Lenhardt-hárfák

Lenhardt-hárfák Lenhardt János (1880-1931) magyar hangszerkészítő által az 1920-as években gyártott, rendszerint pedálmechanikával működő hárfák.

A hangszerészről

Lenhardt János a szegedi Braun-féle műhelyben vonós hangszerek készítését tanulta. Saját üzletét 1903-ban Pécsett rendezte be, ahol hangszerek javításával, bérbeadásával, húrok készítésével, zongoraeladással, hanglemezek és gramofonok forgalmazásával is foglalkozott. Már az 1907-es pécsi országos kiállításon díjat nyert mesterhegedűivel.

A pedálhárfák készítése során üzletmenete kiterjedt a tömegtermeléshez szükséges gépek kifejlesztésére, a nemzetközi hírű hárfásokkal való kapcsolattartásra (Alfred Holý, Mosshammer Ottó), valamint a hangszert népszerűsítő kereskedelmi gyakorlatra (dalárda alapítása, hárfaiskola szervezése stb.). Bár jelentős gazdasági és egyéb segítséget kapott helyi és országos támogatóktól, vállalkozása veszteségessé vált és a húszas évek végére csőd közeli helyzetbe került. 1930-ban lebénult, majd 1931-ben gümőkórban elhunyt.

Lenhardt máig az egyetlen magyar hangszerész, aki sorozatban duplamechanikás pedálos hárfát tudott készíteni.

Hárfák

Lenhardt hangszereiről keveset tudni, koncerthárfáiból is csak néhány példány maradt fenn. Egyet az MTA Zenetörténeti Múzeumában, egyet a pécsi Kodály Központban őriznek. Utóbbi Devescovi Erzsébet hárfaművész adománya. Bár Lenhardt úgy tartotta, hogy számos technikai újítással forradalmasította a Sébastien Érard óta lényegében változatlan hangszert, szabadalmi vagy organológiai leírás híján ezekről nem sokat tudni. Lenhardt barátja, Waldbauer Henrik a Pécsi Napló 1929. december 15-i számában ezeket említi:

• A rezonáló szekrény fedelét (a rezonánslapot) egy helyett három rétegből készítette, ami által a hang „ércesebbé, melegebbé és erősebbé” vált.
• A rezonáló szekrényt három helyett öt rétegből és egy darabból állította össze, ami tartósabbá tette a konstrukciót.
• A hangolóvillákat, összekötőkapcsokat és más rézalkatrészeket keményre hengerelt anyagból gyártotta a törés és kopás megelőzése érdekében.
• A hangvillákat szélesre szabta, ami megakadályozta a húrok recsegő rezgését, a kellemetlen berezonálást.
• Saját maga készítette, erős húrokat használt, amelyeket simára csiszolt ágymenetbe helyezett, így a húrok ritkán szakadtak el.

A mesterhangszerek 47 húrral és hét hangoló pedállal készültek. Duplapedál-mechanizmussal működtek, és háromféle típusban (egyszerű, faragott-gravírozott és aranyozott) gyártotta őket. A modellek vélhetően csak a díszítésben tértek el lényegesen egymástól. Mind a fa-, mind a fémmunkákat maga végezte segédeivel, Gernhardt Józseffel, Stojánovics Dániellel, Somogyváry Tivadarral és másokkal. A legjobb alapanyagokat használta fel, hagyatékában mahagóni, kőris-, jávor- és kevés citromfa-furnér maradt. (A rezonánslaphoz nyilván ő is lucfenyőt használt.)

Legnagyobb versenytársának a ma is működő chicagói Lyon & Healy céget tartotta. Mesterhangszereinek bekerülési költsége kb. 1000 pengő volt. Aranyozott hárfáit 3000, a faragottakat 2400, az egyszerűeket 2000 pengő áron kínálta, ami kb. a fele volt a korabeli amerikai hárfák vagy a zongorák árának.

2018-ban a kereskedelmi forgalomban feltűnt egy tökéletes műszaki állapotban lévő, 40 húros, egyszeres pedálmechanikával működő Lenhardt-hárfa. A hangszer 156 cm magas és 22 kg súlyú. 1929-ben készült Pécsett, sorszáma Opus 27. Mérete és egyszeres mechanikája miatt elsősorban tanulóhangszernek készülhetett, bár az a tény, hogy korábbi tulajdonosa elektromos hangszedőt (pick-up) szerelt rá, azt mutatja, hogy professzionális zenélésre is alkalmas volt.

Hagyatéki iratok alapján vélelmezhető, hogy a pedálos mesterhangszerek mellett egyszerűbb kampós (népi) hárfákat is gyártott.

Galéria

Az 1929. Op. 27 hárfaː

• 
  Oldalnézet
• 
  Előlnézet
• 
  Hátulnézet
• 
  A sárgaréz pedálok, rajtuk a húrok betűjelével
• 
  A hangolótárcsák és a márkajelzés

Külső hivatkozások

• Pásztor Andrea: Az első magyarországi „Hangversenyhárfa gyár” HarpPost blog
• Ritka kincs: egy eladó Lenhardt-hárfa (1929. Opus 27.) HarpPost blog