Második generációs vadászrepülőgép

A második generációs vadászrepülőgépek az 1950-es évek második fele és az 1960-as évek vége között gyártott katonai repülőgépek. Ezek a gépek lépték át először a hangsebességet, fedélzetükön megjelentek az irányított légiharc-rakéták.

Amerikai F–4E Phantom II AGM–45 Shrike lokátorromboló rakétát indít
North American F–100 Super Sabre.
F–105 Thunderchief típusú vadászgép

Az atomháború küszöbén álló fegyveres erők legfontosabb csapásmérői az atomfegyverrel felszerelt nehézbombázó repülőgépek voltak, a légvédelem gerincét pedig a bombázókat minden időben, minél messzebbről megsemmisíteni képes elfogó vadászrepülőgépek alkották. A repülőgépekre a korábbi nyilazott szárny helyett az ekkor feltalált deltaszárnyat terveznek, ez kisebb légellenállás mellett nagyobb felületű, szilárdabb és több tüzelőanyag fér bele. Felfedezték a területszabályt, a repülőgépeket úgy tervezik, hogy a repülés irányára merőleges keresztmetszetük a gép hosszában nagyjából állandó legyen, vagy egyenletesen változzon. Ennek jellegzetes ismérve a szárnyak csatlakozásánál a törzs elvékonyodása, a „kólásüveg-forma” (Például az F–5 Tiger II és a Szu–7 repülőgépeken.) A nagy sebességű repülőgépek le- és felszállási tulajdonságai meglehetősen rosszak voltak. A repülőgépekből elhagyták a korszerűtlennek kikiáltott gépágyúkat, fegyverzetük kizárólag az ekkor elterjedő irányított légiharc-rakétákból állt, ami később, a helyi háborúkban megbosszulta magát. A második generációs vadászrepülőgépek ma is nagy tömegben állnak hadrendben, korszerűsítés után meglehetősen költséghatékonyan képesek feladataikat ellátni, bár üzembiztonságuk kívánnivalókat hagy maga után.

Jelentős típusok: