A Németországi Szövetségi Köztársaság alkotmánya

A Grundgesetz (alaptörvény, közkeletű rövidítéssel: GG) a Németországi Szövetségi Köztársaság alkotmánya, amely szabályozza az állampolgárok alapvető jogait és kötelezettségeit, valamint meghatározza a német állam jogi és politikai berendezkedésének alapjait.

A német szó alaptörvénynek fordítható. A törvény szövegezői szándékosan nem használták az "alkotmány" jelentésű Verfassung szót, hogy ezzel is hangsúlyozzák: a második világháború után létrejött, ideiglenesnek tekintett nyugat-német állam számára készült ideiglenes jogszabályról van szó, nyitva hagyva az utat egy új alkotmány létrehozásához egy jövőbeni német újraegyesítéskor. Röviddel a Grundgesetz elfogadása után, a szovjetek megszállta német területekből létrehozták a kommunista Német Demokratikus Köztársaságot (NDK), saját alkotmánnyal.

A kommunizmus bukásával 1990-ben egyesült Németország és az NDK békésen beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Az alaptörvény, amely évtizedeken keresztül jól szolgálta Nyugat-Németországot, az egyesülést követően is érvényben maradt, bár pont az egyesülés miatt 1990-ben módosították bizonyos részeit, köztük a preambulumot. További jelentős módosítások történtek 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban.

Történeti háttérSzerkesztés

 
1949

A II. világháborút követően Németország területét a megszálló szövetséges hatalmak – az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint a Szovjetunió – négy megszállási övezetre osztották. Az 1948-ban a Szovjetunió nélkül – ugyanakkor a Benelux-államok bevonásával – megtartott hathatalmi londoni konferencia határozatban mondta ki, hogy a német nép számára szabad és demokratikus kormányzási forma keretében lehetővé kell tenni egységének helyreállítását, majd a kormányzati felelősség fokozatos átvételét. Ennek érdekében a tanácskozó hatalmak az ún. frankfurti dokumentumokban felszólították a három – időközben egyesített – nyugati megszállási övezetbe (Trizónia, németül Trizone) tartozó nyugatnémet tartományok miniszterelnökeit, hogy hívjanak össze egy alkotmányozó nemzetgyűlést.

A háború utáni letargiából eszmélő német politika ragaszkodott ahhoz, hogy minden fórumon, minden közjogi aktussal hangsúlyozzák: a létrejövő új állam csak provizórikus, átmeneti jellegű lehet, végleges megoldást kizárólag a német nép újraegyesítése jelenthet. Ezért a tartományi miniszterelnökök a polgári alkotmányok megszületésénél rendszerint bábáskodó alkotmányozó nemzetgyűlés helyett „mindössze” az ún. Parlamenti Tanács (Parlamentarischer Rat) összehívását kezdeményezték. A tartományi parlamentek 65 küldöttéből összeült Parlamenti Tanács 1948. szeptember 1-jén kezdte meg munkáját Bonnban, és 1949. május 8-án a harmadik olvasatban (53 „igen” és 12 „nem” szavazat mellett) elfogadta a Grundgesetzet.

A névválasztással (Grundgesetz – alaptörvény) az alkotmányozó testület tagjai egyrészt egyértelművé tették, hogy az elfogadott jogi norma a jogforrási hierarchia csúcsán helyezkedik el, másrészt pedig az alkotmány szó tudatos kerülésével újfent hangsúlyozták, hogy nem tartós megoldást jelentő alkotmányt szándékoztak alkotni. Szintén a provizórikus jelleg hangsúlyozása érdekében az alaptörvény életbe lépését nem a legteljesebb legitimációt eredményező népszavazáshoz, hanem pusztán a tartományi parlamentek legalább kétharmadának támogatásához kötötték.

1949. május 23-án a bonni Pedagógiai Akadémia (Pädagogische Akademie, ma már a Bundesrat, azaz a Szövetségi Tanács otthona) üléstermében megtartott nyilvános ünnepi ülésén a Parlamenti Tanács megállapította, hogy – a három megszálló hatalom kormányzójának jóváhagyása mellett – a nyugati tartományok népképviseleti szerveinek több mint kétharmada ratifikálta, megerősítette az alaptörvényt (az egyetlen kivételt Bajorország parlamentje jelentette, amely ugyanakkor határozatot hozott arról is, hogy amennyiben a tartományok legalább kétharmadában megtörténik a ratifikáció, a Grundgesetz hatálya Bajorországra is kiterjed). A Parlamenti Tanács elnöke és alelnökei kézjegyükkel látták el (parafálták) az okmányt, majd a hivatalos lap (Bundesgesetzblatt) 1. számában történt kihirdetést követően életbe lépett az új német alkotmány, és ezzel megalakult a Németországi Szövetségi Köztársaság.

A Grundgesetz 147. cikkének (2) bekezdése úgy fogalmaz, hogy az alaptörvény a kihirdetése napjának elteltével („mit Ablauf des Tages der Verkündung”) lép hatályba. Ebből adódóan nézőpont kérdése, hogy a hatálybalépés és egyúttal a Németországi Szövetségi Köztársaság megalakulása időpontjának 1949. május 23., 24 óra vagy 1949. május 24., 0 óra számít-e. A két lehetőség közül az első tükrözi a hivatalos álláspontot, a 2. világháborút követően megalakult német szövetségi állam „születésnapja” tehát 1949. május 23.

Az egykori szovjet megszállási övezetben létrehozott Német Demokratikus Köztársaság 1990. október 3-án csatlakozott a szövetségi köztársasághoz. A Grundgesetz a német újraegyesítés után – eredeti nevét megtartva – az egységes német állam alkotmányává vált.

Az alaptörvény megalkotásának folyamataSzerkesztés

 
1. cikkely, első mondat ("az emberi méltóság sérthetetlen").
Biztosaknak kell lennünk, hogy amit felépítünk, az valamikor minden német jó háza lesz.
Karl Arnold, beszédében a nyugat-német alaptörvényről a Koenig Múzeumnál, 1948-ban[1]

Az új alaptörvény létrehozásának gondolata a három nyugati megszálló hatalomtól származott. Annak a fényében, hogy a nácik felhasználták a korábbi weimari alkotmányt, a következő feltételekkel járultak hozzá az új német állam létrehozásához:

  • Teljes elutasítása a "felsőbbrendű faj" (németül Herrenvolk) ideológiájának, amely szerint a német nép a többi felett áll, így népirtást is elkövethet és kegyetlenül járhat el más népek tagjaival.
  • Az emberi jogok sérthetetlenségének és elidegeníthetetlenségének világos kimondása.

A szöveget a herrenchiemseei konvenció (1948. augusztus 10-23.) dolgozta ki a délkelet-bajorországi ChiemseeHerreninsel nevű szigetén. A konvenció tagjait az újonnan létrehozott nyugatnémet tartományok delegálták. Az alaptörvényt az új államok parlamentjei ratifikálták (Bajorországé kivételével), miután 1949. május 8-án a szöveget elfogadta a Bonn egyetlen épen maradt alkalmas épületében, a Koenig Múzeumban összeült Parlamenti Tanács, majd május 12-én jóváhagyták a megszálló hatalmak is. A Bajor Tartománygyűlés (Landtag) főleg azért utasította el, mert többsége úgy vélte, az új alaptörvény nem ad elég jogot a szövetségi államoknak. Ugyanakkor a Bajor Tartománygyűlés úgy határozott, hogy ha a tartományok kétharmada ratifikálja az alaptörvényt, akkor az Bajorországban is életbe lép. Az alaptörvényt 1949. május 23-án kihirdették és másnap hatályba lépett. Ezzel végetért a nyugatnémet államot övező jogi bizonytalanság és létrejött a Németországi Szövetségi Köztársaság.

Fontos különbségek a weimari alkotmánytólSzerkesztés

Az emberi alapjogok a Grundgesetz (német rövidítéssel GG) alapvetései közé tartoznak, eltérően a weimari alkotmánytól, amely "állami célokként" sorolta fel őket. Az emberi méltóság kötelező tiszteletben tartásából eredően az állami hatalomnak közvetlen kötelessége az alapjogok garantálása. Az alaptörvény 79. cikkelyének 3. paragrafusa a normál módosítás során is megváltoztathatatlannak mond ki két szabályt: az 1. cikkelyt - amely lefekteti az emberi méltóság sérthetetlenségének az elvét és azt, hogy az emberi jogokat közvetlenül alkalmazni kell a törvényekben -, illetve a 20. cikkely által az állam számára megfogalmazott alapelveket, amelyek garantálják a demokráciát, a köztársaságot, a szociális felelősséget, a föderalizmust és az ellenállás jogát arra az esetre, ha valaki meg akarná szüntetni ezt a rendet.

A GG nem biztosít olyan rendkívüli hatalmi jogokat a német államelnöknek, amelyeket az 1933-ban elfogadott Reichstag-tűz rendelet vezetett be, felfüggesztve az alapjogokat és elmozdítva a törvényhozás kommunista tagjait, Adolf Hitler hatalomátvételének (Machtergreifung) fontos állomásaként. Az emberi jogok felfüggesztése a 20. és 79. cikkelyek alapján törvényellenes is lenne.

A GG erősítette a szövetségi államok kormányainak alkotmányos pozícióját, jelentősen szűkítve ugyanakkor az államelnök jogait. A kormány csak a parlamenttől függ.

A kancellárt a parlament konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal mozdíthatja el, ami annyit jelent, hogy egyidejűleg utódját is meg kell választani. Ez az új procedúra a nagyobb stabilitást hivatott biztosítani, hiszen korábban hatalmi vákuumot okozhatott, ha elegendő számú képviselő összefogott a kancellár elmozdítására az utód megjelölése nélkül. A korábbi szabályok szerint egyes minisztereket is el lehetett mozdítani bizalmatlansági szavazással, az új alaptörvény szerint azonban csak az egész kabinetet.

Az alaptörvény 32. cikkelye megengedi a tagállamoknak hogy önálló külpolitikát folytassanak a hatáskörükbe tartozó ügyekben, a szövetségi kormány felügyelete alatt. A 24. cikkely alapján a szövetségi kormány átruházhat szuverén jogokat nemzetközi intézményekre.[2]

Alkotmányos intézményekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  • Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I-II. Budapest, 2005. Osiris Kiadó. ISBN 963-389-689-4, 9633896908, 9633896916
  • Kovács István. - Tóth Károly. (szerk.): Nyugat-Európa legújabb alkotmányai, Budapest 1990. Kereskedelmi és Jogi Kiadó. ISBN 963-222-009-9

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Basic Law for the Federal Republic of Germany című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információkSzerkesztés