• Huizinga, a rejtőzködő; ford. Balogh Tamás, bev. Gera Judit, versford. Tóth Krisztina; Balassi, Budapest, 1999 ISBN 963-506-247-8
• Hollandia kultúrája a tizenhetedik században; ford. Gera Judit; Osiris, Budapest, 2001
• Hogyan határozza meg a történelem a jelent? Válogatott írások, 1915–1943; ford., bev., utószó Balogh Tamás; Typotex, Budapest, 2015
• Őszi középkor; ford. Balogh Tamás, N. Kiss Zsuzsa; Helikon, Budapest, 2022 – [A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen) holland eredetiből készült, teljes fordítása. A mű A középkor alkonya címen is megjelent korábban többször, egy rövidített angol kiadás nyomán]

Források

• Wessel Krul: Egy korszerűtlen történész, Johan Huizinga élete és művei; ford. Balogh Tamás, szerk. Fenyves Miklós; Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003 ISBN 963-9373-46-X
• Balogh Tamás–Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. Johan Huizinga magyar recepciója a harmincas-negyvenes években. Tanulmányok; ELTE Eötvös, Budapest, 2002 ISBN 963-463-537-7
• Történetelmélet I. Szerk.: Gyurgyák János–Kisantal Tamás. Budapest. Osiris Kiadó, 2006. ISBN 963-389-869-2

További információk

• http://www.antiskola.eu/beszamolo_beszamolok_puskak/index.php?page=show_detail&id=8392
• https://web.archive.org/web/20120624060250/http://www.foldvary.eoldal.hu/cikkek/elte-latin-tanszek/vallastortenet-ii_-kiegeszites-1_-.html#_ftn6
• https://web.archive.org/web/20150702180149/http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_a_maga_heroszai_johan_huizinga_a_holnap_arnyekaban-56457
• http://masport2.uw.hu/cikk.php?tipus=s&id=19
• http://www.jegyzetbank.org/index.php?c=ds&k=210
• Balogh Tamás: Mélyenszántó Gondolati és Hûséges Megemlékezés. Johan Huizinga és Szerb Antal. In: Holmi 20000/4
• http://www.vilagossag.hu/pdf/20060501201344.pdf
• Balogh Tamás: Elveszett paradicsom. Nijhoff és Huizinga; ELTE Germanisztikai Intézet, Budapest, 1997 (Néderlandisztikai füzetek)
• Huizinga, 1999; szerk. Balogh Tamás; ELTE Germanisztikai Intézet, Budapest, 1999 (Néderlandisztikai füzetek)
• Willem Otterspeer: Rend és hűség. Johan Huizinga szellemi DNS-e; ford. Balogh Tamás; Gondolat, Budapest, 2008
• Balogh Tamás: Huizinga Noster. Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról; KRE–L'Harmattan, Budapest, 2017 (Károli könyvek. Monográfia)