1101-es keresztes hadjárat

Az 1101-es keresztes hadjárat az első keresztes hadjárat eredményeként létrejött keresztes államok megsegítésére indított három, egymástól független fegyveres mozgalom összefoglaló neve.

1101-es keresztes hadjárat
keresztes háborúk
A keresztes hadak útvonala Anatóliában
A keresztes hadak útvonala Anatóliában
Dátum 1101 nyara
Helyszín Anatólia
Eredmény török győzelem
Harcoló felek
Banner of the Holy Roman Emperor (after 1400).svg
Német-római Birodalom
 Pápai Állam
 Francia Királyság
Flag of Aquitaine.svg Aquitaniai Hercegség
Ikóniumi Szultánság
Danismendidák
Aleppói Emírség
Parancsnokok
IV. Anzelm milánói érsek
IV. Rajmund toulouse-i gróf
István blois-i gróf
I. István burgundi gróf
II. Vilmos nevers-i gróf
IX. Vilmos aquitániai herceg
I. Welf bajor herceg
I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán
Gází danismend melik
Ridván aleppói szultán
Haderők
ismeretlen[* 1]ismeretlen
A Wikimédia Commons tartalmaz 1101-es keresztes hadjárat témájú médiaállományokat.

Az első keresztes hadjáratból hazatérők, valamint az egyház szorgalmazására szerveződött seregek három nagyobb egységbe tömörültek: lombard–frank (IV. Anzelm milánói érsek és István blois-i gróf parancsnoksága alatt); nevers-i (II. Vilmos nevers-i gróf vezetésével); aquitaniai–bajor (IX. Vilmos aquitániai herceg és I. Welf bajor herceg irányításával). Az egymást több hónapos közökkel követő seregek szárazföldi úton, a Balkánon át haladtak; fegyelmezetlenségükből kifolyólag a lombardok és az aquitaniai–bajor csapatok is összetűzésbe kerültek a bizánciakkal. A frank–lombard kontingens eltért eredeti céljától, és a hozzá csatlakozó IV. Rajmund toulouse-i gróf főparancsnoksága alatt nekivágott az anatóliai síkságnak, hogy kiszabadítsák a törökök fogságából I. Bohemund antiochiai fejedelmet. Sikerült elfoglalniuk Ankarát, ám az ellenük összefogó muszlim fejedelmek – I. Kilidzs Arszlán rúmi és Ridván aleppói szultán, továbbá Gází danismend melik – csaknem a teljes frank–lombard hadat megsemmisítették az augusztus eleji, több napon át tartó merszivani ütközetben. Hasonló sorsa jutott a nevers-i és az aquitaniai–bajor had is: előbbi augusztus végén, utóbbi szeptember elején veszett oda Heraclea Cybistránál. A legrangosabb keresztes vezetők túlélték az összecsapásokat, és egyszerű zarándokként folytatták útjukat Jeruzsálembe.

ElőzményekSzerkesztés

Az első keresztes hadjárat tulajdonképpeni záróakkordjának, Jeruzsálem bevételének híre 1099 nyárutójára érkezett meg Nyugat-Európába. A szent város elfoglalásával sokan teljesítettnek tekintették fogadalmukat: télre számos keresztes vezető hazatért katonáival a Szentföldről, minek következtében a Bouillon Gottfried rendelkezésére álló haderő alig néhány száz lovagot és egy-kétezer gyalogost számlált.[1] Az első hadjárat eredményeként megszületett Jeruzsálemi Királyságnak ilyenformán égető szüksége volt mind harcosokra, mind telepesekre a fennmaradáshoz. Ennek megfelelően a hazatérők az egyház támogatásával új keresztes hadjáratot szorgalmaztak.[2] II. Paszkál pápa 1099 végén, 1100 legelején levélben szólította fel a frank papságot a résztvevők toborzására. Külön hangsúlyozta azok mozgósítását, akik ugyan letették már a keresztes fogadalmat, ám különböző okokból mégsem teljesítették azt.[3] Hugues de Die lyoni érsek tavasszal vagy nyáron zsinatot hívott össze Anse-ba, hogy négy érsekkel és kilenc püspökkel hirdesse ki a keresztes hadjáratról szóló rendelkezést; s az ősz folyamán két pápai legátus érkezett Valence-en és Limoges-on keresztül Poitiers-be ugyanebből a célból.[4] Ott 1100. november 18-ára zsinatot hívtak össze bizonyos egyházi kérdések rendezésére és a clermont-i zsinat határozatainak megerősítésére. IX. Vilmos aquitániai herceg vélhetően a poitiers-i gyűlésen vette fel a keresztet.[5]

Az első keresztes hadjárat győzelme fellelkesítette a tömegeket, ezt jelzi, hogy olyan elsősorban vidékekről – Aquitania, Burgundia, Lombardia és Németország – csatlakoztak szép számmal az újabb vállalkozáshoz, ahol a clermont-i zsinat eleddig nem talált nagyobb visszhangra.[6] Buis-i Anzelm milánói érsek, II. Vilmos nevers-i gróf, valamint IX. Vilmos aquitániai herceg és I. Welf bajor herceg irányítása alatt három jelentősebb sereg szerveződött. Ezek közül a lombard és az aquitaniai had tűnik a legnagyobbnak, létszámuk tekintetében azonban nincsen pontos, megbízható adat. Aacheni Albert például az összevont frank–lombard haderőt 260 000, míg Aurai Ekkehard az aquitaniai–bajor kontingenst 10 000 fősre becsülte.[7] Szintén Aurai Ekkehard, továbbá Guibertus de Novigento az 1096-os vállalkozással megegyezőnek, vagy annál nem sokkal kisebbnek mondták az 1101-es csapatokat. A korabeli források egyöntetűek abban, hogy mindegyik sereget jelentős számú fegyverre nem fogható – nők, gyermekek, egyházi személyek – kísérte.[8] A hadjárat fő pápai legátusa Hugues de Die lyoni érsek volt, akinek munkáját több alárendelt legátus segítette.[9] Az érsek külön úton jutott el Jeruzsálembe, hozzájárulása a vállalkozáshoz nem volt jelentős.[10]

A hadjáratot a zarándokok és a gazdagabb vezérek finanszírozták: előbbiek sokszor eladták vagy elzálogosították a kolostoroknak földjüket, szőlőjüket, utóbbiak közül pedig például az aquitaniai herceg nagyobb összeget kölcsönzött, és ennek fejében lemondott Toulouse iránti igényéről.[11]

Keleti eseményekSzerkesztés

A frank–lombard hadjáratSzerkesztés

A milánói érsek vezette lombard keresztesek többsége nem volt képzett katona: a városok szegénynegyedeiből kerültek ki, csapatukhoz sok egyházi személy és asszony is szegődött. Seregletükben Albert biandratei gróf és testvére, Guidó, valamint unokaöccse, Otto Altaspata; Albert parmai gróf és Ugo di Montebello voltak a legprominensebb világiak.[4] Aacheni Albert krónikás számukat kétszázezer főre becsülte, a valóságban körülbelül tizedennyien lehettek; népes tömegüket a katonai irányításért felelős Albert biandratei gróf nem tudta hatékonyan fegyelmezni vagy ellenőrizni.[12]

A lombardok 1100. szeptember 13-án keltek útra Milánóból.[13] Az őszi indulásnak köszönhetően nem kellett megbirkózniuk 1099–1100 telének viszontagságos időjárási körülményeivel, valamint elvégezhették a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkákat.[2] Az ősz folyamán átkeltek a Karni-Alpokon, a Száva völgyét követve magyar földre léptek, majd Belgrádnál átlépték a magyar–bizánci határt. I. Alexiosz bizánci császár készült a fogadásukra: követeik kérésére piaci privilégiumokat biztosított a kereszteseknek és szabad piacokat jelölt ki számukra többek között Philippopoliszban, Drinápolyban, Ruszionban és Rodostóban.[14] Ezen kívül a bizánci hadsereg végigkísérte a kereszteseket a Balkánon. A könnyebb ellenőrizhetőség és élelmezés érdekében a bizánciak három csapatra osztották a lombardokat, és Philippopolisz, Drinápoly, valamint Rodostó mellett jelölték ki a csapatok téli táborhelyét.[15] Mindhárom egység fosztogatásba kezdett tábora környékén, emellett egyéb atrocitásokat is elkövettek – például görög templomokba törtek be és megsértették a nagyböjtöt[16] –, ezért a császár márciusban valamennyiüket a főváros falai alá költöztette, hogy onnan mihamarabb átszállíthassák őket Ázsiába. A további keresztesek közeledtéről értesülő lombardok társaik bevárására hivatkozva két hónapon keresztül megtagadták az átkelést a Boszporuszon. Hogy indulásra bírják őket, a bizánci hatóságok megvonták tőlük az ellátmányt, mire a lombardok betörtek a blakhernai császári palota udvarába. Megölték a császári család egyik tagját,[17] és a palotakapu feltörését is megkísérelték, azonban a milánói érseknek és a biandratei grófnak sikerült a rendbontók közé vegyülve elcsitítani a kedélyeket és rávenni a kereszteseket arra, hogy térjenek vissza táborukba. A bizánciak és a keresztesek közötti ellentétek elsimítása az udvarban vendégeskedő IV. Rajmund toulouse-i gróf érdeme volt: a gróf nemcsak a bizánci uralkodó bizalmát élvezte, hanem a keresztesek között is nagy tekintélynek örvendett. Rábeszélésének köszönhetően a lombardok húsvét, vagyis április 21.[18] után átkeltek a tengerszoroson; április végén már Nikomédeiánál várták a nyugatról jövőket.[15][19]

 
István blois-i gróf pecsétje

Az Antiochia ostromakor való megfutamodása miatt szégyenben élő István blois-i gróf hírneve helyreállítására és felesége unszolására ismét felvette a keresztet.[15] I. István burgundi gróf, I. Odó burgundi herceg, II. Hugó, Broyes ura, Baudouin de Grandpré és Hugues de Pierrefonds soissons-i püspök társaságában 1101 tavaszán vágott neki a keleti útnak. A francia kontingens Itálián és az Adriai-tengeren át május elejére érkezett meg a bizánci fővárosba. Útközben, más források szerint viszont csak Nikomédeiánál[18] csatlakozott hozzá egy kisebb német egység IV. Henrik német-római császár kapitányának, Konrádnak a parancsnoksága alatt.[20] A Konstantinápolyban összegyűlt lombard, francia és német keresztesek a hadjárat parancsnoki hadjárat parancsnoki posztját Rajmund toulouse-i grófnak ajánlották fel. Május legvégén vagy június elején kevés bizáncival kiegészülve elhagyták Nikomédeiát; vezetőjük Tzitasz tábornok volt, aki alá ötszáz helybéli zsoldos, úgynevezett turkopol tartozott.[20][18]

A blois-i és a toulouse-i gróf az első keresztes hadjárat útvonalát követve, Dorülaion és Ikónion érintésével szándékozott eljutni a Szentföldre, tervüket a bizánci császár is támogatta. A lombardok azonban mindenekelőtt a danismend törökök északkelet-anatóliai Níkszár erődjében raboskodó I. Bohemund antiochiai fejedelem kiszabadítását javallották, és sikerült is érvényre juttatni akaratukat. Nikomédeia után a keresztes had az ankarai útra tért: a vidék jórészt bizánci kézen volt, Ankarát ellenben a rúmi szeldzsukok tartották. A szaracénok nem vártak abban a térségben keresztes támadást – Nikaiánál, az első keresztes hadjárat első ütközetének színhelyén számítottak az ellenségre.[21] A keresztesek június 23-án elfoglalták a gyengén védett Ankarát, majd átadták azt a bizánci uralkodó képviselőjének.[20] Ankarából a dél-paphlagóniai Gangra városa felé mentek tovább, de a keresztesek elől korábban ugyanezen az útvonalon visszavonuló I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán felperzselte a vidéket, nem hagyva élelmet a támadóknak. A keresztények jövetelét félő Gází danismend melik szövetséget kötött a rúmi szeldzsukokkal, és Ridván aleppói szultánt is sikerült rávennie erősítés küldésére. Az ilyképp megerősített Gangra bevehetetlennek bizonyult a keresztesek számára. A júliusi hőségben, szűkös ellátmánnyal kényszerültek továbbmenetelni az anatóliai fennsíkon. Rajmund toulouse-i gróf javaslatára végül északnak fordultak Kasztamonu felé, hogy onnan eljuthassanak valamelyik bizánci városba a Fekete-tenger partján.[22]

A merszivani ütközetSzerkesztés

A környező utakon gyorsan mozgó törökök rátámadtak az elgyötört, ivóvizet nélkülöző keresztesekre. A hétszáz lombard alkotta előőrs lovagjai megfutamodtak, teljesen kiszolgáltatva a gyalogságot, melyet a törökök megsemmisítettek. Az István burgundi grófnak köszönhetően visszarendeződő előőrsnek sikerült elkergetnie az ellenséget.[23] A következő napokban a törökök a Rajmund toulouse-i gróf irányította hátvédet zaklatták. A keresztes had emiatt kénytelen volt egyetlen tömbben vonulni, nem küldhettek ki sem felderítőket, sem élelmiszerszerző csapatokat. Az egyetlen kiutat az jelenthette volna, ha kitörnek a tengerpart irányába; a lombardok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy visszaforduljanak keletnek. Július közepe táján átkeltek a Halüsz folyón, ám az Amasziába menő úton, Merszivannál a danismendek tőrbe csalták a német Konrád kapitányt: a németek bevettek egy török erősséget Merszivan közelében, de miközben visszatérőben voltak a táborba, a szaracénok rajtuk ütöttek és több száz főt levágtak közülük.[23][24] Azt ezt követő merszivani ütközetben a keresztesek megsemmisítő vereséget szenvedtek: először a lombardok fogták menekülőre a dolgot, asszonyaikkal és papjaikkal nem törődve, példájukat kisvártatva Tzitasz bizánci kapitány zsoldosai követték. A turkopoloktól magára hagyott Rajmund gróf egy sziklás dombra húzódott, István blois-i gróf küldött embereket a megmentésére. Aacheni Albert szerint Rajmund gróf volt a következő, aki kereket oldott:[25] az est beálltával testőreivel és bizánci kíséretével a tenger felé menekült. Az egész délután kitartó és küzdő frank lovagok, Konrád német kapitány és a sereg maradéka erről értesülvén mindannyian megfutamodtak, hátrahagyva a törököknek táborukat, benne a harcra nem foghatókkal.[26] A danismendek először a táborban lévő férfiakkal és idős asszonyokkal végeztek, ezután a menekülőket utolérvén csaknem az utolsó szál emberig megölték a gyalogságot és a lombardokat.[27] Körülbelül a keresztes sereg négyötöde esett el.[28] Fegyvereik és kincseik török kézre kerültek; a velük utazó fiatal nőket és gyermekeket elhurcolták rabszolgának.[28]

Toulouse-i Rajmund és emberei épségben eljutottak a Halüsz folyó torkolatánál található kis bizánci kikötőbe, Bafrába, ahol hajóra szálltak Konstantinápolyba. A többi életben maradott keresztes, köztük a milánói érsek, valamint a burgundi és a blois-i gróf[29] Szinopénál érte el a Fekete-tengert; ők a part menti bizánci úton vonultak vissza nyugatra. Kora ősszel érkeztek meg a bizánci fővárosba.[28] Anzelm milánói érsek ott hunyt el szeptember 30-án.[25]

A latin keresztény közvélemény a bizánciakat tette meg bűnbaknak a katasztrófáért: eszerint Rajmund toulouse-i gróf a bizánci császár utasítására térítette rá a sereget a danismend kelepcébe torkolló kasztamonui útra.[28] I. Alexiosz császár azt remélte, hogy a Szentföldre menet a keresztesek megtisztítják és biztosítják a szíriai utakat, biztonságos összeköttetést teremtve Bizánc és Szíria között – ezáltal a bizánciak megszilárdíthatták volna hatalmukat Kis-Ázsia visszahódított nyugati térségében, továbbá beavatkozhattak volna a szíriai ügyekbe. Bizánc számára az lett volna ideális, ha a keresztesek Bouillon Gottfried útvonalát követik a Szentföldre,[30] de a keresztesek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ezenkívül a császár ekkortájt kezdett tárgyalásokat I. Bohemund antiochiai fejedelem megváltására a rabságból, ezért nem állt érdekükben háborúba keveredni a danismendekkel. A lombard–francia–német sereg kudarca tovább rontotta a keresztesek és a bizánciak addig sem felhőtlen viszonyát.[31]

A nevers-i hadjáratSzerkesztés

 
II. Vimos nevers-i gróf pecsétje

A keresztesek második csoportját II. Vilmos nevers-i gróf vezette. Különálló hadseregként való kezelésük egyedül Aacheni Albert krónikáján alapul; a történészek körében olyan elmélet is létezik, miszerint a nevers-iek a burgundiakkal vagy az aquitaniaiakkal együtt utaztak. A nevers-iek különállóságára vonatkozó források hiányához hozzátartozik azonban, hogy a történetírók a hadjáratban résztvevő csapatokat sokszor összekeverték, sőt, néha egyetlen hatalmas hadseregbe vonták őket össze írásaikban.[32]

A nevers-iek februárban keltek útra; Itáliát átszelve Brindisinél átkeltek az Adriai-tengeren Avlonába, és fegyelmezetten keresztülmeneteltek Makedónián.[33] Konstantinápolyba júniusban, néhány nappal azt követően érkeztek meg, hogy a lombardok maguk mögött hagyták Nikomédeiát; ezért II. Vilmos gróf a szívélyes fogadtatás ellenére sem időzött sokat a bizánci udvarban, hanem június 24-én a lombardok után eredt.[34] Nikomédeiából ő is Ankara felé vette az irányt, de amikor július végén megérkezett a városba, nem sikerült információt szereznie a lombard–frank sereg hollétéről. Ekkor a gróf a közép-anatóliai régió délnyugati peremén található Ikónion ellen vonult. Útközben meg kellett birkózniuk néhány helyi török csapat támadásával.[35] Augusztus közepén érkeztek meg Ikónion alá, melyet erős szeldzsuk helyőrség védett. Miután a település roham általi elfoglalására tett kísérlet nem járt sikerrel, a gróf a továbbhaladás mellett döntött.[33][36]

I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán és Gází danismend melik az újabb keresztes hadról értesülvén az ellenséget megelőzve Heraclea Cybistrába siettek, ahol csapdát állítottak a lassan közeledő nevers-ieknek. A létszámhátrányban lévő, egyébként is kimerült frank sereg odaveszett a rövid küzdelemben. A gróf és néhány lovagja áttörte a törökök vonalát; sikerült eljutniuk a bizánci kézen lévő Germanikopolisz várába. Aacheni Albert korabeli krónikás tanúsága szerint a grófot és bajtársait tizenkét bizánci turkopol hivatott a keresztes Antiochiába kísérni, ám a turkopolok kifosztották és magukra hagyták a frankokat a sivatagban. A viszontagságok után II. Vilmos fegyvertelenül, szakadt ruházatban érkezett meg Antiochiába.[33][37]

Az aquitaniai–bajor hadjáratSzerkesztés

Az 1101. évi keresztes expedíciók utolsó, harmadik hullámát francia és német egységek alkották. A franciák IX. Vilmos aquitániai herceg és az első keresztes hadjáratot Antiochia ostromakor otthagyó I. Hugó vermandois-i gróf vezetése alatt, nagyböjt második, március 12–19-i hetében vágtak neki az Észak-Itálián, Karintián és Magyarországon keresztül vezető útnak.[38][35] Velük tartott többek között VI. Hugó lusignani nagyúr, II. Gottfried vendôme-i gróf, II. Herbert thouars-i őrgróf és öccse, Gottfried; valamint a klérusból Reginald périgueux-i és Vilmos auvergne-i püspök.[39] I. Welf bajor herceg, Thiemo salzburgi érsek, Ida osztrák őrgrófné, Ulrik passaui érsek és Admont bencés apátja,[19] továbbá Aurai Ekkehard krónikás, aki Hierosolymita címmel írt beszámolót a keresztes hadjárat eseményeiről, jól felfegyverzett lovagságból és gyalogságból álló sereggel csatlakozott a franciákhoz. Az egyesült francia–bajor sereg a Duna vonalát követte, majd Belgrádnál rátértek a Balkánt átszelő fő útvonalra. Kora májusban már bolgár vidéken jártak.[35] Fegyelmezetlenségük olyan mértéket küldött, hogy a bizánciak Drinápoly magasságában besenyő és kun harcosokat küldtek ellenük; Drinápoly falai alatt pedig a bolgárokkal és Guzs nevű vezetőjükkel kerültek kisebb összetűzésbe.[40] Hogy a bizánciak megadják a továbbmeneteli engedélyt, a két herceg személyesen vállalt kezességet embereik jó magaviseletéért; de így is erős kíséret felügyelte őket Konstantinápolyig, ahova június elején érkeztek meg.[38] II. Vilmos nevers-i gróf serege nem sokkal járt előttük, de az aquitaniai–bajor had vélhetően a vezetők közötti személyes ellentétek miatt nem egyesült a nevers-ivel;[38] helyette öt héten keresztül várakoztak a Boszporusznál. Itt a németek körében rémhírek kezdtek keringeni arról, hogy Alexiosz császár el szándékozik árulni őket a törököknek, ezért a zarándokok egy része, köztük Aurai Ekkehard, hajóra szállt a Szentföld irányába.[41]

 
IX. Vilmos aquitániai herceg, a hadjárat egyik vezetője, az első ismert trubadúr

A németek maradéka és az aquitaniaiak július közepén továbbhaladtak a fő úton Dorülaion felé. Helyzetüket nehezítette, hogy a nevers-i kontingens Ikónion felé haladtában néhány nappal korábban ugyanezt az utat járta be, kimerítve a környék élelmiszerkészletét. Az elhagyatott Philomélion kifosztása után, nagyjából a merszivani csatával egy időben megérkeztek Ikónionba; ennek védői korábban kitartottak a nevers-iekkel szemben, a jóval nagyobb keresztes sereg jövetelének hírére azonban dezertáltak – arra viszont ügyeltek, hogy ne hagyjanak hátra élelmet. Az Ikónionból Heraclea Cybistrába vezető sivatagi úton török lovasok támadták a keresztes sereg szélét, ellehetetlenítve bárminemű élelmiszerszerzést.[42]

Az aquitaniaiak és a bajorok szeptember elején érkeztek meg az úgyszintén elhagyatott Heracleába. Itt Gází danismend melik, I. Kilidzs Arszlán rúmi és Ridván aleppói szultán szövetséges serege várta őket.[43] A szaracénok a város alatti folyó partján álltak lesben; lerohanták az ivóvízért igyekvő, óvatlan kereszteseket, és a kitörő pánikot kihasználva lemészárolták őket. A hadsereg legrangosabb vezéreinek – az aquitaniai hercegnek, a vermandois-i grófnak és a bajor hercegnek – sikerült elmenekülnie: IX. Vilmos herceg és a súlyosan megsebesült I. Hugó gróf külön utakon jutottak el Tarsusba, ahol a gróf október 18-án belehalt sérülésébe; I. Welf bajor herceg pedig Antiochiába keveredett el. Thiemo salzburgi érsek vértanúhalált szenvedett; Ida osztrák őrgrófné sorsa ismeretlen – későbbi legendák szerint fogolyként egy muszlim előkelő háremébe került, de valószínűleg ő is életét vesztette az ütközetben.[44]

Az életben maradt résztvevők folytatták ugyan útjukat Jeruzsálembe, de ekkor már nem képviseltek semmilyen katonai erőt: a kezdetben hadjáratnak indult 1101-es keresztes vállalkozás lényegében a kevés számú túlélő zarándoklataként végződött.[45] Aquitania és Bajorország hercege, valamint Nevers grófja Antiochiában gyülekezett; a frank–lombard sereg vezérei – István blois-i, Albert biandratei és István burgundi gróf, a német Konrád kapitány – az ősszel még Konstantinápolyban voltak. A császár beleegyezésével az év végén, hajóval folytatták útjukat Antiochiába.[46] Az itt időző vezérek 1102 februárjában indultak Jeruzsálembe fogadalmuk teljesítésére,[47] minekutána az aquitaniai herceg hazatért, a burgundi és a blois-i gróf, továbbá Konrád kapitány, Hugó lusignani úr és Gottfried vendôme-i gróf pedig I. Balduin jeruzsálemi király oldalán harcoltak a vesztes második ramlai csatában.

KövetkezményeiSzerkesztés

Mindhárom 1101. évi keresztes hadjárat kudarccal zárult: nem jutottak el Jeruzsálembe, a törököket sem sikerült kiűzniük Anatóliából, aminek következményeként a térség útvonalain a keresztények – sem a latin keresztesek, sem a bizánciak – nem közlekedhettek biztonságban.[44] Az anatóliai utak biztosítása nem csak a csapatmozgások szempontjából lett volna kulcsfontosságú: ezt az útvonalat használták volna a nyugati frank telepesek is, akik így arra kényszerültek, hogy a sokkal költségesebb, és ezért nem mindenki számára elérhető hajóutat válasszák, vagy megvárják egy nagyobb keresztes had indulását, hogy ahhoz csatlakozva jussanak el a Szentföld keresztes államaiba. A tengeri utazás kényszere ugyanakkor közrejátszott az itáliai tengeri városok gazdasági és politikai megerősödésében.[48] Az expedíció sikertelenségét természetesen megsínylették a keresztes államok is: az 1101-es hadjáratnak egyszerre volt oka és célja ezek megsegítése, és ennek elmaradása miatt az államok az elkövetkezendő években kénytelenek voltak saját, meglehetősen szűkös erőforrásaikra hagyatkozni mind a védekezés, mind a kormányzat terén.[49] A három, mészárlásába torkolló ütközet jelentette hatalmas emberveszteség döntő szerepet játszott abban, hogy a keresztesek erődök építésébe fogtak: a jól felszerelt építmények oltalmában kevés számú védő is elegendő volt az ellenség sakkban tartására.[50] A Taurusz-hegység vidékén uralkodó rupenida örmény fejedelmek és az antiochiai normannok viszont előnyt kovácsolhattak az 1101-es eseményekből: mind az örmények, mind az antiochiai normannok tartottak Bizánc befolyásának kiterjesztésétől, és ezt most meggátolták a sikertelen hadjáratok.[46] Antiochiában a fogoly I. Bohemund fejedelem helyett kormányzó Tancrède de Hauteville így megszilárdíthatta hatalmát.

A vereségek ellenére a keresztes mozgalom iránti lelkesedés nem hagyott alább Európában, mi több, az 1101-es fiaskó megerősítette a hitet, miszerint az első keresztes hadjárat valóban isteni akaratból végződött „csodaszámba menő” sikerrel.[51] A nyugati krónikások a gőgért és a többi keresztény ellen elkövetett atrocitásokért elszenvedett isteni büntetésként tekintettek az 1101-es kudarcra, melyért a felelősséget mindazonáltal igyekeztek Alexiosz bizánci császárra hárítani azáltal, hogy a törökökkel való összejátszással vádolták.[52] I. Balduin jeruzsálemi király követséget küldött Bizáncba, és a császár megesküdött saját ártatlanságára, de a követségből Európába visszatérő, a pápa előtt a császárt tisztázni hivatott Barzenonai Manassé püspök védelmezés helyett inkább vádolta a bizánci uralkodót.[52] Az 1101-es hadjárat ezáltal tovább mélyítette a görög és latin keresztények között húzódó szakadékot.

James L. Cate történész elsősorban a szervezetlenséget nevezi meg a csúfos kimenetel okaként: nemcsak a konstantinápolyi csapategyesítésre nem került sor, a vezetők nem rendelkeztek a kellő helyismerettel, sem megfelelő információkkal az ellenség taktikájáról.[49] Nehezítő körülményt jelentett a harcra nem foghatók nagy aránya és a török lovasíjászokkal szemben ütőképes haderő hiánya.[53]

ÉrdekességekSzerkesztés

  • Az 1101-es keresztes hadjáratról nem született olyan szemtanúi, keresztény forrásmunka, mint Foucher de Chartres krónikája vagy az ismeretlen szerzőjű Gesta Francorum az első keresztes hadjáratról. Aurai Ekkehard krónikás csak a hadjárat kései szakaszába kapcsolódott be, akkor is rövid időre. A legrészletesebb leírás Aacheni Albertnél található. Mindazonáltal Aurai Ekkehard és Aacheni Albert is túlélők visszaemlékezéseit dolgozta fel.[54] További értékes forrásmunkának számít Anna Komnéné, Foucher de Chartres, Orderic Vitalis és Türoszi Vilmos krónikája.[55]
  • Amikor a lombardok betörtek I. Alexiosz császár blakhernai palotájába, megölték az uralkodó egyik szelídített oroszlánját.[15][16] Ordericus Vitalis krónikás kiszínezte a történteket, elbeszélésében a császár oroszlánokat és leopárdokat uszított a keresztesekre.[56]
  • A keresztesek rendszeresen vittek magukkal a csatába szent ereklyéket, hogy azok oltalmazzák őket a harcban. A merszivani csata előtt Anzelm milánói érsek Szent Ambrus karját, más források szerint arany palástját, Rajmund toulouse-i gróf pedig a Szent Lándzsát tette közszemlére a katonák körében.[57]
  • A heracleai összecsapásban eltűnt Thiemo salzburgi érsek és Ida osztrák őrgrófné további sorsát illetően legendák keringtek a keresztesek körében. Ezek szerint a rabságba hurcolt és háremhölggyé lett Ida őrgrófné és egy szaracén emír kapcsolatából származott Zangi atabég, a keresztesek nagy ellensége.[29] A valóságban Zangi az 1080-as évtized második felében született, így Ida őrgrófné nem lehetett a szülőanyja. Thiemo érsekről azt tartották, hogy fogságba kerülvén egy muszlim bálványt kellett felújítania, s mikor az érsek megpróbálta kiűzni a bálványban lakozó démont, az istenkáromlásba fogott. Az érsek erre szétzúzta a szobrot, amiért pogány fogva tartói kegyetlenül megkínozták és megölték.[29][58]

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. Alec Mulinder történész becslése a különböző hadak létszámára: 8000 lombard, 2000 német, 8000 blois-i és burgundi, 3000 nevers-i, 16 000 aquitán és bajor. A szövetséges szaracén sereg 4–6000 lovast számlálhatott. Ld. Mulinder, Alec: Crusade of 1101. In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. (hely nélkül): ABC-CLIO, Inc. 2006. 304–307. o. ISBN 1-57607-862-0  

JegyzetekSzerkesztés

  1. Cate 1969  344. oldal
  2. a b Runciman 1999  300. oldal
  3. Cate 1969  345. oldal
  4. a b Cate 1969  347. oldal
  5. Cate 1942  510–511. oldal
  6. Cate 1969 346. oldal
  7. Mulinder 1998  72. oldal
  8. Cate 1969  351. oldal
  9. Riley-Smith 2003  126. oldal
  10. Mulinder, Alec: Crusade of 1101. In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. (hely nélkül): ABC-CLIO, Inc. 2006. 304. o. ISBN 1-57607-862-0  
  11. Cate 1969  351–352. oldal
  12. Runciman 1999  300–301. oldal
  13. Cate 1969  352. oldal
  14. Cate 1969  352–353. oldal
  15. a b c d Runciman 1999  301. oldal
  16. a b Cate 1969  353. oldal
  17. Aacheni 2007  Liber VIII., 5. – 591. oldal
  18. a b c Cate 1969  354. oldal
  19. a b Mayer 1972  69. oldal
  20. a b c Runciman 1999  302. oldal
  21. Maalouf 2002  117. oldal
  22. Runciman 1999  302–303. oldal
  23. a b Runciman 1999 303. oldal
  24. Cate 1969  356. oldal
  25. a b Cate 1969  357. oldal
  26. Runciman 1999  303–304. oldal
  27. Maalouf 2002  117–118. oldal
  28. a b c d Runciman 1999  304. oldal
  29. a b c Mayer 1972  70. oldal
  30. Runciman 1999  302. és 304. oldal
  31. Runciman 1999  304–305. oldal
  32. Cate 1969  358. oldal
  33. a b c Runciman 1999  305. oldal
  34. Riley-Smith 2003  130. oldal
  35. a b c Cate 1969  359. oldal
  36. Riley-Smith 2003  130–131. oldal
  37. Aacheni 2007  Liber VIII., 34. – 625. oldal
  38. a b c Runciman 1999  306. oldal
  39. Cate 1969  348. oldal
  40. Cate 1969  360. oldal
  41. Cate 1969  360–361. oldal
  42. Runciman 1999  306–307. oldal
  43. Cate 1942  518. oldal
  44. a b Runciman 1999  307. oldal
  45. Cate 1969  362. oldal
  46. a b Runciman 1999  308. oldal
  47. Cate 1969  363. oldal
  48. Runciman 1999  307–308. oldal
  49. a b Cate 1969  367. oldal
  50. Maalouf 2002  119. oldal
  51. Riley-Smith 2003  132–134. oldal
  52. a b Cate 1969  366. oldal
  53. Cate 1942  521–522. oldal
  54. Cate 1942  514. oldal
  55. Mulinder 1998  70. oldal
  56. Rubenstein, Jay: Nebuchadnezzar’s Dream: The Crusades, Apocalyptic Prophecy, and the End of History. New York: Oxford University Press. 2019. 238. o. ISBN 9780190274207  
  57. Rubenstein, Jay: Nebuchadnezzar’s Dream: The Crusades, Apocalyptic Prophecy, and the End of History. New York: Oxford University Press. 2019. 82. o. ISBN 9780190274207  
  58. Tolan, John V: Muslims as Pagan Idolaters in Chronicles of the First Crusade. In Western Views of Islam in Medieval and Early Modern Europe. Szerk. David R. Blanks, Michael Frassetto. New York: Palgrave Macmillan. 1999. 97–98. o. ISBN 978-1-349-41674-5  

ForrásokSzerkesztés

  • Aacheni 2007: Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. Susan B. Edgington. New York: Oxford University Press. 2007. ISBN 978-0-19-920486-1  
  • Cate 1942: Cate, James Lea: A Gay Crusader. Byzantion, XVI. évf. (1942 – 1943) 2. sz. 503–526. o. Hozzáférés: 2019. dec. 12.
  • Cate 1969: Cate, James Lea: The Crusade of 1101. In A History of the Crusades, I. kötet: The First Hundred Years. Szerk. Kenneth M. Setton és Marshall W. Baldwin. második kiadás. Madison, Milwaukee és London: The University of Wisconsin Press. 1969. 343–367. o. ISBN 9780299048341  
  • Maalouf 2002: Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3  
  • Mayer 1972: The Crusader States, 1099–1146. In Mayer, Hans Eberhard: The Crusades. Ford. John Gillingham. Bungay, Suffolk: Oxford University Press. 1972. 63–95. o. ISBN 0198730160  
  • Mulinder 1998: Mulinder, Alec C: Albert of Aachen and the Crusade of 1101. In From Clermont to Jerusalem: The Crusades and Crusader Societies 1095–1500. Szerk. Alan V. Murray. Turnhout: Brepols Publishers. 1998. 69–77. o. = International Medieval Research, 3. ISBN 978-2-503-50667-8  
  • Riley-Smith 2003: Riley-Smith, Jonathan: The First Crusade and the Idea of Crusading. London és New York: Continuum. 2003. ISBN 0-8264-6726-1  
  • Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  

További információkSzerkesztés

  • Komnéné Anna: The Alexiad. Ford. E.R.A. Sewter. London és New York: Penguin Books. 2003. = Penguin Classics, ISBN 0140449582  
  • Mulinder, Alec C: The Crusading Expeditions of 1101–2. (PhD disszertáció). Swansea: University of Wales. 1996.  
  • Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 963 07 3488 5