Soltész

történelmi pozíció, a ritkán lakott (hegyvidéki) területek betelepítője, bírája, adószedője

A soltész – a Felvidéken bíró, németül Richter, latinul advocatus[1] – ritkán lakott területek, elsősorban erdős hegyvidékek betelepítését vezető vállalkozó, a telepített falu bírája, a faluban a földesúri adók behajtója volt a középkorban, aki a tisztséget a telepítési munka ellenértékeként kapta örökölhető jogon.[2] Az így létrejött településeket, mivel az első – német – telepesek és – német – soltészek a német jogot is magukkal hozták, német jogú falunak is nevezik.[1] Jogállásában a jobbágy és a földesúr nemes között állt, aki a telepítettekkel szemben maga is haszonélvező volt.[1] A soltészság feje a scultetia vezetője, szervezője volt. Legelők, rétek, szántók létesítése céljából ő intézte az erdőirtást, a vadászat, halászat, madárfogás, bányanyitási jog, sőt a talált ércek harmada is őt illette. Övé volt a malomépités, serfőzés, a mészárszék, vágóhíd, posztó- és vargasátor joga is.[3]

Községi bíró a soltész (schultheiß), 16. század

Hasonló feladatuk volt a vlach jogú falvakat telepítő kenézeknek.[2] A soltész faluját szláv területen lehotának hívták.[4]

Eredete szerkesztés

A jogintézmény longobárd eredetű, majd a 8. századtól a német területeken fordul elő, mint bírósági ítéletvégrehajtó és adószedő, később az alsóbíráskodás ellátója. Magyarországra lengyel közvetítéssel jutott el a 13. század végén a soltész tisztség.[2]

Elnevezése németül Schultheiss (jelentése „adósokat felszólító”, változatai még schultze vagy schulze); szlovákul šoltýs, škultéty, latinul pedig scultetus. A mai magyar nyelvben az elnevezés jellegzetes tisztség eredetű családnévként él.

Jogai szerkesztés

A tatárjárás után Dél-Németországból a Felvidékre hívott telepesek (soltészségek) feladata az alig lakott hegyvidéki, erdős vagy folyóparti birtokrészek hatékonyabb bevonása a gazdasági kultúrába. Ezért a soltészt a földesurak szélesebb körű jogokkal ruházták fel, mint települési elöljárót.[5] A soltész jogait a szerződés, az ún. soltészlevél rögzítette, amely az egyszerű községi bírónál szélesebb jogokat biztosított. Bírságot szedhettek.[1]

Kocsmai, malomtartási, egyes mesterségek kizárólagos gyakorlására vagy gyakoroltatására vonatkozó kiváltsággal rendelkeztek,[1] egy vagy több telket adómentesen birtokolhattak,[1] a földesúri adó hatoda őket illette. Részesedtek a települések adóiból, földhasználattal bírtak, a közelben lévő várakban katonai szolgálatot is vállaltak földhasználat, későbbiekben földbirtok fejében. Ebből esetenként meggazdagodtak és nemességre is szert tehettek.[6]

A soltészség a földdel együtt örökletes volt, ha utód nélkül megüresedett, a hűbérbirtokokhoz hasonlóan a földesúrra szállt.[7]

A soltész igen gyakran városi polgár volt. Ilyenkor külön kiváltság lehetett, ha a soltész a faluban az országos jog helyett valamely város jogát használhatta.[4]

A soltész bizonyos helyeken – pl. Trencsénben a 15. század folyamán – teljesen maga alá vetette a falut és nemessé vált.[1]

A soltésztelepítés a 16–17. század folyamán újra különös jelentőségre tett szert kedvezményeivel az örökös jobbágyság idején.[1]

Irodalmi idézet szerkesztés

A soltész fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.
Jókai Mór Egy hírhedett kalandor a XVII. századból[8]

Jegyzetek szerkesztés

  1. a b c d e f g h Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o.. ISBN 963 282 202 1 (1989) 
  2. a b c szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest (1994). ISBN 963-05-6722-9 
  3. Adalékok Szepes megye erdőgazdaságának történetéhez.
  4. a b Bertényi Iván. A jobbágyság, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987 (1987). ISBN 963-281-776-1 
  5. Vö. Révai és A Pallas nagy lexikona
  6. A Sztrányayakról általában. [2008. október 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. február 15.)
  7. Magyar néprajzi lexikon
  8. Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századbólMEK

Források szerkesztés