Főmenü megnyitása

Alvin Lee (eredeti nevén Graham Anthony Barnes) (Nottingham, 1944. december 19.Estepona, Spanyolország, 2013. március 6.) gitáros, énekes, a brit Ten Years After alapító tagja és fő dalszerzője volt. Zenei karrierjét még tinédzserként kezdte az 1960-as évek legelején, számos formációban felbukkanva. Közöttük volt az "Atomites" nevű formáció, melynek tagja volt Leo Lyons is, a Ten Years After későbbi basszusgitárosa. 1967-ben vették fel a Ten Years After nevet, a nagy áttörést pedig az 1969-es Woodstocki fesztivál-on való fellépés hozta meg számukra.

Alvin Lee
1990-ben
1990-ben
Életrajzi adatok
Születési név Graham Anthony Barnes
Született 1944. december 19.[1][2][3][4][5]
Nottingham
Elhunyt 2013. március 6. (68 évesen)[1][2][3][4][5]
Marbella
Pályafutás
Műfajok blues-rock, rock, blues, rockabilly
Aktív évek 1960 – 2013
Együttes Ten Years After
Hangszer gitár
Tevékenység Zenész, zeneszerző, Producer
Kiadók Decca, Deram, Columbia, Chrysalis, Polydor, RSO, Atlantic

Alvin Lee weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Alvin Lee témájú médiaállományokat.

Bár az utókor a korszak egyik legkiemelkedőbb gitáros/énekes egyéniségeként említi, a Ten Years After aktív évei alatt csak mérsékelt szakmai elismerésben részesült.[6]1973-ra az állandó turnézástól megfáradt az együttes, majd 1975-ben fel is oszlott. Lee ezt követően szólóalbumokat adott ki, de később is felbukkant a Ten Years After élén nem hanyagolva szólókarrierjét sem. Pályafutása során számos zenésszel dolgozott együtt, közöttük olyan legendákkal is, mint George Harrison, Steve Winwood vagy Ronnie Wood. Pályafutása során legtöbbször Gibson ES 335 gitárt használt, mely a védjegyévé vált.

ÉletrajzSzerkesztés

Korai évek (1960–1973)Szerkesztés

Nottinghamben született,[7] tanulmányait pedig a Wollaton-i Margaret Glen-Bott Iskolában végezte el. Apja hatására kezdett el érdeklődni a zene iránt. Hatalmas jazz és blueslemez gyűjteménye közül legfőképpen Charlie Christian, aki Benny Goodman gitárosa volt, továbbá Scotty Moore aki egykor Elvis Presley mellett játszott, volt rá hatással. Ezek mellett nagy tisztelője volt Chuck Berry-nek is, mivel a rock and roll és a blues gyakorolta a legnagyobb hatást zenéjére.[6] 13 évesen kezdett el gitározni, az első fellépéseire pedig az 1950-es évek végén került sor. 1960-ban alapította meg az "Atomites" nevű formációt, melynek Leo Lyons is a tagja volt. Ezt követően Hamburgban játszottak együtt, majd 1962-től felvették a "Jaybirds" nevet. Ekkor csatlakozott hozzájuk Rick Lee későbbi Ten Years After dobos is. 1966-ban Londonba költöztek, ekkor találkoztak Chick Churchill billentyűssel, majd felvették a Ten Years After nevet. Ekkoriban rendszeresen felléptek a londoni Marquee klubban, megalapozva későbbi sikereiket. Alvin Lee-t ebben az időben kezdték úgy emlegetni mint a leggyorsabb kezű gitárost,[8][6] így figyelt fel rájuk Bill Graham a neves USA propagandista, aki a hallottak alapján lekötötte az együttest a Filmore Auditoriumbeli fellépésekre.

Első albumuk a Decca Deram kiadónál jelent meg 1967-ben. A kiadó akkoriban szokatlan módon rögtön kiadta a nagylemezt, nem várta meg míg egy kislemez sikeres lesz. A cím nélküli debütáló album ugyancsak mérsékelt sikereket aratott, de elindította a zenekart a siker lépcsőjén. Az áttörést a woodstocki fesztiválon való fellépés hozta meg, melynek fénypontja a 11 perces I'm Going Home volt. Ezt követően világszerte arénákban léptek fel, és nagy hatást gyakoroltak az utánuk jövő generációkra, bár akkora sikereket nem arattak mint a Cream vagy később a Led Zeppelin.[9] Lee később nehezményezte, hogy a korábbi klubkoncertek hangulatát, felváltotta a "személytelenebb" nagyobb koncertek atmoszférája.[10] Korai albumaikat a második blues hullám gyöngyszemei közé sorolják a kritikusok,[11] míg A Space in Time albumon megjelentek az elektronikus zenei hatások is.[12] Ennek ellenére a lemez USA siker lett, további turnékat vonva maga után. 1973-ig 28 amerikai turnét bonyolítottak le, amely rekordnak számított a brit zenekarok történetében.[13]

A turnézástól megfáradva "vándorvurlicernek"[12] nevezte az együttest, majd bejelentette távozását. Döntésében nagy szerepet játszott az is, hogy zeneileg korlátozva érezte magát a zenekarban.[13] A Columbia Records által 1971-ben kiadott I'd Love to Change the World populáris hangvétele szintén nagyban hozzájárult döntéséhez, mivel Lee a hagyományosabb blues-rock hangzást preferálta.

Szólóban (1973–1980)Szerkesztés

Kiválását követően visszavonult XV. sz-i házába és felépítette saját stúdióját. 1973-ban a gospel énekes Mylon LeFevre társaságában adott ki egy lemezt. Az On the Road to Freedom határozott elmozdulás a country irányába, megtartva a rockos jelleget is. A lemezen olyan sztárok vendégeskedtek, mint George Harrison, Steve Winwood, Jim Capaldi, Ronnie Wood vagy Mick Fleetwood. A lemez pozitív kritikákat kapott, több helyen is kiemelve Lee és LeFevre hatékony együttműködését.[14] Szintén 1973-ban szerepelt Jerry Lee Lewis dupla albumán a The Session...Recorded in London with Great Artist címűn, melyen olyan zenészek vendégeskedtek, mint például Mick Jones, Peter Frampton vagy Rory Gallagher. 1974 tavaszán a londoni Rainbow színházban lépett fel, sebtében összerakott 9 fős zenekarával. A tagok között két King Crimson muzsikus is volt Mel Collins és Ian Wallace személyében. Az előadást rögzítették és In Flight címmel dupla albumként adta ki a Columbia Records. Lee ezen visszatért a blues-rock hangzáshoz, ismét sikert aratva. Szerződéses kötelezettségeiknek eleget téve a Ten Years After is adott koncerteket, utolsó brit fellépésük a londoni Rainbow színpadán volt, teltház előtt. Ezt követően Lee világturnéra indult Alvin Lee And Co. néven. 1975-ben jelent meg első önálló albuma, mely a Pump Iron! címet kapta. Ugyan nagy feltűnést nem keltett az anyag, de csalódást sem okozott a rajongóknak, mégha a Ten Years After albumaival nem is említhető egy lapon.[15]

 
1974-ben

1976-ban szerepelt Bo Diddley The 20th Anniversary of Rock 'n' Roll albumán, majd 1978-ban kiadta a visszafogottabb[16] Let It Rock albumot. 1978-ban hozta létre a Ten Years Later zenekart Tom Compton dobossal és Mike Hawksworth basszusgitárossal. Még ugyanebben az esztendőben kiadták a Rocket Fuel albumot, melyen ismét a blues jelleg dominált Lee gitárjával a főszerepben.[17] 1979-ben érkezett a folytatás a Ride On képében, melynek egyik oldalán stúdió, míg a másik oldalán élő felvételek szerepeltek. A lemezen hallható volt a Hey Joe feldolgozása is, utalva a blues gyökerekre. A kritikusok megállapították, hogy a koncertfelvételek jelentik a lemez igazi erejét,[18] kiemelve a tagok hangszeres játékát. A Ten Years Later európai és amerikai turnéval zárta az évtizedet, majd Lee feloszlatta a zenekart, hogy ismét szólóban folytassa tovább.

Szólóban, Ten Years After újjáalakulás (1980–1990)Szerkesztés

1980-ban Steve Gould személyében találta meg új partnerét, aki a kultikus Rare Bird progresszív rock együttes tagja volt az 1970-es évek első felében. A gitáros/énekes Gould mellett Tom Compton a Ten Years Later dobosa is velük maradt, míg basszusgitáron Mickey Feat játszott velük. 1980-ban debütáltak a Free Fall albummal, melyet az USA-ban az Atlantic Records adott ki. Az anyagra csak egy szűk réteg tartott igényt, mely zeneileg is eltávolodást jelentett Lee korábbi munkáitól. Játéka háttérbe szorult, nagyobb teret kaptak a visszafogott tempók és Gould dallamai. A kornak megfelelően AOR elemeket is rejtő anyag rejtett erős pillanatokat is, Richard Foss az Allmusic kritikusa "közepes" teljesítményként értékelte az anyagot.[19]A folytatás 1981-ben jelent meg RX5 címmel, melyen Chris Stainton stúdió billentyűs is hallható volt. Az anyag borítóját Derek Riggs készítette aki az Iron Maiden grafikusaként vált ismertté. A lemez folytatta az elődje által kikövezett utat, a kornak megfelelő hangzással. Lee gitárja ezúttal is kevesebb szerepet kapott, ezért Thom Jurek az Allmusic kritikusa csak rajongóknak ajánlja figyelmébe a lemezt.[20] Ezt követően Lee feloszlatta a projektet, inkább a koncertezésre összpontosítva. Egy közös turnét bonyolított le az egykori John Mayall és The Rolling Stones gitáros Mick Taylorral, majd 1983-ban újjáalakult a Ten Years After. A londoni Marquee klubban adott koncertjük később VHS kazettán is napvilágot látott, majd Lee ismét szólóban folytatta.

A következő albumig 1986-ig kellett várni, mely Detroit Diesel címmel jelent meg. A lemez visszatérést jelentett az erőteljes blues alapú rockhoz, némi funky hatással megfűszerezve. A rajongóknak jobban tetszett, mint közvetlen elődei és a kritikusok is elismerőbben nyilatkoznak róla.[21]Az anyagon számos vendég szerepelt köztük Leo Lyons, George Harrison és Jon Lord is. A visszatérésként is értelmezhető album azonban nem hozott magával újabb folytatást, Lee érezhetően megfáradt az évtized második felére. Ez a tény is szerepet játszhatott abban, hogy a Ten Years After 1989-ben ismét összeállt a klasszikus Lee-Lyons-Churchill-Lee felállásban.

 
1978-ban

1989-ben megjelent az About Time album, melyen a Ten Years After a klasszikus hangzását helyezte előtérbe. Az anyagot mind a rajongók, mind a kritikusok jól fogadták, a Billboard listán a 120. helyre került az album. A megjelenést koncertek is követték, majd az 1990-es éveket ismét szólóban indította a gitáros/énekes.

Szóló évek (1990–2013)Szerkesztés

Következő albuma 1992-ben jelent meg Zoom címmel, melyet az 1994-es Nineteen Ninety-Four (az USA-ban I Hear You Rockin címmel jelent meg) követett. Ezeken az anyagokon is számos vendég szerepelt, mint Jon Lord, Sam Brown, George Harrison vagy a korábbi kollégája Steve Gould. A blues közeli hangzású albumok sikert arattak Lee táborában, szólóban is rendszeresen koncertezett az évtized során. Az 1994-es rock and roll elemekben gazdag albumon hallható a The Bluest Blues című dal, melyet George Harrison segítségével írt. A dalt sokan a valaha rögzített legtökéletesebb blues dalként tartják számon.[13] Az évtized hátralevő részében saját zenekarával adott koncerteket, majd a 2000-es években ismét stúdióba vonult, hogy albumaival visszatérjen zenei gyökereihez. A 2004-es In Tennessee címében is jelzi, hogy a tradicionális blues a főszereplő a rock n' roll mellett. A lemezen a rockabilly gitárlegenda Scotty Moore is szerepelt, valamint a híres rock and roll dobos D. J. Fontana is. A 2007-es Saguitar albumot nagyrészt egymaga rögzítette a dalokban dobgép volt hallható, csak egy szerzeményben volt hallható Tim Hinkley gitáros mint vendég. Az album nem keltett különösebb feltűnést, egyes kritikusok unalmasnak nevezték az 1950-es évek rock and roll dalait, valamint a blues balladákat, hozzátéve hogy utóbbiak jelentik az erősebb pontokat.[22] A legendát életben tartandó folyamatosan jelentek meg A Ten Years After archívumból való koncertfelvételek, valamint a különféle válogatások és gyűjtemyényes anyagok, újrakiadások.

Lee következő és egyben utolsó nagylemeze 2012-ben Still on the Road to Freedom címmel jelent meg. Az album címe utalás az első önálló albumára az 1973-as On the Road to Freedomra, zeneileg azonban egyfajta összefoglalása Lee zenei karrierjének. Blues, hard rock, pszichedelikus és funky hatások egyaránt hallhatóak a dalokban. Hal Horowitz az Allmusic kritikusa egy erős bár nem kiemelkedő anyagnak minősítette a produkciót, kifetjtve, hogy ezennel felüdülés valódi dobokat hallani Richard Newman jóvoltából, utalva az előző album programozott dobjaira.[23] Az anyagot a legtöbb kritikus dicsérte,[24] melynek kiadását újabb koncertek követték. 2013 márciusában Spanyolországban tartózkodott, mikor hirtelen kórházba került. Egy rutinbeavatkozásnak indult sebészeti műtétre került sor, ám komplikációk léptek fel, aminek következtében a gitáros március 6-án elhunyt.[25][26][27] A hírt felesége, Evi és lánya, Jasmin a honlapján tudatta a rajongókkal. Később kiderült, hogy abnormális szívritmusa miatt kellett sort keríteni a műtétre. Halálát követően egy The Last Show című koncertlemez jelent meg, mely az utolsó koncertjét örökíti meg. A 14 dalos kiadványt 2012. május 28-án a hollandiai Raalte-ban rögzítették. A felvételeket eredetileg nem akarták megjelentetni, de Lee annyira elégedett volt dolgai alakulásával, hogy tervbe vette a felvétel kiadását.[28] A 68 éves korában elhunyt zenészről Leo Lyons úgy nyilatkozott, hogy testvéreként tekintett rá, Rick Lee pedig kifejtette, hogy munkássága nem fog a feledés homályába merülni. Geezer Butler, Bill Ward, Joe Satriani, Slash, Glenn Hughes és Joe Bonamassa is megemlékezett róla, közülük többen is kifejtették, hogy Alvin Lee nemcsak korának a leggyorsabb kezű gitárosa volt, de az első klasszikus értelemben vett gitárhősnek is őt nevezték meg.[29] A Billboard olyan kimagasló előadásokat mutatott be a tiszteletére, mint az 1969-ben a woodstocki fesztiválon előadott I'm Going Home vagy az 1971-es kislemez az I'd Love to Change the World.[30]

DiszkográfiaSzerkesztés

Ten Years AfterSzerkesztés

SzólóalbumokSzerkesztés

KoncertlemezekSzerkesztés

  • In Flight (1974) Live at the Rainbow Theatre, 1974
  • Live at Rockpalast (1978) Grugahalle Essen, Németország, 1978 szeptember
  • Live In Vienna (1994) / Kiadó: International House Of Hits
  • The Last Show (2013) 2012, május 28. - Raalte, Hollandia

Együttműködés más zenészekkelSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. a b BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. a b c Alvin Lee életrajz a literatura.hu oldalon. (magyar nyelven). literatura.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  7. Alvin Lee, rock guitarist in the band Ten Years After, dies at 68. BBC News, 2013. március 6.
  8. Cricklewood Green – Ten Years After : Songs, Reviews, Credits, Awards. AllMusic. (Hozzáférés: 2013. július 3.)
  9. MEGHALT ALVIN LEE (magyar nyelven). lángologitárok.blog.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  10. Woodstock: Three Days That Rocked the World. New York: Sterling Publishing Co, 193. o. (2009). ISBN 978-1-4027-6623-7 
  11. A Rock története 2.. Jávorszky Béla Szilárd -Sebők János, 426. o. (2007). ISBN 978-963-9283-74-9 
  12. a b Új képes rockenciklopédia. Mike Clifford, 171. o. (1992). ISBN 963-85435-0-7 
  13. a b c Alvin Lee cikk a koncert.hu oldalon. (magyar nyelven). koncert.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  14. Marsh, Dave; Swenson, John (eds). The New Rolling Stone Record Guide. New York, NY: Random House/Rolling Stone Press, 292, 293. o. (1983. december 13.). ISBN 0-394-72107-1 
  15. Alvin Lee: Pump Iron lemezkritika (német nyelven). musikreviews.de. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  16. Alvin Lee: Let It Rock lemezkritika (német nyelven). musikreviews.de. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  17. Alvin Lee: Rocket Fuel lemezkritika (német nyelven). musikreviews.de. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  18. Alvin Lee: Ride On lemezkritika (német nyelven). musikreviews.de. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  19. Alvin Lee: Free Fall lemezkritika (angol nyelven). allmusic.com. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  20. Alvin Lee: RX5 lemezkritika (angol nyelven). allmusic.com. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  21. Alvin Lee:Detroit Diesel lemezkritika (angol nyelven). allmusic.com. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  22. Alvin Lee:Saguitar lemezkritika (német nyelven). burnyourears.de. [2018. december 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  23. Alvin Lee:Still on the Road to Freedom lemezkritika (angol nyelven). allmusic.com. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  24. Alvin Lee:Still on the Road to Freedom lemezkritikák (angol nyelven). alvinlee.com. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  25. Rob Power: Ten Years After's Alvin Lee dies. MusicRadar, 2013. március 6.
  26. Ten Years After Singer And Guitarist Alvin Lee Dies Aged 68. Stereoboard UK
  27. Alvin Lee von Ten Years After verstorben. (Hozzáférés: 2013. március 6.)
  28. ALVIN LEE - A LEGENDÁS GITÁROS HALÁLA UTÁNI 'UTOLSÓ FELLÉPÉSE' (magyar nyelven). rockbook.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  29. Az első gitárhősök egyikét gyászolja a rockvilág (magyar nyelven). shockmagazin.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  30. Schneider, Marc: Alvin Lee of Ten Years After Dead at 68. Billboard Magazine. (Hozzáférés: 2013. március 6.)