Főmenü megnyitása

Az ókori görög ökölvívás eredete az i. e. 8. századra nyúlik vissza, első említése Homérosz Iliaszában található. Az ökölvívó versenyeket a ókori görög városállamokban különféle alkalmakkor rendezték meg. A küzdelmeket vagy a szabályokat leíró források vagy legendákon alapulnak, vagy pedig nem korabeliek, ezért a szabályok, szokások és a sport történetének rekonstruálása nehézkes. Ennek ellenére világos, hogy az ökölvívó versenyek az ókori Görögországban, illetve a görög városállamok sportéletében jelentős szerepet foglaltak el, és részei voltak az olümpiai játékok programjának is.

Ókori görög ökölvívás
A Quirinale-ökölvívó (bronzszobor, i. e. 300–200 között)
A Quirinale-ökölvívó (bronzszobor, i. e. 300–200 között)

Egyéb nevek Ókori olimpiai ökölvívás
Eredet Görögország
Érintés full kontakt
Technikák fejre mért ütés
Olimpiai Az ókori olümpiai játékok része
Ebből fejlődött
Rá alapszik
-
ókori görög pankráció, ökölvívás

Az ökölvívás az évszázadok során egyre brutálisabb lett. Kezdetben puha bőrbe csavarták az ujjaikat, de végül fémmel nehezített nehéz bőrt használtak a kezdők kezének védelmezésére és az ellenfél megsebzésére.[1]

EredeteSzerkesztés

 
Minószi ifjak ökölvívómeccse (Kr.e. 1500), a knósszoszi palota freskója.

Az ókori görög ökölvívás (püx vagy pügmé) első régészeti és művészeti emlékei a minószi civilizáció idejéből kerültek elő. A sport eredetéről számos legenda maradt fenn, az egyik szerint a legendás király, Thészeusz találta fel az ökölvívásnak azt a formáját, amelyben két küzdő ült egymással szemben és addig ütötték egymást ökleikkel, amíg az egyik meg nem halt. Az idők során a küzdők kesztyűket kezdtek alkalmazni. Kezdetben puha bőrből készült szíjakat csavartak a kézfej köré, hogy az ízületeket megvédjék az ütések hatásától, később azonban kemény bőröket, illetve fémszögecseket alkalmaztak, ennek megfelelően a mérkőzések is egyre véresebbek lettek. A kézre és az alkarra tekert bőrszíjaktól eltekintve a küzdők teljesen meztelenek voltak.

Az Iliaszban Polüdeukész egyik állandó mellékneve az „ökölvívó”. A mükénéi harcosok ökölvívóversenyeket rendeztek elesett bajtársaik tiszteletére, feltehetően Homérosz a költeményében is a korabeli görög szokásokat illusztrálta. Az ökölvívás volt az egyik versenyszám azokon a játékokon, amelyet Trója ostroma alatt Akhilleusz elesett barátjának, Patroklosznak emlékére rendeztek. Ennek díja egy hatéves öszvér volt, Epeiosz és Eurülaosz küzdött meg érte. Még a versenyek előtt Nesztór elmesélte Akhilleusznak, hogyan győzött egy régi versenyen szinte minden versenyszámban – köztük ökölvívásban Klütomédészt győzve le. Szintén Patroklosz emlékére vették fel az ókori olimpiai játékok programjába az ökölvívást (pügmé vagy pügmakhia) Kr.e. 668-tól. A résztvevők a mai edzésekhez hasonlóan homokzsákokkal (korükosz) edzettek, a versenyek során bőrszíjakat (himantész) tekertek a kézfej (szabadon hagyva az ujjakat), a csukló, az alkar és időnként a mellkas köré.

A korabeli történész, Philosztratosz véleménye szerint az ökölvívást eredetileg Spártában találták ki, akik ezzel is edzették a harcosaikat. A legelső spártai harcosok feleslegesnek tekintették a csatában a sisakot, és az ökölvívás feltehetően felkészítette őket a csata során elkerülhetetlen fejre mért ütések elviselésében.[2] Ennek ellenére a spártaiak sosem vettek részt ökölvívó mérkőzéseken, mivel a mérkőzést és az itt esetlegesen elszenvedett vereséget a küzdő becsületére nézve nagyon megalázónak tartották.[3]

Az ókori ökölvívók felszereléseSzerkesztés

 
Részlet a kézre tekert bőrszíjakkal

Nagyjából i. e. 500-ig a himantész nevű bőrszíjakat használták a küzdők a kézfej csontjainak és ízületeinek védelmére. A szíjakat tehénbőrből készítették, kb. 3–3,7 méter hosszúak voltak, és többszörösen a kézfej és csukló köré tekerték ezeket.

I. e. 400 körül vezették be a szphairai elnevezésű szíjakat, amelyek hasonlóak voltak a himantészhez, de a tenyérhez simuló részt kipárnázták, míg a külső (az ellenfél arcával érintkező rész) a korábbinál durvább, keményebb lett.[4]

A szphairai bevezetése után nem sokkal került sor az oxüsz használatára is. Ezek vastag bőrcsíkok voltak, amivel a kézfejet, a csuklót és az alkar egy részét tekerték be. Az alkarra egy darab filcet erősítettek, amivel a küzdő az izzadságot tudta letörölni magáról. Az alkar köré tekert bőrcsíkok segítségével az ütéseket erősítették, míg a csukló köré tekert bőrdarab az ízület merevségét növelte.[5]

Az ökölvívók gyakorláshoz a korükosz nevű, a mai homokzsákhoz hasonlatos eszközt használták, és homokkal, liszttel vagy kölessel töltötték meg.

SzabályokSzerkesztés

 
A jobb oldalon lévő küzdő keze felemelésével jelzi, hogy feladja a küzdelmet (kb. Kr. e. 500)

Az ókori görög ökölvívás jelenleg ismert szabályait történelmi utalások és az ökölvívóküzdelmek ábrázolásai alapján rekonstruálták. A korabeli források hiánya miatt azonban nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani a küzdelmek szabályait.[6]

  • A küzdőknek tilos volt egymást lefogni vagy a földre vinni.
  • Bármilyen ütés megengedett volt, de az ujjakkal nem lehetett a szem ellen támadni.
  • A küzdelmeket nem szorítóban rendezték, a küzdőtérnek nem voltak határai.
  • Nem voltak menetek vagy időhatárok.
  • Azt a küzdőt hirdették ki győztesnek, akinek az ellenfele harcképtelen lett vagy feladta a mérkőzést.
  • Nem voltak súlycsoportok, az ellenfeleket sorsolással választották ki.
  • A bírák a szabályok betartása érdekében a küzdőket megüthették a kezükben tartott bottal.
  • Ha egy mérkőzés túl sokáig tartott, a küzdők választhatták, hogy védőfelszerelés nélkül folytatják a küzdelmet.

Lásd mégSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Archivált másolat. [2006. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. október 7.)
  2. Swaddling, Judith. The Ancient Olympic Games. 2nd ed. Austin: University of Texas Press, 1999.
  3. Craig, Steve. Sports and Games of the Ancients. Sports and Games Through History Series. Series Advisor Andrew Leibs. Westport, Connecticut and London: Greenwood Press, 2002
  4. Swaddling, op. cit.
  5. Miller, Stephen G. Ancient Greek Athletics. New Haven and London: Yale University Press, 2004.
  6. Craig, Swaddling, Miller, op. cit.