Főmenü megnyitása

Az 1954-es Formula–1-es szezon volt az 5. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1954. január 17-étől október 24-éig tartott, kilenc futamot rendeztek ez idő alatt.[1] Kikerült a versenynaptárból a holland nagydíj, amely mindössze 2 szezont élt meg. Visszakerült viszont a spanyol nagydíj, így 1951 után másodszor rendeztek futamot Pedralbesben.

1954-es FIA
Formula–1 világbajnokság
Juan Manuel Fangio a Mercedes W 196-tal 1986-ban
Juan Manuel Fangio a Mercedes W 196-tal 1986-ban
Egyéni világbajnok
Argentin Juan Manuel Fangio42

 ← 1953
1955 → 

A sportág első többszörös bajnoka, a kétszeres világbajnok Alberto Ascari elhagyta sikereinek csapatát, és a Officine Alfieri Maserati csapathoz igazolt. Az évad első három versenyét kihagyta, ezzel gyakorlatilag még azelőtt kiszállt a világbajnoki csatából, hogy az elkezdődött volna. Így a Ferrarinál előtérbe került Nino Farina, a sportág első világbajnoka. Bár címvédő évében csak negyedik lett, 1952-ben Ascari mögött második, 1953-ban pedig Ascari és Fangio mögött harmadik lett a bajnokságban, jelezve, hogy még mindig kész a bajnoki címért harcolni. De előtérbe került a fiatal Mike Hawthorn is, aki első Ferraris évében szerzett futamgyőzelmével hívta fel magára a figyelmet, és akit a brit közlemény is nagyra tartott, mivel ő volt az első nem argentin vagy olasz győztese a sportágnak, és az angol autóversenyzés előtérbe kerülését várták tőle. A Ferrari harmadik versenyzője az argentin José Froilán González volt, aki 1951-ben megszerezte a Ferrari első futamgyőzelmét és világbajnoki bronzérmes lett a Ferrarival, két Maseratinál töltött év után tért vissza Enzo Ferrari csapatához. Azonban mindhármuknál nagyobb esélyesnek tartották az argentin versenyzőfenomént, Juan Manuel Fangiót, aki három Formula–1-ben töltött évadja során egy világbajnoki arany- és két ezüstérmével a sportág legeredményesebb versenyzőjének számított Ascari után, de sokan már ekkor is a legnagyobbként emlegették (amire később rá is szolgált). Emellett a Maserati is eléggé megerősödött ahhoz, hogy az elmúlt két évben domináns Ferrarival felvegye a versenyt.

Tartalomjegyzék

A szezon meneteSzerkesztés

argentin nagydíjSzerkesztés

Az évad első futamát, akárcsak egy évvel korábban, Argentínában rendezték, Buenos Airesben. A pole-pozíciót Nino Farina szerezte meg a Ferrarival, mögötte a hazai pályán versenyző csapattársa, José Froilán González indult, harmadik helyről a szintén argentin Juan Manuel Fangio rajtolt. A versenyt végül a hazai közönség nagy kedvence, a Maestro nyerte meg Farina előtt, a dobogó harmadik fokára is argentin versenyző állhatott González személyében, aki a verseny leggyorsabb körét is megfutotta. Mike Hawthorn a negyedik helyről rajtolt, de diszkvalifikálták, mert a startnál korán indult.

belga nagydíjSzerkesztés

 
Connaught Type A

Az évad harmadik (Indianapolist nem számolva második) futamát a belga Spa-Francorchamps pályán rendezték. Fangio pole-pozícióból rajtolva nyert, miközben megfutotta a verseny leggyorsabb körét. Mögötte a Ferrari francia versenyzője, Maurice Trintignant lett a második, a dobogó harmadik fokára pedig a fiatal angol tehetség, Stirling Moss állhatott fel. González, bár a második helyről rajtolt, már az első körben motorproblémája lett, mire autót cserélt az ötödik helyről rajtoló Hawthornnal. Végül a negyedik pozícióban ért be, de az azért járó három pontot meg kellett osztania az angollal. A harmadik helyről rajtoló Farina a 36 körös verseny 14. körében kiállni kényszerült. Összességében elmondható, hogy Fangio szárnyalt, miközben vetélytársai nem, vagy csak alig szereztek pontokat.

francia nagydíjSzerkesztés

A bajnokságban két verseny alatt nagy előnyre szert tevő Fangio a belga nagydíj után átigazolt a Mercedeshez, és a Reimsben rendezett francia nagydíjon már a német csapat autójával állt rajthoz. A feltörekvő Mercedes megszerezte az első két rajtkockát Fangio és a német Karl Kling jóvoltából, majd a verseny végéig megőrizték pozíciójukat, ezzel meghozták a Mercedes első kettős győzelmét, ahol a két Mercedes egy tized másodpercre egymástól futottak át a célvonalon. Alberto Ascari átigazolt Fangio helyére a Maseratihoz, és bár a harmadik helyről rajtolt, már az első kört sem tudta befejezni. A dobogó harmadik fokára a Ferrari francia pilótája, Robert Manzon állhatott fel. A verseny leggyorsabb körét a Mercedest vezető Hans Hermann futotta, annak ellenére, hogy már a hetedik körben motormeghibásodás miatt kiállni kényszerült.

brit nagydíjSzerkesztés

A negyedik versenyt az angliai Silverstone-ban rendezték, ahol 1951-ben González meghozta a Ferrari első futamgyőzelmét. Bár Fangio rajtolhatott az élről, végül még a dobogóról is lecsúszott, csupán a negyedik helyen ért célba. A második helyről rajtoló González megismételte három évvel korábbi sikerét, ezzel második és egyben utolsó futamgyőzelmét aratta a Formula–1-ben. Mögötte a harmadik helyről rajtoló Hawthorn ért célba, így a Ferrari kettős győzelmet ünnepelhetett. A dobogó legalsó fokára a szintén argentin Onofre Marimón állhatott a Maseratival, az utolsó pontszerző helyen pedig Trintignant futott be. A leggyorsabb kör tekintetében történelmi esemény következett be a tizedmásodperc pontos időmérésnek köszönhetően. Ascari, Behra, Fangio, González, Hawthorn, Marimón és Moss mind 1:50-es kört futottak, így a leggyorsabb körért járó egy pontot megosztották közöttük. Mindegyikük 1/7 pontot kapott.

német nagydíjSzerkesztés

 
Ferrari 625

Az ötödik versenyt a németországi Nürburgringen rendezték, ahol a német szurkolók nagy örömére a Fangio a Mercedes volánjánál ülve, pole-pozícióból indulva nyert, és a verseny leggyorsabb körét is egy Mercedes futotta, Karl Klinggel a volánjánál, aki végül negyedik lett, Sergio Mantovani előtt. A dobogóra Fangio mögött két Ferraris állhatott fel, Mike Hawthorn és Maurice Trintignant. Hawthornnak meg kellett osztania pontjait Gonzálezzel, akivel autót cserélt hat körrel a 22 körös verseny vége előtt. Fangio ezzel világbajnok lett. A nagydíj szomorú véget is ért, mert ekkor halt meg Onofre Marimón, a Maserati versenyzője a Wehrseifen kanyarnál.

svájci nagydíjSzerkesztés

A svájci nagydíjon, Bremgartenben González szerezte meg a pole-pozíciót Fangio előtt, de végül a Maestro honfitársa előtt ért célba majd egy perccel, és a verseny leggyorsabb körét is megfutotta. A két argentin mögé Fangio német csapattársa, Hans Herrmann állhatott fel. A két utolsó pontszerző helyen két Maseratis pilóta, az argentin Roberto Mieres és az olasz Sergio Mantovani ért célba.

olasz nagydíjSzerkesztés

A monzai olasz nagydíjon is Fangio rajtolt az első rajtkockából, mögötte Alberto Ascari indult a Ferrariban, ám az olasz a 48. körben motorhiba miatt kiesett a versenyből, így Fangio hatalmas előnnyel nyert. Egy kört vert Hawthornra, kettőt Gonzálezre, aki ráadásul a harmadik helyért járó pontokat kénytelen volt megosztani Umberto Magliolival, akivel a verseny 16. körében autót cserélt, igaz, a leggyorsabb körért járó egy pontot ő kapta. A további két pontszerző a Mercedes német pilótája, Hans Hermann, és Maurice Trintignant.

spanyol nagydíjSzerkesztés

Az évadzáró spanyol nagydíjon, Pedralbesben a Lanciához szerződött Ascari szerezte meg a pole-t, és a vezetett is a versenyben, megfutva annak a leggyorsabb körét, de a futam 10. körében kiállni kényszerült, így megszülethetett a Ferrari az évi második győzelme, a harmadik helyről rajtoló Mike Hawthorn jóvoltából. A második helyről induló Fangio csak a harmadik helyen ért célba két Maseratis, a második Luigi Musso, és a negyedik Mieres között. Az utolsó pontszerző helyet a Mercedes német versenyzője, Karl Kling szerezte meg.

FutamokSzerkesztés

A világbajnokság végeredményeSzerkesztés

Fangio hatalmas fölénnyel nyerte a bajnokságot,[2] és ezzel Ascari után a második többszörös bajnok versenyző lett. A Mercedes megállíthatatlannak tűnt, így Fangio címvédésre készülhetett. Igaz, Fangio mögött a pontversenyben három Ferraris pilóta következett, González, Hawthorn és Trintignant sorrendben. Farina mindössze két versenyen indult, és csak egy második helyig jutott, így az első világbajnok formája megkérdőjelezhető volt, akárcsak a sportág kétszeres világbajnokáé, Ascarié, aki három különböző csapattal négy futamon indult, de egyen sem tudott célba érni. Viszont feltűnt Stirling Moss, aki a későbbi évek egyik legnagyobb pilótája, és Fangio legfőbb kihívója lett.

VersenyzőkSzerkesztés

Pontozás:

Helyezés 1. 2. 3. 4. 5. Lk. 6.-20.
Pont 8 6 4 3 2 1 0

(Félkövér: pole-pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található)

Helyezés Versenyző ARG
 
500
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
SUI
 
ITA
 
ESP
 
Pontszám
1   Juan Manuel Fangio 1 1 1 4** 1 1 1 3 42 (57.14)
2   José Froilán González 3 4† Ki 1** 2 2 3† / Ki 25.14 (26.64)
3   Mike Hawthorn KIZ 4† Ki 2** 2† Ki 2 1 24.64
4   Maurice Trintignant 4 2 Ki 5 3 Ki 5 Ki 17
5   Karl Kling 2 7 4 Ki Ki 5 12
6   Bill Vukovich 1 8
7   Hans Herrmann Ki Ki 3 4 Ki 8
8   Luigi Musso NI Ki 2 6
9   Giuseppe Farina 2 Ki 6
10   Jimmy Bryan 2 6
11   Roberto Mieres Ki Ki Ki 6 Ki 4 Ki 4 6
12   Jack McGrath 3 5
13   Stirling Moss 3 Ki** Ki Ki 10 Ki 4.14
14   Onofre Marimón Ki Ki Ki 3** 4.14
15   Robert Manzon 3 Ki 9 Ki Ki 4
16   Sergio Mantovani 7 5 5 9 Ki 4
17   Prince Bira 7 6 4 Ki† Ki 9 3
18   Umberto Maglioli 9 7 3† 2
19   André Pilette 5 9 Ki 2
20   Luigi Villoresi 5 Ki† Ki Ki 2
21   Élie Bayol 5 2
22   Mike Nazaruk 5 2
23   Troy Ruttman 4† 1.5
24   Duane Carter 4† / 15† 1.5
25   Alberto Ascari 21 Ki** / Ki† Ki Ki 1.14
26   Jean Behra KIZ Ki 6 Ki** 10 Ki Ki Ki 0.14
27   Harry Schell 6 Ki 12 7 Ki Ki 0
28   Ken Wharton Ki 8 6 8 0
29   Fred Wacker Ki 6 0
30   Fred Agabashian 6 0
31   Piero Taruffi 6 0
32   Paco Godia 6 0
33   Louis Rosier Ki Ki Ki 8 8 7 0
34   Peter Collins Ki 7 0
35   Don Freeland 7 0
36   Jacques Swaters Ki 8 Ki 0
37   Toulo de Graffenried 8 Ki† 0
38   Paul Russo 8 0
39   Larry Crockett 9 0
40   Cal Niday 10 0
41   Bob Gerard 10 0
42   Jorge Daponte Ki 11 0
43   Art Cross 11 0
44   Don Beauman 11 0
45   Chuck Stevenson 12 0
46   Manny Ayulo 13 0
47   Leslie Marr 13 0
48   Bob Sweikert 14 0
49   Leslie Thorne 14 0
50   Horace Gould 15 0
51   Jimmy Jackson 15† 0
52   Ernie McCoy 16 0
53   Jimmy Reece 17 0
54   Ed Elisian 18 0
55   Frank Armi 19 0
  Clemar Bucci Ki Ki Ki Ki 0
  Paul Frère Ki Ki Ki 0
  Roy Salvadori Ki Ki 0
  Jacques Pollet Ki Ki 0
  Roger Loyer Ki 0
  Sam Hanks Ki 0
  Pat O'Connor Ki 0
  Rodger Ward Ki 0
  Gene Hartley Ki 0
  Andy Linden Ki 0
  Johnny Thomson Ki 0
  Jerry Hoyt Ki 0
  Jimmy Daywalt Ki 0
  Tony Bettenhausen Ki 0
  Spider Webb Ki 0
  Bill Homeier Ki 0
  Johnnie Parsons Ki 0
  Len Duncan Ki 0
  Pat Flaherty Ki† 0
  Jim Rathmann Ki† 0
  Lance Macklin Ki 0
  Georges Berger Ki 0
  Bill Whitehouse Ki 0
  John Riseley-Prichard Ki 0
  Reg Parnell Ki 0
  Peter Whitehead Ki 0
  Eric Brandon Ki 0
  Hermann Lang Ki 0
  Theo Helfrich Ki 0
  Ron Flockhart Ki† 0
  Ottorino Volonterio Ki† 0
  Alan Brown NI 0
Helyezés Versenyző ARG
 
500
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
SUI
 
ITA
 
ESP
 
Pontszám
  • ** Több versenyző futott ugyanolyan gyors leggyorsabb kört (megosztott 1 pont).
  • † A helyezés ugyanannak az autónak két versenyzője között megoszlott

A csapatok számára 1958-ig nem rendeztek világbajnokságot.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Az 1954-es Formula–1 világbajnokság (német nyelven). www.motorsport-total.com. (Hozzáférés: 2009. március 30.)
  2. Az 1954-es egyéni világbajnokság végeredménye (német nyelven). www.motorsport-total.com. (Hozzáférés: 2009. március 30.)

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz 1954-es Formula–1 világbajnokság témájú médiaállományokat.