A kisajátítás polgári jogi fogalom: ingatlannak állami vagy önkormányzati közérdekű célra, a közigazgatási hivatal határozata alapján való igénybevételét jelenti a tulajdonostól, törvényben meghatározott esetekben, célra és módon. A kisajátítás az ingatlanon fennálló tulajdonjog megszerzésének eredeti módja.

A hatályos jogszabályok szerint szerkesztés

A szabályozás alkotmányos alapjai szerkesztés

  • A kisajátítás intézménye a magyar alkotmány[1] 13. § (2)[2] bekezdésén alapult.
  • A hatályos jogszabály, Magyarország Alaptörvénye szerint "Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet."[3]

A kisajátításra vonatkozó részletes szabályozást a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvény szabályozza, a Polgári törvénykönyv csak alapelveket rögzít.

A 2007. évi CXXIII. törvény[4] szerint szerkesztés

A Polgári Törvénykönyv hatályos rendelkezései szerkesztés

Az új Polgári Törvénykönyv XI. fejezetének 5:43. §-a a kisajátításról csupán fogalmi meghatározást tartalmaz. Kisajátítással ingatlan tulajdonjoga kivételesen, közérdekű célra, azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében szerezhető meg.[5] A kártalanítás nyújtására az köteles, aki a kisajátítás alapján a tulajdont megszerzi.[6]

A kisajátítás konjunktív feltételei tehát: kisajátítással az ingatlan tulajdonjoga csak

  • a) közérdekű célra,
  • b) azonnali,
  • c) teljes és
  • d) feltétlen kártalanítás ellenében szerezhető meg.

Története szerkesztés

A római jogban szerkesztés

A kisajátítás (expropriatio) már az ókori római jog által is ismert jogintézmény volt. A kisajátítást a római jog tudománya a tulajdon korlátai között tartotta számon, mint a tulajdon legszembetűnőbb, legélesebb korlátozását. A közületeknek csak a posztklasszikus korban jutott teljes elismerésre a joga arra, hogy kisajátítsanak magántulajdonban álló dolgokat. Erre rendszerint egy-egy új közmű létesítése érdekében. A kisajátítás helyett azonban többnyire adásvételi szerződést (emptio venditio) kötöttek, amelyet - szükség esetén - állami nyomással (közvetett kényszerrel) hajtottak végre.[7]

A magyar szabályozás a 19. században szerkesztés

Az ú.n. kisajátításjog szabályozása a magyar jogban először az 1868. évi LV. törvénycikkel, Budapestre nézve az 1868. LVI. törvénycikkel jelent meg. Ezek helyébe lépett az 1881. XLI. törvénycikk.

A törvény szerint kisajátításnak csak közérdekből és ebből is csak a törvény által taxitive felsorolt esetekben van helye. Ilyen esetek voltak például közutak, közhidak, vasutak építése, folyóvizek szabályozása, mocsarak lecsapolása, árvíz elleni védelem, távírdák, állami épületek és intézetek felállítása, hadi erődítések; községekben új utcák, terek, víz-, gázvezetékek létesítése; még tovább terjedt a kisajátítási jog törvényhatósági joggal felruházott és 10 ezernél több lakossal bíró rendezett tanácsú városokban és még tovább Budapest székes főváros területén.

A kisajátításjogot a kereskedelmi, illetőleg a földmívelési miniszter engedélyezte. Tárgyát csak ingatlan dolog képezhette, de a kisajátítást sem az ingatlannak, sem a tulajdonosnak a minősége nem akadályozhatta.

A kisajátítás célja vagy a tulajdonjognak vagy az ingatlan ideiglenes használatának megszerzése lehetett. A tulajdonjog megszerzése mindig tehermentesen, tehát az ingatlanon fekvő terhek "elenyésztetésével" történhetett.

A kisajátítást valódi és teljes kártalanítás mellett kellett eszközölni. Számításba veendő tehát nemcsak a kisajátított ingatlannak értéke, hanem a kisajátítás folytán a tulajdonosnak okozott és a törvényben körülírt egyéb értékveszteség és költségtöbblet. A kártalanítást rendszerint készpénzben kellett kifizetni.

A kisajátítási eljárásra, amely a kisajátításra jogosított által a törvény rendeleteinek megfelelően készítendő kisajátítási terv alapján történt, a közigazgatási hatóság, jelesül az illetékes közigazgatási bizottság kebeléből alakítandó bizottság volt illetékes, amelynek határozatai ellen a miniszterhez lehetett felfolyamodni, míg a kártalanítási eljárásra a birtokbíróságot képező királyi törvényszék volt illetékes. Egyezség hiányában a kártalanítási összeget becslési eljárás útján kellett megállapítani. A királyi törvényszék határozatai ellen a királyi táblához és a magyar királyi Kúriához, két fokú fellebbezésnek volt helye, a kézbesítést követő 8 nap alatt.

A kisajátításra jogosult a kártalanítási határozat jogerőre emelkedése után lépett birtokba. [8]

A második világháború előtt szerkesztés

A kártalanítás kérdését az 1928-as Magánjogi törvényjavaslat is rendezni kívánta. [9]

Ebben az időszakban a kisajátítási jogot az illetékes miniszter engedélyezte, kizárólag a a tulajdonos teljes kártalanítása mellett. A kártalanítás összegének megállapításánál nemcsak az igénybevett ingatlan értéke, de a tulajdonos által szenvedett értékveszteséget és költségtöbbletet is figyelembe kellett venni. A kártalanítást készpénzben kellett kifizetni.

A kisajátítási eljárásra - a bemutatott kisajátítási tervek alapján - a közigazgatási hatóság (I. fokon a köz- igazgatási bizottság kisajátítási albizottsága, II. fokon a miniszter), a kártalanítás megállapítására egyesség hiányában a rendes bíróság (I. fokon a törvényszék) rendelkezett hatáskörrel.

A kisajátítás alapján a tulajdonjog megszerzése tehermentesen történt. A legfeljebb 3 évre szóló ideiglenes kisajátítás esetében a kisajátítás használati jogot biztosított és a kártalanítást évi haszonbér formájában állapították meg.[10]

A kisajátítás szabályai 1991 előtt szerkesztés

A Ptk. 178.§-át az 1992. évi XII. törvény 2.§-a hatálytalanította a kisajátításról szóló 1976. évi 24. tvr.-t és a végrehajtására kiadott 33/1976 MT rendeletet.[11] Mindkettő hatályos volt 2007. december 31-ig benyújtott kérelmekre.

A korábbi Ptk. szerint szerkesztés

A korábban hatályos Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény) 177.§-ának a szövegét az 1991. évi XX. törvény 47.§ (3) bekezdése állapította meg.

  • Ingatlant kivételesen, közérdekből – törvényben megállapított esetekben, módon és célokra – lehet kisajátítani. A kisajátított ingatlanért teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás jár. [12]
  • A kisajátítás részletes szabályairól külön törvény rendelkezik. [13]

Az Alkotmánybíróság 2006. évi határozata szerkesztés

Az Alkotmánybíróság a 35/2005. (IX. 29.) AB határozatában mulasztásos alkotmánysértést állapított meg a kisajátítás szabályaival kapcsolatban. A 22/2006. (VI. 15.) AB határozatában megállapította, hogy a kiszolgáló- és lakóút céljára történő lejegyzés szabályozása tekintetében szintén mulasztásos alkotmánysértés valósult meg. Többek között ezeknek a hiányosságoknak a kiküszöbölésére alkotta meg az Országgyűlés a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvényt, amely 2008. január 1-jén lépett hatályba. Rendelkezéseit a hatálybalépését követően indult kisajátítási eljárásokra kellett alkalmazni.

Források szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

  1. A többször módosított 1949. évi XX. törvény
  2. A Magyar Köztársaság Alkotmánya
  3. XIII. cikk (2) bek.
  4. http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0700123.TV
  5. 5:43. § (1) bek.
  6. 5:43. § (2) bek.
  7. Archivált másolat. [2016. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. október 22.)
  8. https://mek.oszk.hu/00000/00060/html/058/pc005828.html#2
  9. A javaslatból nem lett elfogadott törvény
  10. Uj Idők Lexikona 15-16. Kámea - Láz (Budapest, 1939) 3846. old.
  11. 3/1976. (IX. 5.) MT rendelet a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet végrehajtásáról
  12. Ptk. 177.§ (1) bek.
  13. Ptk. 177.§ (2) bek.

További információk szerkesztés