Szent-tornyai parasztszínház
A szent-tornyai parasztszínház a magyar történelemben szinte egyedülálló próbálkozás volt a parasztság művelése céljából. Alapítója, igazgatója, rendezője, s minden egyéb ügyek intézője Justh Zsigmond pusztaszenttornyai nemes, író volt.
| Szent-tornyai parasztszínház | |
 | |
| A színház főhomlokzatának grafikája | |
| Általános adatok | |
| Névadó | Pusztaszenttornya (Orosháza) |
| Alapítva | 1890. |
| Megszűnt | 1894. |
| Műfaj | dráma |
| Alapító | Justh Zsigmond |
| Társulatok | majorbeli parasztok |
| Épületek | Justh-kastély (Kis Színház), kőszínház (Amfiteátrum) |
| Személyzet | |
| Főigazgató | Justh Zsigmond |
| Rendezők | Kulcsár Pál[1] |
| Színészek | 39 |
| Technikai személyzet | 2 |
| Adminisztratív személyzet | 1 |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szent-tornyai parasztszínház témájú médiaállományokat. | |
Előzmények szerkesztés
Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgárd színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.
1889-től felerősödik benne a hazavágyás, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Gyakran vendégeskedett náluk, legjobb parasztbarátait meghívta, gyakran énekeltek együtt. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is, könyveket, zászlót adományozott, és felolvasást tartott barátaival. 1890-ben ifjúsági egyletet alapítottak, az olvasóvá nevelést szorgalmazták.
Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy vélte, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága – a görög jellemmel hasonlítható fatalisztikus nyugalma és derűje – kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszott, mert valóban sikerült egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érzett, s amelynek csodájára járt a pesti – sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze – ma már látnunk kell – nemcsak "pszichológiai" okai voltak a sikernek. A gádorosi, szent-tornyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választotta. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemokrata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője volt, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magával vitte, hogy megmutathassa neki a Théâtre Français előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás volt csupán. Egy olyasfajta kultúrszomjat elégített ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocialista mozgalmakkal függött össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri mozgalmát is létrehozta.
Története szerkesztés
Justh a parasztságban nemzetmentő, művészi erőt, jó szellemi adottságokat látott. Erre alapozta a színházi terveit is.
A birtokán szervezett színházzal a legfőbb célja megmutatni a parasztság ősi tehetségét, kiaknázatlan szellemi erőtartalékait. Az első előadást 1892-ben tartották, az utolsót 1894. augusztus 25-én. Az első évben a színház a kiürített virágház volt deszkacölöpökre állított színpaddal, függönnyel, nézőtérrel, padokkal, görög mintára épített padokkal. Ezt a színházat nevezte Justh később (amikor a következő nyáron már a nagyobbat, az amfiteátrumot is megépítette) Kis Színháznak. Az Amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték. Valóságos amfiteátrum volt: köralakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették, előtte elkerített hely volt a kar számára, s egy súgólyuk féle, melyen kopogtatóval jelezték az előadás kezdetét. A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nem volt, hanem szép lombos fák borultak rá. A színpad fél méterre volt emelve. A színpad mellett két fülke és középen egy kijáró ajtó volt. Úgy a fülkéket, mint a kijáró ajtót vörös szövet takarta el. A nézőtér közepén a fal mellett volt a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad volt elhelyezve. A két kör-pad vörös szövettel volt bevonva. A színpad nem volt elzárva függönnyel. A fal mellett és a bejáróknál volt az állóhely. Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Strobl Alajos készített.
Justh maga is írt több egyfelvonásos népszínművet, de a parasztszínházban előadták többek között Molière, Szophoklész, Shakespeare, vagy éppen Czóbel Minka darabjait is. A színdarabok rendezője, díszletmestere maga Justh Zsigmond volt, de sok segítséget kapott Henczély Károly tanítótól is. A bútorokat a kastélyból hozták ki, a francia darabok jelmezeit Pestről hozatta, sok egyéb kelléket Orosházán vásároltak meg. Sikereiről újságíró barátai számoltak be, miközben a színházat két alkalommal maga Jászai Mari is meglátogatta.
Justh ujjongva jegyzi fel naplójába, barátaihoz írt leveleibe, milyen szép eredményt ért el.
| „ | Népem dehogy tudna betelni egy darabbal. Vannak is ilyenkor annyian, hogy alig férnek el egymástól. [...] Még a táncot is abbahagyják, és eljönnek megtekinteni, hogy Petrucchio és bősz Katája mire jutottak? Hogy érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt! És a próbák végén annyi az új jelentkező, minden szerepre könnyűszerrel kaphatnék hat színjátszót is! És játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggnek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolgatják minden betűjét! | ” |
| – Kovács István: Justh Zsigmond munkássága (1963.) | ||
Justh színháza, mintegy cáfolataként annak a polgári és dzsentri nézetnek, hogy a parasztnak a könnyed, sekélyes színpad való, hogy a felszínes népszínmű mutatható csak be sikerrel – komoly, klasszikus színházat játszott. A színház műsorán ókori klasszikusok szerepeltek, Arisztophanész és Plautus elsősorban; továbbá szerepeltek Shakespeare-től és Molière-től tragikus és komikus darabok egyaránt. Maga Justh is több egyfelvonásost írt, egynek a címéből –Siralomház – sejthetjük, hogy jobbára tragikus témák érdekelték; föltehetőleg foglalkozott a Gányó Julcsa dramatizálásának gondolatával is (barátja, Rózsa Miklós mintegy az ő végrendeletét teljesítve dolgozta fel színmű formában a regényt, évekkel később). De előadták Justh barátainak a darabjait is, így Czóbel Minkáét. S tudjuk azt, hogy Thury Zoltán müncheni tartózkodása idején ajánlja fel közreműködését.
A korabeli nyilatkozatok, sajtóvisszhangok egyöntetűen az előadások magas színvonalát dicsérik.
| „ | Justh művészei valóban nem is színészek többé, de interpretálók. Felfogják, s egészében beleélik magukat a lángész mindig egyszerű eszmeszüleményeibe. | ” |
| – De Gerando Antonia: A Makrancos hölgy előadása láttán | ||
Justh az első előadásokat 1890 nyarától tartotta – amíg a téli helyiséget fel nem építette – szabad téren, a kastély fái között. Az utolsó előadás 1894 nyarán volt – utolsó párizsi útja előtt –, Plautus Fecsegőkjét játszották. Halála után nem volt aki parasztszínháza ügyét folytatta volna, s a színtársulat így hamarosan feloszlott. Megmaradt egy értékes és tanulságos, de elszigetelt, tragikusan félreértett századvégi kezdeményezésnek.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Justh Zsigmond naplója és levelei. 817. o. Szerk.: Kozocsa Sándor. Szépirodalmi, Budapest, 1977.