Raguzai Köztársaság
A Raguzai Köztársaság történelmi állam volt a mai Horvátország déli részén, Raguza (ma Dubrovnik) központtal. 1358-tól 1808-ig állt fent.
| Raguzai Köztársaság | |||
Respublica Ragusina 1358 – 1808 | |||
| |||
 | |||
| A Köztársaság földrajzi kiterjedése | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa | Raguza | ||
| Népesség | (1808) 30 000 fő | ||
| Hivatalos nyelvek | latin, majd dalmát | ||
| Vallás | katolicizmus | ||
| Kormányzat | |||
| Államforma | köztársaság | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Raguzai Köztársaság témájú médiaállományokat. | |||
Története szerkesztés
1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett, szimbolikusan I. (Nagy) Lajos lett az uralkodó. Valójában 1808-ig Raguzai Köztársaság néven önálló államként működött. A korábbi „Comunitas Regusina” címet a „Respublica Ragusina” váltotta fel. 1399-ben Raguza kiterjesztette a fennhatóságát még a Ston és Orašac közötti partvidékre is, 1419-ben Konavlére és 1427-ben délen Cavtatra (a hajdani Epidaurum őstelepülés utódjára).
A köztársaság formailag 168 évig tartozott magyar fennhatóság alá és ez egy olyan periódus volt az állam életében, amikor a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között a Szent Koronához történő tartozás nem volt gátja a városállam fejlődésének. A fennhatóság elismerésének jeléül harminc gálya kiállítására kötelezték magukat, 500 aranyforintot fizettek Mátyás királynak és a magyar király tiszteletére ünnepeket tartottak.[1]
Lakói az oszmán Kelet és Nyugat-Európa közötti ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a köztársaságot. Az Oszmán Birodalommal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Raguza szabadságát, és megadta a városnak azt a lehetőséget, hogy főszerepet játsszék a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai célú) kereskedelemben.
A köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termékfajták exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst- és ónérctermelése. A só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb raguzai tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretva-öböltől a Drin folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlási monopóliumát, és ezzel a Balkán valamennyi országának sószállítójává vált. Más raguzai műhelyek tevékenységüket a személyi fogyasztás igényeire építették, jelentős mértékben az arany- és bőráruk kereskedelmére.
A zsidók 1492. évi spanyolországi kiűzetése után a város több hullámban sok menekülőnek adott otthont, hasonlóan a többi balkáni kereskedővároshoz. Az itt élő zsidó kereskedők a selyem-, a gyapjú-, a bőr- és a fűszerkereskedelemben vettek részt.[2]
A Raguzai Köztársaság egy arisztokrata köztársaság volt, amelyet a Nagytanács irányított. Másik két gyűlés a Szenátus és a Kistanács volt. Raguza a 15. században 40 000 lakossal büszkélkedhetett, ami azt jelentette, hogy Európa egyik legnagyobb városa volt. Ekkoriban megszüntette a rabszolga-kereskedelmet. A város virágkorát a 15. és 16. században élte, ekkor a Velencei Köztársaság legfőbb tengeri riválisának számított.
Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A raguzai hajóépítés világszerte ismert volt ("hajóépítés raguzai módra”). Már a 16. század közepén több mint 180 nagy hajóval, 36 000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. Virágkorában hajóállománya elérte az 550-et. A hitelkereskedelem és a biztosítások is nagy sikert jelentettek. A város 1568-ban törvényt alkotott a tengeri szállítások biztosításáról. Hajói elvitorláztak Angliáig, valamint az új útvonalak felfedezését követően a Jóreménység fokán át Kelet-Indiáig. A Földközi-tenger más tengeri kalmárhatalmaihoz hasonlóan az Amerikába és Indiába vezető újabb kalmárutak felfedezése után a városállamot is elérte a gazdasági hanyatlás.
A 15-17. századi látványos művészeti és irodalmi fellendülés miatt a várost mint a „délszláv Athént” kezdték emlegetni. Először születtek irodalmi alkotások nyugati délszláv nyelven.[3]
Miután azonban a földközi-tengeri hajózás válságba került, a köztársaság fokozatosan hanyatlani kezdett, melyet betetőzött az 1667. évi földrengés. Az 1718-as pozsarevaci békében Neumot és Klekát is elveszítette. A 18. században a város hajói kimerészkedtek az Atlanti-óceánra is. Ez idő tájt Raguzában 85 konzulátus volt.
1776-ban a Raguzai Köztársaság volt az első szuverén állam, amely elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét.[4]
A vesztét azonban mégsem Velence, hanem I. Napóleon hadserege okozta, amely 1806-ban Auguste de Marmont marsall parancsnoksága alatt előbb a velencei területeket, majd 1807-ben a tilsiti békeszerződés értelmében a Raguzai Köztársaságot is meghódította. Területét először a napóleoni csatlós Itáliai Királysághoz csatolták. 1809-ben Marmont marsall hivatalosan kimondta a Köztársaság megszűnését. Területét a Francia Császárság újonnan alapított Illír tartományába olvasztották, első főkormányzója Marmont marsall lett. A város csak a napóleoni háborúk idején virágzott fel egy kis időre, mert mint az egyetlen semleges mediterrán állam, nagy hasznot húzott a hadiszállításokból. 1813-ban a Habsburg Birodalom hadereje visszafoglalta, 1815-ben a bécsi kongresszus Ausztriának ítélte. A Dalmát Királyság nevű osztrák koronatartomány része maradt 1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásáig.
Politikai berendezkedése szerkesztés
A köztársaságot tekinthetjük egy arisztokratikus, feudális, centralista államnak is.[5] A köztársaság élén a herceg állt. A legnagyobb törvényhozó testület pedig a nagytanács, a kistanács és a szenátus volt.[6]
A Nagytanács (latinul: Consilium maius 1235-ben alakult az arisztokrata családok férfi tagjaiból. Ez a testület 1332-ig létezett.[7] A tagokat minden évben választották. A nagytanács feladata a törvények elfogadása, az állami alkalmazottak kiválasztása.[8] A legfontosabb feladata azonban a herceg megválasztása volt.[9]
A Kistanács (latinul Consilium minus) a végrehajtó testülete volt előbb a Nagytanácsnak, majd a Szenátusnak. Kezdetben a herceg és 11 tanácsnok, később a hercegek és 6 szenátor volt a tagja.[9]
Szenátus (latinul Consilium rogatorum) ez volt a köztársaság „parlamentje”. A tagokat kérvények alapján hívták össze. A szenátus foglalkozott az ország ügyeivel, bel- és külpolitikájával.[8] Itt dolgozták ki a törvénytervezeteket, a nagytanács pedig a kiegészítette ezeket a tervezeteket. A szenátorokat 1 évre választották.[6]
Herceg (latinul rector), amelyet 1 hónapra választottak a mai kormányfőnek felel meg. 1358-ig Velence nevezte ki. Ekkoriban a mandátuma 2 év volt, később csökkent csak 1 hónapra, amikor már a Nagytanács választotta meg őt.[7] A 17. századra a hercegnek már csak reprezentációs feladata volt. Szálláshelye a hercegi udvar volt.[6]
Az államban használt nyelvek szerkesztés
1472-ig a latin volt az egyedüli hivatalos nyelv a városban és annak környékén, míg a köztársaság szenátusa úgy döntött, hogy a dalmát nyelvet teszi hivatalos nyelvvé, pontosabban a Raguzában használt dialektust. Ugyanakkor megtiltották, hogy bárki horvátul beszéljen, vagy bármely más délszláv nyelven. De több példa van mégis arra, hogy a szenátusban használták a horvátot. Az évszázadok múlásával az arisztokrácia letért a dalmát használatáról és egyre inkább a horvát nyelvet vette át, amelynek egyik oka, hogy a dalmát városok és a Raguzai Köztársaság igyekezett magát távol tartani Velencétől és más olasz államoktól.[10]
Természetesen a latin nyelv nem szorult ki sem a hivatalos ügyekben, sem a köznapi használatból, s a dalmát mellett továbbra is beszéltek az emberek horvátul is. Ennek tetejébe, olaszul, velencei nyelven és toszkán dialektusban is beszéltek az országban, amelyek az itteni dalmát nyelvet is befolyásolták.
Híres raguzaiak szerkesztés
- Ruđer Bošković, tudós (1711-1787)
- Marin Držić, író (1508-1567)
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Hegedűs István (1905. április 12.). „Raguzai emlékbeszéd”. Irodalomtörténeti közlemények XV. évfolyam (3. szám). [2020. október 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
- ↑ Zsidó virtuális könyvtár Dubrovnik (angol nyelven). www.jewishvirtuallibrary.org. (Hozzáférés: 2010. augusztus 15.)
- ↑ Ivan Franov Gundulić. Encyclopedia Britannica. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
- ↑ (2020. október 1.) „Repubblica di Ragusa” (olasz nyelven). Wikipedia.
- ↑ P. Krmpotić, Kazneni postupak prema srednjovjekovnom statutarnom pravu Dubrovačke Republike, Pravnik, 40, 2 (83), 2006
- ↑ a b c Matica Hrvatska 372/2008.
- ↑ a b Pravni leksikon, Leksikografski zavod Miroslav Krleža, Zagreb, 2006.
- ↑ a b Povijest Dubrovnika. [2010. január 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. szeptember 10.)
- ↑ a b S. Berković, Diplomacija i diplomatska profesija, Zagreb, 2006.
- ↑ Grétsy Zsombor: Kihalt egy nyelv. Nyelv és Tudomány, 2010. január 28. (Hozzáférés: 2010. augusztus 15.)
Irodalom szerkesztés
- Bernard Stulli: "Studije iz povijesti Dubrovnika", Konzor, Zagreb, 2001. (horvátul)
További információk szerkesztés
- Magyarország szép oldal cikke
- Gelcich József: Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Thallóczy Lajos. Bp, 1887. Online