Peja

Peja vagy Pejë (szerbül: Пећ/Peć, törökül: İpek) város Koszovó nyugati részén, az azonos elnevezésű közigazgatási kerület székhelye. A kerület 602 km²-nyi területen fekszik, beleértve Peja városát is, valamint 95 községet, melyek 28 területi közösség közt oszlanak el. 2011-ben a kerület teljes lakossága mintegy 95 723 fő volt, melyből mintegy 60 000 Peja városában él.

Peja (Pejë)
Bajrakli mecset
Peja címere
Közigazgatás
Ország	Koszovó
Körzet	Pejai körzet
Jogállás	megyei jogú város
Irányítószám	30000
Körzethívószám	+381
Testvérvárosok	Lista Gjilan Tobolszk Nilüfer (2010–) Berane (1998. április 12. – ) Bijeljina (2013–) Yalova (2010. július 28. – )
Népesség
Teljes népesség	96 450 fő (2011)
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	550 m
Terület	21 km²
Időzóna	CET (UTC+1) CEST (UTC+2)
Elhelyezkedése
é. sz. 42° 39′ 33″, k. h. 20° 17′ 18″42.65913, 20.28828
Peja weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Peja témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Nevének eredete

Peć nevének jelentése szerb nyelven annyit tesz, mint barlang, amely talán a közeli Rugova-völgy barlangjaira utal, ahol az ortodox szerzetesek meghúzták magukat. A Raguzai Köztársaság idejéből fennmaradt dokumentumok alapján a város nevét időnként forno-furnace, azaz tűzhely, kemence jelentéssel fordították.

Az albán Peja és Pejë elnevezés eredete eltér a szerbtől. A város további elnevezései: latinul Pescium és Siparantum , görögül Επισκιον [Episzkion], oszmán török nyelven ايپك (İpek).

Földrajza

Peći utcakép

A város és a közigazgatási kerület a Prokletije hegység lábainál terül el, nem messze a Rugova-völgytől.

Éghajlata

éghajlati jellemzői

Hónap	Jan.	Feb.	Már.	Ápr.	Máj.	Jún.	Júl.	Aug.	Szep.	Okt.	Nov.	Dec.	Év

Története

Az őskor

A mezolitikumi ember életének régészeti emlékeit találták meg a várostól északkeletre, a Prokletije hegységben. Az indoeurópai nyelvet beszélő, törzsi társadalomba szerveződő illírek i. e. 1000 körül, a bronzkor végén és a vaskor hajnalán tűntek fel a Balkán-félsziget nyugati vidékein. Ők – valószínű a docleatae törzs – alapították a várost, közel a Rugova-völgy déli bejáratához. A településnek a különböző illír államalakulatokban szerepe volt a Nyugat-Balkán belső területein és az Adriai-tenger mellett található helyiségek közötti kapcsolatban.

Az ókor időszaka

Róma az első (i. e. 229‒228), a második (i. e. 219) és a harmadik (I. e. 168) illír háborúban legyőzte az Illír Királyságot. A birodalom az elfoglalt, s gyarmatokká lett területek egészét előbb Illyricum provinciává, később – a császárkorban (i. sz. 9) – a déli területet Dalmácia provinciává szervezte. A város municipium volt. Ez jelzi, hogy lakói bennszülöttekből ‒ valószínű latinizált illírekből ‒, és nem római telepesekből tevődött össze. E korban több megnevezése ismeretes a városnak: Picaria, Pescijum, Pentz, Siparant(um). A négy évszázados római jelenlét gazdasági és kulturális felemelkedést hozott az illírek lakta területeknek, így a városnak is, amely ebben az időszakban ugyancsak megtartotta – földrajzi elhelyezkedéséből adódóan – a provincia közlekedésében betöltött jelentős szerepét.

A kereszténység nagyon korán, már az 1. században megjelent az illírek lakta területeken. I. (Nagy) Theodosius (347‒395 ‒ uralkodott: 379‒395) 379-ben a déli részeken három püspökséget szervezett. A három közül az északi volt Praevalitania egyházmegye Scodra székhellyel. Theodosius elhatárolódva az eretnekmozgalmaktól csak azoknak engedélyezte a „katolikus keresztény” megnevezés használatát, akik elfogadták a Szentháromságot, úgy ahogy azt az első nikaiai zsinat 325-ben meghatározta. A Római Birodalom 395-ös kettészakadásával a Drinustól keletre lévő területek a Keletrómai Birodalomhoz kerültek, de ekkor még a nyugat-balkáni részek, felekezeti értelemben (joghatóságilag), a kereszténység római ágához tartoztak.

A bizánci uralom idején

A Bizánci Birodalom a Balkán-félsziget nagy részét Illyricum néven szervezte a császárság tartományává. A 6. század közepétől északról az avar, a bolgár és különösen a szláv (szlavin) támadások az egész félszigetet a vadság és a pusztulás örvényébe juttatták. A szlávok (és bolgárok) rablóhadjáratai egyre inkább területszerző harcokká lettek, és az Illyricumban történt letelepedésüket eredményezték. Megtartották törzsi szerveződésüket. A szlávok nem vették fel a kereszténységet, nem voltak városaik, s államuk sem fejlődött ki.

„…a szlávok átkozott népe, végiggázolt egész Hellaszon… sok várost és erődöt bevett, pusztította, égette, fosztogatta az országot, és uralkodott rajta; és egészen szabadon, félelem nélkül tanyázott ott, akárcsak a maga országiban… szabadon mozoghattak az országban, ott tanyáztak és rövidesen el is terpeszkedtek benne, míg Isten ki nem kergette őket. Pusztítottak, gyújtogattak és fosztogattak… zsákmányuk lett minden császári gulya ‒ sok ezer ‒ s a többi emberek gulyái is… ott laknak, ott tanyáznak, ott időznek a római tartományokban, gond és félelem nélkül, fosztogatnak, öldökölnek és gyújtogatnak; meggazdagodtak, van aranyuk és ezüstjük, méneseik és sok fegyvereik. Megtanultak háborút viselni, jobban mint a rómaiak; noha együgyű emberek voltak, akik mutatkozni sem mertek az erdőkön kívül és a fátlan helyeken; két-három hajítódárdán kívül azt sem tudták mi a fegyver.” – Ióannész Ephesziosz

A mészárlásokkal járó barbár inváziók elől az őslakos illírek és trákok nagy számban menekültek a hegyek közé, vagy kitelepítették őket. Így az Illyricum bizánci intézményei gyakorlatilag megszűntek.

A 7. század első évtizedeitől a birodalmi igazgatási szervezetek, a themák létrehozásával megindult a Balkán-félsziget nyugati és déli területein a szlavinok sikeres asszimilálása a bizánci kultúrába. A megkeresztelkedett, s göröggé lett szláv népességnek ismét püspökségeket alapítottak. – A Észak-Balkán középső területein az utolsó szláv csoportokként a szerbek telepedtek le. A Birodalom egyik legfontosabb, és kezdetben a legengedetlenebb alattvalói lettek. Először – Bizánc kérésére – Rómából küldött misszionáriusok térítették keresztény hitre őket. A császár megengedte nekik, hogy a Birodalom határain belül, de saját vezetőik irányítása alatt éljenek, fejedelmük legyen. A szerbek ugyancsak szerepet játszottak a területeiken élő szlavinok kulturális asszimilációjában, de ezt úgy tették, hogy saját szláv/szerb nyelvük átvételével juttatták őket a bizánci kultúrához. A déli görög(szlavin) és az északi szerb(szlavin) népcsoportnál a kulturális asszimilációs folyamat legjelentősebb tényezője, az újabb misszionárius munkával megerősített (ortodox) katolikus vallás (egyház) volt. Pentz városa a két, különböző asszimilációs jellemzőket mutató terület határvidékén volt.

A szerb fejedelemségek idején

A Bizánci Birodalomtól Stefan Nemanja szerb nagyfejedelem 1180 és 1190 közt elfoglalta a várost és környékét, ami a következő 200 évben szerb államalakulatok része volt. A szerb időszakban ‒ a források először 1202-ben ‒ nevezték a várost Pećnek.

A város a szerb uralkodóktól számos kiváltságot, a nemesektől jelentős ajándékokat kapott. Gazdagok és változatosak voltak épületei. Mesterei finoman megmunkált tárgyakat készítettek (kovácsolt tárgyak, ruhák). A terület, a város határain túl is ismert volt sáfrány termeléséről.

1219-ben – Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása után – a Niceába menekült konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával (I. Manuel/Szaranténosz) Szent Száva (Szabbasz), Stefan Nemanja fia, sikerrel elfogadtatta (elismertette) a szerb egyház függetlenségét. A szerb ortodox egyház első érseke Szent Száva, érseki székhelye az újonnan alapított Žiča kolostor lett. – 1220-ban, második koronázásakor Nemanjics István szerb király Peć-et és több környező falut az érseki kolostornak adományozott.

Miután a Žiča kolostort a kunok két alkalommal is megtámadták és felgyújtották (1276; 1292), ezért 1253-ban a szerb érsekség székhelyét egy biztonságosabb helyre, Peć kolostorába költöztették. Az első peć-i szerb ortodox érsek Szerémségi Szent (I.) Arsenius volt. Ettől kezdve a peć-i kolostor-együttes és a város lett a középkori szerb állam vallási/egyházi központja.

1346. április 16-án IV. István Uroš szerb cár az önálló szerb érsekséget patriarkátusi rangra emeltette, így a szerb pátriárka joghatósága alá tartozó püspökségek alkották a Peć-i Patriarkátust. Az autokefál szerb ortodox egyház első pátriárkája II. Joanikije, a Patriarkátus központja a Peć-i Patriarkátus Kolostor lett. A pátriárka ünnepélyesen „minden szerbek és rómaiak (görögök) császárává (cárjává)” koronázta IV. István Uroš-t.

A Patriarkátusi Kolostor az egyik legjelentősebb műemléke a szerbek történelmének. A 13. századtól kezdve vonzotta azokat a fiatalokat, akik hittudomány kérdéseivel kívántak foglalkozni, de neves írókat és tehetséges művészeket is. Évszázadokig nemcsak egyik megóvó/tartó központja volt a szerb egyházi művészet emlékeinek, de olyan hely, ahol vigyázva őrizték, kifejezték a szerb ortodox kereszténység lelkiségét. ‒ A patriarkátusi székhely közelében sorra épültek jelentős ortodox kolostorok.

A török időszak kezdeti századai

A rövid idő alatt szétesett szerb államok egyesített seregei 1389-es rigómezei csatában döntő vereséget szenvedtek az oszmán-törököktől. A csatát követően a törökök rövidesen elfoglalták a várost, aminek ekkor lett a neve Ipek. 1455-ben megszervezték a Ruméliai Vilajetben az Ipeki Szandzsákot. A város a szandzsák központja lett, s később az Oszmán Birodalom többször módosuló közigazgatási egységeiben jelentős változásokon ment át: török családok költöztek a területre, leszármazottai ma is élnek a vidéken. A szűk utcák, a széles bazár, a balkáni török építésű lakóházak keleties, iszlám jelleget adtak a településnek. Sokszor az ortodox egyházi épületek alapjaira emelték az iszlám építészet jellegzetes egyházi épületeit, a mecseteket. Valószínű, a régi városközpontban, a 15. század második felében épült a Bajrakli mecset.

A szerb ortodox püspökségek az Oszmán Birodalom ideje alatt is megmaradtak. Figyelemmel kellett lenniük a Porta érdekeire. Így az Ipeki (Peć) Patriarkátus ugyancsak tovább élt, de hatáskörét kisebbítették, tevékenységét visszafogták, akadályozták. A pátriárkák a város melletti kolostorban laktak. 1463-ban a megüresedett pátriárkai helyet nem tölthették be, s ezzel az Ipeki (Peć) Pátriárkátus működése gyakorlatilag megszűnt.

Az újkor

16. század‒1918

I. Szulejmán szultán a bosnyák származású Szokoli Mehmed pasa, ruméliai beglerbég, később Szigetvár elfoglalója (Szokoli Musztafa pasa, budai beglerbégnek unokatestvére) tanácsára 1557-ben a Ipeki Patriarchátus tevékenységét ismételten engedélyezte azzal, hogy az új szerb ortodox pátriárka (Makariusz Szokolovics) megválasztásához hozzájárult. A pátriárka továbbra is a város melletti Pátriárkai Kolostorban, a Ipeki Patriarchátus központjában élt. Joghatósága alá tartoztak azok a szerb ortodox katolikusok is, akik a 16‒17. században a Magyar Királyság törökök által elfoglaltak területein éltek. ‒ Az ortodox egyház – a Patriarchátus – egyik alapfeladatának tartotta a balkáni szerbek összetartozásának tudatosítását, a nemzeti identitásuk megtartását, folyamatos erősítését. Állandó törekvése volt az új, független szerb államiság megvalósításának, szerveződésének következetes segítése.

A 17. század végén a középső- és nyugat-balkáni területekre is kiterjedt a Szent Liga Oszmán Birodalom elleni felszabadító háborúja. Győztes seregeik elérték Koszovót és Makedóniát. Eljutottak a szerbek lakta központi területekhez, amikor I. Lipót Habsburg császár kiáltványban kérte és felszólította a balkáni országokat, népeket – így a szerbeket, egyházi vezetőiket – a török elleni harcra, a keresztény szövetségesek támogatására. Csernovics Arzén ipeki pátriárka találkozott a szövetségesek ó-szerbiai hadjáratát vezető tábornokkal, Enea Silvio Piccolominivel. Megállapodtak, hogy a szerbek, törökök elleni felkeléssel, segítséget nyújtanak a császári seregeknek. ‒ A császári csapatok Isztambul felé tartó balkáni előnyomulása megakadt. A törökök megállították a szövetségeseket, és sikeres volt az ellentámadásuk. A Kaçaniki-szorosban vereséget mértek az osztrákokra (1690. január 1.). Küprülü Musztafa nagyvezír (en) sorra foglalta vissza a balkáni várakat, a szerbek lakta területeket. A visszatérő törökök kegyetlen pusztítása – mészárlása, rablása – elől a szerbek a visszavonuló szövetségesekhez csatlakozva, családostól tömegesen menekültek északnyugati irányba.

A Pejai Patriarchátustól külön váltak a Habsburg Birodalom szerb ortodox püspökségei – a letelepedett hívekkel együtt – a karlócai (előbb rövid ideig a szentendrei, illetve a kusedol kolostori (en)) metropolita vezetésével. Újjá szervezték 1692-ben a Pejai Patriarchátust az Oszmán Birodalomban maradt ortodox szerb püspökségeknek, a nagy kivándorlás időszakában az észak- és közép-balkáni területeken lakóhelyüket el sem hagyó, vagy oda visszaköltözött híveknek. ‒ Az Ipeki Patriarchátust 1766. szeptember 11-én a Porta befolyása alatt álló konstantinápolyi pátriárka (Dionysius IV. Muselimes) ‒ III. Musztafa szultán utasítására ‒ feloszlatta; az Ipeki Patriarchátus mint egyházi szervezetet megszűnt. Ettől kezdve a belgrádi metropolita (en) egyre jelentősebb szerepet kapott a török területeken élő szerbek összefogásában. ‒ A Szerb Patriarchátus (en), Belgrád központtal, csak 1920-ban ‒ az 1918-ban létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság után ‒ született meg, az 1848-ban megalakult Karlócai Patriarchátus (en) és a belgrádi metropolita joghatósági területének, püspökségeinek egyesülésével. ‒ A szerb ortodox katolikusok minden egyházi szervezete szoros lelki kapcsolatot tartott/tart a Peći (Pejai) Patriarchátus szellemiségével, a Peći (Pejai) Patriarchátusi Kolostorral.

A 19. században az albán nemzeti identitásérzés erősödése a város lakóinál is együtt járt az Oszmán Birodalmon belüli albán függetlenedési törekvések támogatásával. Az 1878‒1881 közti években a Prizreni Liga (Lidhja e Prizrenit) mint a nemzeti ellenállás összefogója harcolt a nemzeti önállóság megteremtéséért. A Liga egyik vezető személyisége volt a pejëi Haxhi Zeka (Zeke Byberi Haji ‒ 1832. december 2. ‒ 1902. február 21.) (sq), (en). A hazafias szervezet alakulóközgyűlésén a Központi Bizottság tagjává választották. A Ligát szervező munkán kívül a törökellenes felkelés egyik katonai parancsnoka lett Koszovóban.

Az 1878 nyarán megtartott Berlini kongresszuson elismert független Montenegró kijelölt határainak érvényre juttatása az albánok fegyveres ellenállást váltotta ki. A határvidéken található város és környéke a harcok előkészületeinek színtere lett. A Montenegróból kiszorult albán harcosok Pejëbe vonultak vissza, és ott próbálták meg kikényszeríteni az Oszmán Birodalom albánok lakta területeit összefogó vilajet autonómiáját. ‒ A szétvert Prizreni Liga utódjaként 1899-ben a városban alakult meg a Pejai Liga (új Albán Liga) (sq), (en), amely ismételten hasonló célt tűzött ki: az önálló Albánia megteremtését „Janina és a Shkodrai-tó között”, Koszovó és Macedónia egészével együtt. Haxhi Zeka lett a Liga elnöke.

A félévezredes oszmán uralom 1912-ben ért véget, de már az Első Balkán-háborúban Montenegró foglalta el a városost, ami az első világháborúban, 1915-ben, az Ausztria-Magyarország birtoka lett.

1918‒2004

A világháború végén, 1918 októberében, szerb csapatok szállták meg a várost és azt követően a Párizs környéki békeszerződéseknek megfelelően a Szerb Királysághoz került, és így lett a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság városa. 1931‒1941 között közigazgatásilag a Zéta Bánsághoz (en) tartozott. A második világháborúban a Jugoszláv Királyság összeomlásakor (1941. április 17.) előbb Albánia foglalta el, majd olasz megszállás alá került.

A II. világháború befejeztével ismételten egy állammá egyesültek a dél-szláv területek, és a város a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság (1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) Szerb Szocialista Népköztársasága (Szerb Szocialista Köztársasága) Koszovó és Methohia autonóm tartományának települése lett.

Josip Broz Tito marsall, államelnök politikájának központi sajátossága volt a dél-szláv népek állami egységének megtartása. A halálát (1980. május 4.) követően a felerősödött nacionalizmus a köztársaságok népeinek olyan ellentétéhez vezettek, amely végül Jugoszlávia felbomlásához vezetett. A délszláv háború (1991‒2001) alatt Jugoszláviából új államok szakadtak ki/alakultak meg. Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbia Köztársaságtól.

Pejë albán és szerb lakosai közt a 20. században gyakran volt feszültség. Különösen súlyos, fegyveres harcok voltak a tartományban, így a városban is, a délszláv háború idején. A város és környéke házainak több mint 80 százaléka komoly károkat szenvedett. Az 5280 épületből több súlyosan megsérült (1590), vagy teljesen megsemmisült (2774). A szerbek részéről történt erőszakos etnikai jellegű albán-kitelepítési kísérletei mellett polgári lakosok haltak meg, és rablások, tömeggyilkosságok ugyancsak voltak a harcokban. Még 2004-ben is előfordultak etnikumközi erőszakos zavargások a városban.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Peć című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

• ↑ Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség, Kelet-Európa, 500‒1453 ‒ Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999. 535 o. ‒ ISBN 963-03-7390-4
• Kitanics Máté: Az albán történelem mérföldkövei ‒ a kezdetektől a bipoláris világ széthullásáig ‒ In: Albánok szerk. Kitanics M. és Pap N. ‒ Balkán Füzetek No. 9., Pécs, 2010. 16‒32. p. ‒ ISBN 978 963 642 335 3 ‒ Hozzáférés 2015. május 5.
• Albánok ‒ szerkesztette: Kitanics Máté és Pap Norbert ‒ Balkán Füzetek No. 9., Pécs, 2010. 110 p. ‒ ISBN 978 963 642 335 3 ‒ Hozzáférés 2015. május 5.

További információk

• Honlap
• Peja (Koszovó) ‒ (angol nyelvű) ‒ Hozzáférés: 2015. április 17.
• Peja képekkel ‒ (angol nyelvű) ‒ Hozzáférés: 2015. április 17.
• Peja az 1999-es háborús után ‒ (albán nyelvű) ‒ Hozzáférés: 2015. április 17.
• Peja, Kanyon és az Albán Alpok (képek) ‒ 1 ‒ (angol nyelvű) ‒ Hozzáférés: 2015. április 17.
• Peja, Kanyon és az Albán Alpok (képek) ‒ 2 ‒ (angol nyelvű) ‒ Hozzáférés: 2015. április 17.