Abu Bakr ibn Tufajl

Abu Bakr ibn Tufajl (arab betűkkel أبو بكر بن طفيل – Abū Bakr ibn Ṭufayl), latinizált nevén Abubacer (Guadix, 11051110 körül – Marokkó, 1185) középkori arab csillagász, matematikus, orvos, író, filozófus és udvari tisztviselő volt. Teljes neve Abu Bakr Muhammad ibn Abd al-Malik al-Kajszi l-Andaluszi (أبو بكر محمد بن عبد الملك القيسي الأندلسي – Abū Bakr Muḥammad ibn ʿAbd al-Malik al-Qaysī l-Andalusī).

Abu Bakr ibn Tufajl
(أبو بكر محمد بن عبد الملك بن محمد بن طفيل القيسي الأندلسي)
Született 11051110 körül
Guadix
Elhunyt 1185
(kb. 70–75 évesen)
Marokkó
Állampolgársága Andalusz
Foglalkozása
Tisztség Vezír
Filozófusi pályafutása
Észak-Afrika
Középkori filozófia
Iskola/Irányzat arab filozófia
Fontosabb művei Hajj ibn Jakzán (Éber fia, Élő)

ÉleteSzerkesztés

Andalúzia Guadix városában, Granada közelében látta meg a napvilágot. Ifjúkorában a nyugati muszlim tudomány legnagyobb alakja, az Európában Avempace névvel illetett Abu Bakr ibn Száig ibn Báddzsa volt, ő maga pedig a világhírű Ibn Rusd (Averroës) pártfogója volt. E triász képviselte leginkább az arisztotelészi logika primátusát a Gazáli által keleten meghonosított misztikus teológiai dominanciával szemben. Ibn Tufajl eleinte matematikával és csillagászattal foglalkozott, később a granadai emír titkára lett, majd az Almohád I. Júszuf kalifa orvosa és vezíre lett. Amikor 1182-ben visszavonult, tanítványát, Ibn Rusdot javasolta utódjául. Egy másik neveltje, az Alpetragius néven ismert Núr ad-Dín al-Bitrúdzsi csillagászként alkotott nagyot.

MunkásságaSzerkesztés

Ibn Tufajlnak egy műve maradt ránk teljesen, amely a Hajj ibn Jakzán (Éber fia, Élő) címet viseli. A mű címét Avicennától kölcsönözte, nála azonban az aktív intellektust szimbolizáló személynév az embert jelöli, szemben elődjével, akinél ez a végső, tiszta szellemiséget jelenti. Ibn Tufajl hősének sikerül felfednie a tudományok és a filozófia titkait puszta absztrakcióval (philosophus autodidactus, ahogy az angol Edward Pococke fordította a címet). Maga a mű egy kisgyermekről, Hajj ibn Jakzánról szól, akit egy lakatlan szigeten egy gazella nevel fel. A gyermek megfigyeléssel és okoskodással feltárja a legmagasabb fizikai és metafizikai valóságot, s filozófiai rendszere segítségével eljut az Istennel való egyesülésig. A szigetre vetődő Aszál, az aszkéta teológus megismerteti a vallással, s így ráébred, hogy az általa kitalált filozófiai rendszer a kinyilatkoztatott vallás transzcendens értelmezése. Együtt elutaznak a szomszédos szigetre, Szalmán, a jóságos király birodalmába, hogy terjesszék tanaikat, azonban rá kell ébredniük, hogy az átlagembereknek kinyilatkoztatott vallás szimbólumaival teleaggatott hitre van szükségük, atyáik hitére, s az igazán isteni hitet és életet csupán néhány kiválasztott érheti el.

Ez látszólag ellentmond annak, hogy a szerző ellentétben állt a újplatonizmust is magába olvasztó iszlám misztika, a szúfizmus híveivel: művével valójában legitimálta a racionális tudományos kutatást is azzal, hogy az ellenpólus kiváló leírásával elválasztotta a kettőt egymástól.

A mű Európában a legismertebb arab szövegek közé számított, szövegét – latin fordítással – először Edward Pococke adta ki 1671-ben, ezt követte a holland (1672), az angol (1674) és a német fordítás (1726). Egyes feltételezések szerint Daniel Defoe-re is hatással volt a Robinson Crusoe megírásakor.

ForrásokSzerkesztés

  • Ibn Tufajl: A természetes ember. (Fordította Katona Tamás és Molnár Imre.) Budapest, Európa, 1961.
  • Világirodalmi lexikon IV. (Grog–Ilv). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975. 711. o.  
  • Goldziher Ignác: Az arab irodalom rövid története. Budapest: Kőrösi Csoma Társaság. 2005. ISBN 9638378212  

MagyarulSzerkesztés

  • A természetes ember; ford., utószó, jegyz. Katona Tamás, Molnár Imre; Európa, Bp., 1961

További információkSzerkesztés

Kapcoslódó szócikkekSzerkesztés