Íjlant

húros, pengetős hangszer

Az íjlant vagy pluriarc fekete-afrika egyes területein található húros, pengetős hangszer tudományos elnevezése. Jellemzője, hogy egy üreges hangszertestből és több hozzá illesztett húrhordozóból áll. Minden húrja egy-egy ilyen íjszerűen megfeszített, rugalmas húrhordozóból indul ki, másik végük a közös test alsó részéhez csatlakozik.[1]

Íjlant
Íjlant Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből
Íjlant Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből

Más nyelveken
angol: bow lute, pluriarc
francia: pluriarc
német: Bogenlaute
afrikai nyelveken: akam, kalangu, wambi
Besorolás
kordofonlant
pengetős
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás321.1
A Wikimédia Commons tartalmaz Íjlant témájú médiaállományokat.

Besorolása, neve szerkesztés

A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az íjlant a lant egy fajtája a járomlant (líra) és a nyeles lant (pl. nyugati lant, gitár stb.) mellett. A lantok meghatározó jellemzője, hogy a húrjaik síkja közel párhuzamos a hangszertető síkjával. Az íjlant húrjai eléggé véletlenszerűen futnak, „síkjuk” nemigen értelmezhető, de igaz, hogy a húrok végpontjai a tetőn – a lanthoz hasonlóan – a hangszer hossztengelyére merőleges vonalat rajzolnak ki. Francia nyelvű szerzők a pluriarc elnevezést használják a hangszerek e csoportjára, utalva arra, hogy több íjszerű alkatrészt tartalmaznak.[2]

Elterjedése szerkesztés

Az íjlant ma három, egymással nem összefüggő közép-afrikai régióban található meg:

  1. délnyugat-Angola, észak-Namíbia
  2. nyugat-közép-Afrika az egyenlítő mentén Kongótól Gabonig
  3. délnyugat-Nigéria, a történelmi Benin területe

Első európai ábrázolása Michael Praetorius Syntagma Musicum című, a 17. század elején kiadott művében található, ahol tévesen indiai hangszerként van leírva.[3] A hangszer a híres benini bronzok némelyikén is szerepel.

Felépítése, használata szerkesztés

Az íjlant egy üreges, legtöbbször dobozszerűen, falapokból vagy vesszőfonással összeállított hangszertestből, és kettő–nyolc hozzá csatlakozó rugalmas, kis íjra emlékeztető húrhordozó pálcából áll. Szerkezetileg két alaptípusa különböztethető meg aszerint, hogy a húrhordozó pálcák a hangszertest hátához vannak-e rögzítve, vagy a doboz felső kis lapjába fúrt lyukakba illeszkednek. A húrhordozókon hurkokkal rögzített húrok alsó vége a legtöbb esetben a tetőlapba fúrt lyukakon van átfűzve, rögzítve.[4]

Az íjlant testének alsó részét a zenész a hasához szorítja, húrjait legtöbbször „üresen”, hárfaszerűen pengeti jobb kézzel, de előfordul, hogy a bal kéz a hangszer tartása közben a húrok leszorításával módosítja a hangokat.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Hornbostel–Sachs, i. m. 
  2. Georges Montandon: La génealogie des instruments de musique et les cycles de civilisation, Archives Suisses d´Anthropologie Générale, iii (1919), 1–71. old. valamint André Schaeffner: Origine des instruments de musique (Paris, 1936) és J.S. Laurenty: Les cordophones du Congo Belge et du Ruanda-Urundi (Tervuren, 1960)
  3. Schaeffner, i. m. 180. o.
  4. Schaeffner, i. m. 183. o.

Források szerkesztés

  • Erich M. v., Hornbostel, Curt Sachs (1914). „Systematik der Musikinstrumente”. Zeitschrift für Ethnologie (46).  
  • szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000) 
  • Schaeffner, André. Origine des instruments de musique. Chicoutimi, Ville de Saguenay, Québec: Édition électronique (2011). Hozzáférés ideje: 2011. november 9. 

További információk szerkesztés