Főmenü megnyitása

66-os Demokraták

A 66-os Demokraták, vagy röviden D66 (hollandul Democraten 66, hosszabb hivatalos nevén 'Politieke Partij Democraten 66) szociálliberális párt[1][2][3][4][5] és progresszív[6][7] politikai párt Hollandiában.

66-os Demokraták

Democraten 66 (nl) Logo.svg
Adatok
Elnök Anne-Marie Spierings

Alapítva 1966. október 14.

Ideológia Szociálliberalizmus
Progresszívizmus
Politikai elhelyezkedés politikai közép
Parlamenti jelenlét Képviselőház:
19 / 150
Európai Parlamentben:
4 / 26
Nemzetközi szövetségek Liberális Internacionálé
Európai párt Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Csoport
EP-frakció Renew Europe
Hivatalos színei Zöld
Weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz 66-os Demokraták témájú médiaállományokat.

A D66-ot 1966-ban alapította néhány politikailag független fiatal értelmiségi, Hans van Mierlo újságíró vezetésével. a párt fő célja a politikai rendszer demokratizálása volt. Elnöki rendszert javasoltak, az Amerikai Egyesült Államok mintájára. Az 1967-es választásokon a párt hét mandátumot szerzett a 150-tagú képviselőházban. Új párt korábban soha nem ért el ilyen sikert.

Azóta nagyon hullámzóak a D66 eredményei a választásokon. Volt olyan is, hogy 24 mandátumok volt. A 2017-es választáson az előzetes eredmények szerint 19 mandátumot szereztek, héttel többet, mint 2012-ben, és ezzel a harmadik legnagyobb párt lehetnek a képviselőházban, együtt a Kereszténydemokrata Tömörüléssel.

A D66 többször is volt kormányzó koalíció része: 1973 és 1977 között, a Den Uyl-kormányban, 1981 és 1982 között, a második Van Agt-kormányban, 1994 és 2002 között az első Kok-kormányban, és 2003 és 2006 között, a második Balkenende-kormányban. Eredeti demokratikus reform programja mellé a párt időközben új, szociálliberális programpontokat is állított.

TörténelmeSzerkesztés

AlapításaSzerkesztés

A pártot 1966. október 14-én alapította meg 44 ember. A párt alapításának fő kezdeményezői Hans van Mierlo a Algemeen Handelsblad napilap újságírója és Hans Gruijters a VVD amszterdami önkormányzati képviselője voltak. A párt megalapítása előtt október 10.-én közzétették felhívásukat, amiben az alapítók felkérték a hollandokat, hogy alapítsák újra a demokratikus intézményrendszerüket. A párt sajátossága volt, hogy nyíltan fel akarta mondani a holland társadalmat a 19. század vége óta meghatározó pillarizációt. A holland társadalom radikális demokratizálódását követelte és egy pragmatikus politikai állásfoglalást kezdtek kidolgozni.

1967-1986Szerkesztés

A párt az 1967-es választáson 7 mandátumot szerzett a Képviselőházban, az 1971-es választás után a párt a Munkáspárt és a Radikális Politikai Párt vezette árnyékkormányban 4 tárcát kapott meg. Az 1972-es választáson a három párt közös listán indultak Progesszív Megegyezés (hollandul: Progressief Akkoord; PAK) néven. A szövetség ugyan a harmadik legnagyobb erő lett Hollandiában, ám nem szereztek többséget. A párt tagja lett a Joop den Uyl vezette kormánykoalíció tagja lett. Hans Guijters miniszteri tárcát kapott, míg a másik alapító Van Mierlo otthagyta a pártot, helyébe Jan Terlouw került.

A pártban eközben 1972-1974 válság alakult ki: a tagok száma ez idő alatt 6000-ről 300-ra csökkent le és az 1974-es helyhatósági választásokon csúfos vereséget szenvedett. Terlouw vezetésével a párt határozottan liberális fordulatot vett. A párt taglétszáma 1975-re megduplázódott, az 1977-es választáson két mandátumot nyert a Képviselőházban a párt, de a Szenátusban elvesztette összes helyét. 1981-es választáson már 17 mandátumot szerzett a párt. A párt a Kereszténydemokrata Tömörüléssel és a Munkáspárttal együtt koalícióba került. A Dries van Agt vezette második kormány gazdasági minisztere lett Jan Terlouw. A kormány Dries van Agt kereszténydemokrata miniszterelnök és Joop den Uyl munkáspárti szociális miniszter között kiéleződött konfliktusok miatt a Munkáspárt 9 hónap után kilépett a koalícióból 1982-ben, így a 66-os demokraták a CDA-val az 1982-es választásig tagjai voltak az ügyvivői kormánynak.

Az 1982-es választás nagy vesztese lett a párt: elvesztette szavazóinak kétharmadát és összesen 6 mandátumot kapott a választáson. Terlouw a vereség miatt lemondott párt elnöki tisztségéről és kilépett a pártból, a helyébe Maarten Engwirda került, aki a párt frakcióvezetője is lett.

1986-tól napjainkigSzerkesztés

1986-ban Hans van Mierlo visszatért a politikába és a párt elnöke lett. Legfőbb célja volt, hogy véget vessen a holland belpolitikában zajló polarizálódásnak, amikor a Munkáspárt és a Kereszténydemokrata Tömörülés 33-34%-ot ért el a választásokon, a többi párt rovására. A párt 6,13%-kal a negyedik legerősebb politikai párttá vált.

Az 1989-es választáson a párt összesen 12 mandátumot kapott, eleinte a PvdA-CDA pártok felkérték a 66-os demokratákat, hogy a koalícióban részt vegyenek, ám a kereszténydemokraták ellenezték. Végül a pártot kizárták a koalíciós tárgyalásokról, így ellenzékben maradt.

Az 1994-es választáson a párt történelmének legjobb eredménye született: 24 mandátumot szerzett a szavazatok 15,5%-val.

IdeológiaSzerkesztés

A pártnak két szárnya van: a radikális demokraták és a progresszív liberálisok.

Radikális demokratákSzerkesztés

Az ő alapelvük a kezdetekben az volt, hogy a holland társadalomnak és politikai rendszernek radikális demokratizálódásra van szüksége. Kezdeményezték a kétpártrendszer bevezetését, ennek érdekében szükségesnek tartották a választási rendszer megváltoztatását. Az amerikai győztes mindent visz rendszerét vezették volna be. Mára ezen kezdeményezésük mérséklődött és német mintára a vegyes arányos képviseleti rendszert vezetnék be. Ebben a vegyes rendszerben az arányos képviselet mellett a mandátumok egy részét egyszerű többségi szavazással lehet megszerezni. A radikális demokratizmus mára pragmatikus és dogmaellenes politikává vált, ebben a folyamatban fontos szerepet vállalt Hans van Mierlo 1966-1972 és 1986-1998 között levő pártelnök politikája.[8]

Progresszív liberálisokSzerkesztés

A párt progresszív liberális szárnya gyengébb volt a párt történetében. Jan Terlouw vezetése alatt a D66 olyan ügyek fontosságát hangsúlyozta, mint a környezetvédelem, oktatás és az innováció.[9] Ő a D66-ot a negyedik holland politikai irányzatnak tartotta: a szociáldemokrata Munkáspárt, a kereszténydemokrata CDA és a liberális-konzervatív PVV mellett. 1998-ban az "Opschudding" csoport jobban igényelte, hogy a párt hangsúlyozta a szociálliberális szellemiséget, amit annak tudatában hangsúlyoznak manapság, hogy a PVV inkább jobboldali, mint liberális.

Párt témáiSzerkesztés

A párt legfőbb témái:[10]

VálasztóiSzerkesztés

A párt választói hagyományosan Randstad konurbációban élnek, amibe Amszterdam, Rotterdam, Hága, Utrecht és elővárosaik tartoznak bele emellett az egyetemi városokban is népszerű a párt.

Választási eredményekSzerkesztés

KépviselőházSzerkesztés

Választások Szavazatok % Szerzett mandátumok Kormányzat/Ellenzék?
1967 307 810 4.4
7 / 150
Ellenzék
1971 427 720 6.7
11 / 150
Ellenzék
1972 307 048 4.1
6 / 150
Kormánypárt, koalícióban Munkáspárt, KVP, ARP és PPR pártokkal.
1977 452 423 5.4
8 / 150
Ellenzék
1981 961 121 11.0
17 / 150
Kormánypárt, koalícióban a CDA és Munkáspárttal.
1982 351 278 4.3
6 / 150
Ellenzék
1986 562 466 6.1
9 / 150
Ellenzék
1989 701 934 7.9
12 / 150
Ellenzék
1994 1 391 202 15.5
24 / 150
Kormánypárt, koalícióban a PvdA és VVD pártokkal
1998 773 497 9.0
14 / 150
Kormánypárt, koalícióban a PvdA és VVD pártokkal
2002 484 317 5.1
7 / 150
Ellenzék
2003 393 333 4.0
6 / 150
Kormánypárt, koalícióban a CDA és VVD pártokkal
2006 193 232 2.0
3 / 150
Ellenzék
2010 654 167 6.9
10 / 150
Ellenzék
2012 757 091 8.0
12 / 150
Ellenzék
2017 1 285 819 12.2
19 / 150
Kormánypárt, koalícióban a CDA, VVD és CU párttal.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Origin, Ideology and Transformation of Political Parties: East-Central and Western Europe Compared. Ashgate Publishing, Ltd., 109. o. (2010). ISBN 978-0-7546-9661-2. Hozzáférés ideje: 2013. július 14. 
  2. Dimitri Almeida. The Impact of European Integration on Political Parties: Beyond the Permissive Consensus. Routledge, 98. o. (2012). ISBN 978-0-415-69374-5 
  3. Barbara Wejnert. Democratic Paths and Trends. Emerald Group Publishing, 28. o. (2010. július 26.). ISBN 978-0-85724-091-0. Hozzáférés ideje: 2012. augusztus 20. 
  4. The Presidentialization of Politics: A Comparative Study of Modern Democracies. Oxford University Press, 158. o. (2007. június 21.). ISBN 978-0-19-921849-3. Hozzáférés ideje: 2012. augusztus 24. 
  5. Simon Lightfoot. Europeanizing Social Democracy?: The Rise of the Party of European Socialists. Routledge, 74. o. (2005). ISBN 978-0-415-34803-4. Hozzáférés ideje: 2013. július 14. 
  6. Andeweg, Rudy B. (2004), Parties, pillars and the politics of accommodation: Weak or weakening linkages? The case of Dutch consociationalism, Routledge, pp. 110, 125, <https://books.google.com/books?id=nIVAapywy1YC&pg=PR18>
  7. Tompson, William (2009), The Political Economy of Reform: Lessons from pensions, product markets and labour markets in ten OECD countries, OECD, p. 440, <https://books.google.com/books?id=0pndRdVM8PsC&pg=PA440>
  8. Historische canon van D66. (Hozzáférés: 2017. november 12.)
  9. D66 Cultuurlab met Jan Terlouw. (Hozzáférés: 2017. november 12.)
  10. Richtingwijzers. (Hozzáférés: 2017. november 12.)
  11. Pesten. (Hozzáférés: 2018. augusztus 29.)

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Democrats 66 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.