Wikipédia

Légyölő galóca

gombafaj
(Amanita muscaria szócikkből átirányítva)

A légyölő galóca (Amanita muscaria) a galócafélék családjába tartozó gombafaj. Eredetileg az északi félteke mérsékelt és boreális régióiban volt honos, de mára behurcolták Dél-Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Lomblevelű és fenyőerdőkben egyaránt megtalálható, a fák gyökereivel szimbiotikus mikorrhizát képez.

Légyölő galóca
Rendszertani besorolás
Ország: Gombák (Fungi)
Törzs: Bazídiumos gombák (Basidiomycota)
Osztály: Agaricomycetes
Rend: Kalaposgombák (Agaricales)
Család: Galócafélék (Amanitaceae)
Nemzetség: Galócák (Amanita)
Faj: A. muscaria
Tudományos név
Amanita muscaria
(L.) Lam. (1783)
Szinonimák
  • Agaricus imperialis Batsch, 1783
  • Agaricus muscarius L., 1753
  • Agaricus nobilis Bolton, 1788
  • Amanita circinnata Gray, 1821
  • Amanita muscaria (L.) Lam., 1783
  • Amanita muscaria ß minor Gray, 1821
  • Amanitaria muscaria (L.) E.-J. Gilbert, 1941
  • Venenarius muscarius (L.) Earle, (1909) 1906
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Légyölő galóca témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Légyölő galóca témájú médiaállományokat és Légyölő galóca témájú kategóriát.

A légyölő galóca mérgező. Toxinjai, az iboténsav, a muszkarin és a muszcimol az idegrendszerre hatnak: a hányinger, álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése mellett hallucinációkat, eufóriát is képesek okozni. A mérgezés, különösen orvosi kezelés mellett nagyon ritkán halálos. Forrázással a méreganyagok eltávolíthatók, ezután a gomba elvileg ehető.

Jellegzetes és látványos külseje miatt az egyik legismertebb gombafaj, a mérges gombák archetipikus képviselője. Egyes vidékeken, főleg Szibériában hallucinogén hatásai miatt tudatmódosító szerként, vallási célból fogyasztották.

Megjelenése szerkesztés

A légyölő galóca
mikológiai jellemzői
Étkezési érték:
mérgező
  
Életmód
Tráma
Spórapor
 
mikorrhizás
 
lemezes
 
fehér
Kalap
Lemezek
Tönk
 
domború
 
vagy lapos
 
szabadon állók
 
galléros

A légyölő galóca nagy, színes, feltűnő gomba. A termőtest kezdetben kerek vagy tojásdad és fehér színű teljes burok borítja; ilyenkor többnyire még a talajban található. Fejlődése során a burok szétszakad; maradványai a kalapon sűrű, apró, fehér, piramisszerű pöttyök formájában találhatóak meg, amelyek könnyen letörölhetőek vagy idős korra lekophatnak. A kalap átmérője kifejletten eléri 8-18 (20) cm-t. Eleinte félgömb, majd domború formájú, idősen laposan kiterül.[1] Ilyenkor már a pöttyök sem olyan sűrűn állók, részben a kopás miatt, részben mert a kalap területe jelentősen megnő. A kalap felszíne sima, széle éretten kissé bordázott. Színe élénkvörös vagy narancsvörös. Mivel a vörös pigment kissé késve termelődik, az egészen fiatal gomba sárga vagy narancsszínű lehet (ritkán foltosan); néhány populációban ez a sárga szín felnőtt korban is megmarad.[2] Az idős gomba színe kifakulhat.

Húsa kemény, színe fehér (a kalapbőr alatt sárgás), sérülésre nem változik. Íze és szaga nem jellegzetes gombaíz, illetve -szag.

Sűrű vagy közepesen sűrű, széles lemezei szabadon állók vagy éppencsak érintik a tönköt. A féllemezek rövidek. Színük fehér, idősen sárgás árnyalattal.

Tönkje 10–25 cm magas és 1,5–2 cm vastag.[3] Alakja hengeres, a tövén gumós (4-4.5 cm széles), amelyen a buroktól származó körkörös, rücskös övek láthatóak. Bocskora nincs. Textúrája a nagyobb gombákéra jellemző, kissé törékeny, rostos. Színe fehér. Szintén fehér gallérja nagy, hártyás, szoknyaszerűen lelógó, nem bordás, széle sárgásan csipkés lehet.[4]

Spórapora fehér. Spórája széles ellipszis alakú, sima, inamiloid, mérete 8,2-13 x 6,5-9 μm.

  •  
    Egészen fiatal gomba
  •  
    Fiatal és kifejlett termőtest
  •  
    Lemezei
  •  
    Gallérja
  •  
    Spórái

Hasonló fajok szerkesztés

Bár külseje igen jellegzetes, esetenként összetéveszthető a császárgalócával, melynek piros kalapján nincsenek pettyek, tönkje és lemezei pedig sárgák; esetleg a barna, barnássárga színű, sárgás-fehéres-szürkés pettyes barna galóca narancssárgás változatával. Egészen fiatal, burokkal borított példányai a pöfetegekhez hasonlíthatnak.

Elterjedése és élőhelye szerkesztés

 
Fehér pöttyeit az eső is lemoshatja

A légyölő galóca mára kozmopolita fajjá vált. Eredetileg az északi félteke (Európa, Ázsia, Észak-Amerika) mérsékelt és boreális zónájában, valamint a mediterrán, szubtrópusi vidékek (Földközi-tenger vidéke, Hindukus, Közép-Amerika) magashegyi régióiban élt. Genetikai kutatások szerint kelet-szibériai, alaszkai őshazájából a harmadidőszakban terjedt szét.[5] Újabban a fenyőcsemetékkel a déli félteke országaiban is elterjesztették, így került Ausztráliába,[6] Új-Zélandra,[7] Dél-Afrikába[8] és Dél-Amerikába is (itt a brazíliai Paraná és Rio Grande do Sul államokban telepedett meg).[5][9] Magyarországon helyenként gyakori lehet, de az utóbbi időben száma megcsappant.

Savanyú talajú lomblevelű és fenyőerdőkben él. Számos fafajjal képes ektomikorrhizás kapcsolatot létesíteni, ezek közé tartoznak a fenyők, a tölgyek, a nyír, a cédrus, de Ausztráliában az eukaliptusz is. Néha boszorkánykört alkot. A termőtestek megjelenésének ideje függ az éghajlattól; Magyarországon augusztustól novemberig terem.

Toxicitás szerkesztés

A légyölő galóca mérgező. Bár a köztudatban úgy él, mint a tipikus "mérges gomba", időnként előfordulnak mérgezések, ha kisgyerekek eszik meg, felnőttek próbálják ki hallucinogén hatását,[10][11] vagy ha összetévesztik a pöfetegekkel,[12] lekopott pettyek esetén az ehető császárgalócával.[13]

A gomba számos bioaktív vegyületet tartalmaz, amelyek közül legalább egy, a muszcimol hallucinogén hatású. Ennek prekurzora a neurotoxikus iboténsav, melynek fogyasztás után 10-20%-a alakul át muszcimollá. A hatékony dózis felnőttek esetén 6 mg muszcimol vagy 30–60 mg iboténsav;[14][15] átlagosan ennyi található egy galócakalapban,[16] de az anyag koncentrációja széles keretek között változhat földrajzi helytől vagy akár évszaktól függően. Tavasszal vagy nyáron a termőtestek akár tízszer annyi iboténsavat is tartalmazhatnak, mint ősszel.[10]

A légyölő galóca halálos adagját 15 példányban határozták meg.[17] Régebben viszonylag gyakori volt a halálos mérgezés,[18][19][20] de a modern orvosi kezeléseknek köszönhetően a fatális kimenetel mára rendkívül ritkává vált.[21] Ennek ellenére számos szakkönyv és gombaismertető továbbra is a "halálosan mérgező" kategóriába sorolja.[22]

Méreganyagai nagyrészt vízoldékonyak, így forrázással (és a forrázóvíz kiöntésével) részlegesen méregteleníteni lehet.[23] A szárítás fokozza a toxicitást, mert eközben az iboténsav hatékonyabb muszcimollá alakul át.[24] Egyes források szerint kellő méregtelenítés után a légyölő galóca már biztonságosan fogyasztható.[25][26]

Hatásmechanizmus szerkesztés

 
Muszcimol
 
Iboténsav

Sokáig úgy vélték, hogy a légyölő galócából 1869-ben izolált muszkarin a gomba fő hallucinogén hatóanyaga,[27] azonban kiderült, hogy koncentrációja minimális a más mérges gombákban (téglavörös susulyka, mezei tölcsérgomba) mértekhez képest.[28] Valójában olyan kevés muszkarin van benne, hogy valószínűtlen, hogy lényeges szerepet játszana a mérgezési folyamatban.[29]

Az ibonténsavat, és az abból dekarboxilációval keletkező muszcimolt (egy telítetlen, ciklikus hidroxámsavat) a 20. század közepén fedezték fel,[30][31] majd több kutatócsoport[31][32][33] is kimutatta, hogy a mérgezés tüneteiért elsősorban ők a felelősek.[30][34] A toxinok leginkább a kalapban koncentrálódnak, míg a tönk gumósan megvastagodott tövében közepesen sok, magában a tönkben pedig viszonylag kevés található.[35][36] Az elfogyasztott iboténsav jelentős része változatlan formában és meglehetősen gyorsan, 20-90 percen belül kiválasztódik a vizeletbe. Ha tiszta iboténsavat adtak be a kísérlet során, az szinte egyáltalán nem változott át muszcimollá a kiürülés során, míg légyölő galóca fogyasztása után (amely eredetileg is tartalmazza a vegyületet) a muszcimol is megjelent a vizeletben.[15]

Az iboténsav és a muszcimol két fontos neurotranszmitter, a glutaminsav és a GABA (gamma-aminovajsav) strukturális analógjai. A muszcimol a GABAA receptor agonistája (aktiválója), míg az iboténsav az NMDA glutamátrecetor és más, neuronaktivitást szabályozó egyes metabotropikus glutamátreceptorok aktiválója.[37] Ezeknek a kapcsolódásoknak köszönhetők a a toxinok pszichoaktív hatásai.[16] Újabban még egy vegyületet, a muszkazont is izolálták a légyölő galócából, mely az iboténsav utraibolya sugárzás hatására történő bomlásából származik.[38] Hatáserőssége töredéke a másik kettőének.

A légyölő galóca (és egyes rokonai) képesek felhalmozni a vanádiumot; egyes esetekben az elem koncentrációja bennük 400-szorosan is meghaladja a növényekét.[39] A fémionokat az amavadin szerves vegyülettel kötik meg.[39] A jelenség magyarázata egyelőre nem ismert.[40]

A mérgezés tünetei szerkesztés

A tünetek súlyossága az elfogyasztott gombamennyiségtől és azok toxintartalmától függően széles határok között változik. Az enyhébb tünetek közé tartozik az émelygés, hányinger, kisebb izomrángások; súlyosabb esetben álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése, látási és hallási érzékcsalódások, hangulatváltozások, eufória, szédülés, az izmok ellazulása, a mozgás és a beszéd nehézségei léphetnek fel.[10][11][16][19]

Súlyos esetben delírium (hasonló a csattanó maszlag antikolinerg hatásaihoz), akaratlan izommozgások, zavarodottság, hallucinációk, ingerlékenység is tapasztalható, amit epilepszia-szerű rohamok, központi idegrendszeri depresszió vagy akár kóma követhet.[11][16] A tünetek általában a gombafogyasztást követő 30-90 percben lépnek fel és csúcspontjukat három órán belül elérik. A legtöbb esetben 12-24 órán belül teljes felépülés várható,[23] bár egyes pszichotikus utóhatások napokig is eltarthatnak,[13][15] előfordulhat több óráig tartó fejfájás,[15] részleges amnézia vagy álmosság is.[16] Jelentősek az egyéni eltérések is, ugyanazon adag más személyeknél különböző reakciókat válthat ki.[10][15][41]

Kezelés szerkesztés

 
Ábrázolása az 1803-as kiadású Coloured Figures of English Fungi or Mushrooms-ban.

Mérgezés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni. A gombafogyasztástól vett egy órán belül gyomormosást lehet alkalmazni, négy órán belül aktív szén adható.[42] Hánytatást már semmilyen mérgezés esetén sem javasolnak.[43]

Hatékony gyógyszer, ellenméreg nem áll rendelkezésre a légyölő galóca mérgezésével szemben ezért csak tüneti kezelést ajánlanak. Korábban, amíg úgy gondolták, hogy az acetilkolin-receptorhoz kötő muszkarin a galóca fő toxinja, gyakran adtak atropint vagy fizosztigmint, de ma már ez nem ajánlott, mivel a muszcimol nem kapcsolódik ehhez a receptorhoz.[44] A deliráló, zaklatott beteget meg kell nyugtatni vagy szükség esetén le lehet kötözni. Az izgatott, agresszív izomrángásoktól, rohamoktól szenvedő páciensnek benzodiazepineket (diazepam, lorazepam) lehet adni állapota enyhítésére,[10] de fontos szemmel tartani, hogy a nagyobb adagok tovább ronthatják a muszcimol légzésdepresszáns hatását.[45] A kezdeti hányingert követő későbbi hányások ritkák, de ha fellépnek, intravénás folyadék- és elektrolitpótlásra lehet szükség.[16][46] Az eszméletvesztéssel vagy kómával járó súlyos esetek intubációt vagy mesterséges lélegeztetést követelhetnek meg.[11][47] Bár általában nem szükséges, de súlyos esetekben hemodialízissel csökkenteni lehet a toxinok mennyiségét a vérben.[23] Ha a beteg időben orvoshoz kerül, a prognózis többnyire jó.[21][23]

Pszichoaktív hatások szerkesztés

A légyölő galóca fogyasztása után változatos idegrendszeri hatások léphetnek fel, lehet szedatív, hipnotikus, pszichedelikus, disszociatív vagy deliriáns; ellentmondásos módon néha idegrendszeri stimuláció is felléphet. Az érzékelési jelenségek közül szinesztéziáról, rossz távolságbecslésről, makropsziáról és mikropsziáról (a tárgyak nagyobbnak vagy kisebbnek tűnéséről) számoltak be; az utóbbi kettő egyszerre vagy egymás után is felléphet (ún. Alice Csodaországban szindróma). Néha hipnotikus hatásának köszönhetően "tudatos álom"-szerű élményt tapasztaltak.

A szaprotróf "varázsgombáktól" (pl Psilocybe cubensis) eltérően a légyölő galócát fákkal való mikorrhizás kapcsolódása miatt igen nehéz termeszteni. Ennek ellenére sokan megpróbálkoztak vele, például Angliában, miután 2006-ban betiltották a pszilocibintartalmú gombák kereskedelmét.[48]:17

Felhasználása szerkesztés

 
Kereszmetszetben látszik a kalapbőr alatt sárguló hús és a szabadon álló lemezek

Szibéria népei régóta használják a légyölő galócát spirituális tudatmódosító (enteogén) szerként; erre a célra a nyugat-szibériai uráli nyelveket beszélő, valamint a keleti paleoszibériai népek egyaránt alkalmazták. Ezzel szemben a közép-szibériai tunguz és türk nyelvű törzsek esetében csak szórványos esetekre van bizonyíték.[49] Nyugat-Szibériában csak a sámánok fogyasztották, akik a segítségével (valamint dobolással és tánccal) transzszerű tudatállapotot érhettek el. Keleten viszont nem csak a sámánok, hanem mindenki ette a galócát, vallási és rekreációs célból egyaránt.[49] Keleten az is előfordult, hogy a sámán megette a gombát, a többiek pedig megitták a hatóanyagokat tartalmazó vizeletét, amely a galócafogyasztáshoz képest kevesebb kellemetlen mellékhatással járt.[50]

A kelet-szibériai korjakok egyik mondájában Vahijinin isten a Földre köpött és nyálából lett a légyölő galóca. Nagy Holló (a korjakok védelmezője) megette és olyan erős lett tőle, hogy egy egész bálnát haza tudott vinni; ezután megmondta a gombának hogy örökké nőjön a földön, hogy gyermekeinek (a korjakoknak) is jusson belőle.[51]

Más népeknél is előfordult, hogy kihasználták a gomba hallucinogén hatásait. Az észak-finnországi lappokról feljegyezték, hogy régen varázslóik rendszeresen fogyasztottak hétpettyes légyölő galócát. Afganisztánban a paracsi nyelvet beszélő hegyi törzsek elmebajosokkal itatták a galóca kivonatát, de fagyásokat is kezeltek vele.[52] Megerősítetlen jelentések szerint a kanadai odzsibvé és tlicso indiánok is ismerték és alkalmazták a légyölő galóca tudatmódosító hatását.[53][54][55] Litvánia félreesőbb vidékein még a közelmúltban is rendszeresen fogyasztottak légyölő galócát a lakodalmakon, általában nagy mennyiségű vodkával együtt.[56]:43–44

Egyes elképzelések szerint a Finnországban élő Télapó repülő rénszarvasai is galócaevő lapp sámánokhoz vezethetők vissza.[57][58] A 18-19. században felvetették, hogy a germán és viking legendák őrjöngő berserkerei is légyölő galóca hatáa alatt vetették magukat a csatába; erre azonban semmilyen korabeli utalás sincs és a gomba hatóanyaga, a muszcimol inkább nyugtató hatású.[59] A mérgezés tünetei alapján a beléndek megfelelőbbnek látszik hasonló állapot előidézésére.[60]

Közép- és Kelet-Európában a tejbe kevert szárított gombát régóta használták legyek elpusztítására: innen is kapta a faj a nevét.[61]

Fogyaszthatósága szerkesztés

A légyölő galóca toxinja vízoldékonyak, forrázással méregteleníthető és a gomba utána elvben ehetővé válik.[25] Fogyasztása azonban sehol sem volt elterjedt,[62] bár Európában helyenként előfordult, pl. a szibériai oroszoknál. A detoxifikációs módszert először 1823-ban közölte írásban a német születésű, cári szolgálatban álló természettudós, Georg Heinrich von Langsdorff. A 19. század vége felé Félix Archimède Pouchet francia orvos próbálta népszerűsíteni a légyölő galóca fogyasztását, a felhasználás előtt szintén méregtelenítendő maniókához hasonlítva a gombát.[25] Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban is voltak próbálkozások a toxintalanított galóca forgalmazására.[63] Japánban is megeszik a légyölő galócát, leginkább Nagano prefektúrában elterjedt a fogyasztása, sózott vagy savanyított formában.[64]

Kulturális és vallási vonatkozások szerkesztés

 
Alice és a gombák szobra az Alice Csodarszágban egyik jelenetéből

A fehér pöttyös, vörös kalapos légyölő galóca a mérges gombák, sőt sok esetben általában a gombák kulturális archetípusává vált.[65] Figurája felbukkan kertdíszként, gyerekkönyvekben, rajzfilmekben (sokszor mint tündérek, manók háza) egyaránt.[65][66] A reneszánsz óta festményeken, rajzokon is gyakran feltűnik,[67] például Hieronymus Bosch egyik képén, a Gyönyörök kertjén is megtalálható.[68]

Valószínűleg a légyölő galóca hallucinogén hatásai inspirálták Lewis Carroll Alice Csodaországban-jában azt a jelenetet, amikor Alice egy hernyó tanácsára gombaevéstől lesz kisebb vagy nagyobb. Újabban talán a Super Mario videojátékban, illetve a Hupikék törpikék rajzfilmekben láthatók a légyölő galócák legismertebb ábrázolásai.[69][70]

Egyes felvetések szerint a Védákban leírt istenek itala, a szóma is légyölő galóca lehetett, arra alapozva, hogy színe "lángoló", a hegyekből származik és egy sor szerint az emberek szómát vizelnek (a szibériai sámánokhoz hasonlóan).[71]

Rendszertan szerkesztés

 
Sárga kalapú A. muscaria var. guessowii (a var formosa szinonimája)

A légyölő galóca tudományos és közhasználatú neve egyaránt légyirtó felhasználására utal. Ezt az alkalmazását először Albertus Magnus írta le 1256 előtt kiadott De vegetabilibus c. művében.[72] (vocatur fungus muscarum, eo quod in lacte pulverizatus interficit muscas)[73] A 16. századi flamand Charles de L’Écluse is megfigyelte a szokást Frankfurtban,[74] illetve Carl von Linné is látta gyerekkorában.[75] Linné ezen tapasztalata alapján adta a fajnak az Agaricus muscarius nevet Species Plantarum-ának 1753-ben kiadott második kötetében (musca latinul légy).[76] Mai tudományos nevét 1783-ban kapta, amikor Jean-Baptiste Lamarck áthelyezte az Amanita nemzetségbe.

A légyölő galóca az Amanita nemzetségnek, azon belül az Amanita alnemzetségnek, ezen belül pedig az Amanita szekciónak egyaránt típusfaja. Az alnemzetség az inamiloid spórájú, míg a szekció a foltokra szakadozó burkú galócákat egyesíti.[77][78] Az Amanita szekcióba a légyölő galócán kívül olyan fajok tartoznak, mint a párducgalóca vagy a sárga galóca.[79] Ezt a csoportosítást a termőtestek morfológiája és a spórák természete alapján készítették, de az újabb molekuláris genetikai vizsgálatok megerősítették a korábbi besorolást.[80][81]

A hatalmas területen elterjedt légyölő galóca populációi sok szempontból eltérhetnek egymástól. Négy variációja ismert: A. muscaria var. alba, var. flavivolvata, var. formosa (amelyet egybevontak a var. guessowii-val) és var. regalis. Geml József 2006-os tanulmányában molekuláris genetikai módszerekkel három nagy kládot különített el, amelyek nagyjából megfelelnek az eurázsiai, eurázsiai szubalpin, illetve észak-amerikai elterjedésű populációknak. Mindhárom típus egyszerre csak Alaszkában fordult elő; ebből arra következtettek, hogy itt volt a faj őshazája. A morfológiai alapon elkülönített variációk azonban mind az eurázsiai, mind az észak-amerikai kládokban megtalálhatóak, vagyis a külső hasonlóság itt valószínűleg nem tényleges rokonságot hanem csak polimorfizmust takar.[5] Szintén Geml és munkatársai közölték, hogy egy, az Egyesült Államok délkeleti részén élő, valamint a kaliforniai Santa Cruz Island-on honos változat genetikailag annyira különböző, hogy már különálló fajnak tekinthetők. Így a helyzet tisztázásig az Amanita muscaria ma nem annyira fajnak, mint inkább fajkomplexumnak számít.[82] A komplexumhoz sorolták az USA nyugati partvidékén élő A. breckonii,[83] valamint a mediterrán elterjedésű A. gioiosa és A. heterochroma fajokat.[84][85]

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ Zeitlmayr L.. Wild mushrooms: an illustrated handbook. Hertfordshire, UK: Garden City Press (1976). ISBN 978-0-584-10324-3 
  2. ↑ Amanita muscaria Amanitaceae.org
  3. ↑ Amanita muscaria (L.) Pers. - Fly Agaric First Nature
  4. ↑ Amanita muscaria - Légyölő galóca Miskolci Gombász Egyesület
  5. ↑ a b c Geml J (2006. január 1.). „Beringian origins and cryptic speciation events in the fly agaric (Amanita muscaria)”. Molecular Ecology 15 (1), 225–39. o. [2011. július 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1111/j.1365-294X.2005.02799.x. PMID 16367842. (Hozzáférés: 2021. május 5.)  
  6. ↑ Reid DA (1980). „A monograph of the Australian species of Amanita Persoon ex Hooker (Fungi)”. Australian Journal of Botany Series 8, 1–96. o. DOI:10.1071/BT8008001.  
  7. ↑ (2001) „A nomenclatural checklist of agarics, boletes, and related secotioid and gasteromycetous fungi recorded from New Zealand”. New Zealand Journal of Botany 39 (2), 285–348. o. DOI:10.1080/0028825X.2001.9512739.  
  8. ↑ Reid DA (1991). „South African fungi: the genus Amanita”. Mycological Research 95 (1), 80–95. o. DOI:10.1016/S0953-7562(09)81364-6.  
  9. ↑ (2013) „Taxonomic studies of Amanita muscaria (L.) Lam (Amanitaceae, Agaricomycetes) and its infraspecific taxa in Brazil”. Acta Botanica Brasilica 27 (1), 31–39. o. DOI:10.1590/S0102-33062013000100005.  
  10. ↑ a b c d e Benjamin DR (1992). „Mushroom poisoning in infants and children: the Amanita pantherina/muscaria group”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 30 (1), 13–22. o. DOI:10.3109/15563659208994442. PMID 1347320.  
  11. ↑ a b c d (2008) „Three cases of Amanita muscaria ingestion in children: two severe courses [abstract]”. Clinical Toxicology 46 (5), 407–8. o. DOI:10.1080/15563650802071703. PMID 18568796.  
  12. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 303–04.
  13. ↑ a b Brvar, M. (2006. május 1.). „Prolonged psychosis after Amanita muscaria ingestion”. Wien. Klin. Wochenschr. 118 (9–10), 294–7. o. DOI:10.1007/s00508-006-0581-6. PMID 16810488.  
  14. ↑ Theobald W (1968. március 1.). „[Pharmacological and experimental psychological studies with 2 components of fly agaric (Amanita muscaria)]” (német nyelven). Arzneimittelforschung 18 (3), 311–5. o. PMID 5696006.  
  15. ↑ a b c d e Chilton WS (1975). „The course of an intentional poisoning”. MacIlvanea 2, 17. o.  
  16. ↑ a b c d e f Satora, L. (2005. június 1.). „Fly agaric (Amanita muscaria) poisoning, case report and review”. Toxicon 45 (7), 941–3. o. DOI:10.1016/j.toxicon.2005.01.005. PMID 15904689.  
  17. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 309.
  18. ↑ Cagliari GE (1897). „Mushroom poisoning”. Medical Record 52, 298. o.  
  19. ↑ a b Buck, R. W. (1963. augusztus 1.). „Toxicity of Amanita muscaria”. JAMA 185 (8), 663–4. o. DOI:10.1001/jama.1963.03060080059020. PMID 14016551.  
  20. ↑ Vecchi's death said to be due to a deliberate experiment with poisonous mushrooms. The New York Times, 1897. december 19. (Hozzáférés: 2009. február 2.)
  21. ↑ a b Tupalska-Wilczyńska, K. (1996). „Zatrucia muchomorami plamistym i czerwonym--patogeneza, objawy, leczenie” (lengyel nyelven). Wiad. Lek. 49 (1–6), 66–71. o. PMID 9173659.  
  22. ↑ Phillips, Roger. Mushrooms and Other Fungi of North America. Buffalo, NY: Firefly Books, 16. o. (2010. április 7.). ISBN 978-1-55407-651-2 
  23. ↑ a b c d Piqueras, J.: Amanita muscaria, Amanita pantherina and others. IPCS INTOX Databank, 1990. január 10. (Hozzáférés: 2008. december 8.)
  24. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 310.
  25. ↑ a b c Rubel, W. (2008). „A Study of Cultural Bias in Field Guide Determinations of Mushroom Edibility Using the Iconic Mushroom, Amanita Muscaria,as an Example”. Economic Botany 62 (3), 223–43. o. [2020. november 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1007/s12231-008-9040-9. (Hozzáférés: 2021. május 5.)  
  26. ↑ Shaw, Hank: How to Safely Eat Amanita Muscaia. honest-food.net, 2011. december 24. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva].
  27. ↑ Schmiedeberg O.. Das Muscarin, das giftige Alkaloid des Fliegenpilzes (német nyelven). Leipzig: F.C.W. Vogel (1869). OCLC 6699630 
  28. ↑ Eugster, C. H. (1968. július 1.). „[Active substances from the toadstool]” (német nyelven). Naturwissenschaften 55 (7), 305–13. o. DOI:10.1007/BF00600445. PMID 4878064.  
  29. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 306.
  30. ↑ a b Bowden, K. (1965. június 1.). „Constituents of Amanita muscaria”. Nature 206 (991), 1359–60. o. DOI:10.1038/2061359a0. PMID 5891274.  
  31. ↑ a b Eugster, C. H. (1965. június 1.). „[The active ingredients from Amanita muscaria: ibotenic acid and muscazone]” (német nyelven). Tetrahedron Lett. 6 (23), 1813–5. o. DOI:10.1016/S0040-4039(00)90133-3. PMID 5891631.  
  32. ↑ Bowden, K. (1965. március 1.). „A novel constituent of Amanita muscaria”. Tetrahedron Lett. 6 (12), 727–8. o. DOI:10.1016/S0040-4039(01)83973-3. PMID 14291871.  
  33. ↑ Takemoto, T. (1964. december 1.). „[Structure of ibotenic acid]” (japán nyelven). Yakugaku Zasshi 84, 1232–33. o. PMID 14266560.  
  34. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 306–07.
  35. ↑ Lampe, K.F., 1978. "Pharmacology and therapy of mushroom intoxications". In: Rumack, B.H., Salzman, E. (Eds.), Mushroom Poisoning: Diagnosis and Treatment. CRC Press, Boca Raton, FL, pp. 125–169
  36. ↑ Tsunoda, K. (1993. április 7.). „Changes in concentration of ibotenic acid and muscimol in the fruit body of Amanita muscaria during the reproduction stage: Food hygienic studies of toxigenic basidiomycotina: II.” (pdf). J Food Hyg Soc Jpn 34 (1), 18–24. o. DOI:10.3358/shokueishi.34.18.  
  37. ↑ Jørgensen, C. G. (2007. május 1.). „Novel 5-substituted 1-pyrazolol analogues of ibotenic acid: synthesis and pharmacology at glutamate receptors”. Bioorganic & Medicinal Chemistry 15 (10), 3524–38. o. DOI:10.1016/j.bmc.2007.02.047. PMID 17376693.  
  38. ↑ Fritz, H. (1965). „The structure of muscazone.”. Tetrahedron Letters 6 (25), 2075–76. o. DOI:10.1016/S0040-4039(00)90156-4.  
  39. ↑ a b (2000. május 1.) „Investigations of Amavadin”. Journal of Inorganic Biochemistry 80 (1–2), 17–20. o. DOI:10.1016/S0162-0134(00)00034-9. PMID 10885458.  
  40. ↑ Hubregtse, T. (2005. május 1.). „The first enantioselective synthesis of the amavadin ligand and its complexation to vanadium”. Journal of Inorganic Biochemistry 99 (5), 1264–7. o. DOI:10.1016/j.jinorgbio.2005.02.004. PMID 15833352.  
  41. ↑ Ott, J.. Hallucinogenic Plants of North America. Berkeley, CA: Wingbow Press (1976). ISBN 978-0-914728-15-3 
  42. ↑ Vale, J. A. (2004). „Position paper: gastric lavage”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 42 (7), 933–43. o. DOI:10.1081/CLT-200045006. PMID 15641639.  
  43. ↑ American Academy Of Clinical Toxico (2004). „Position paper: Ipecac syrup”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 42 (2), 133–43. o. DOI:10.1081/CLT-120037421. PMID 15214617.  
  44. ↑ Dart, R. C.. Medical toxicology. Philadelphia, PA: Lippincott Williams & Wilkins, 1719–35. o. (2004). ISBN 978-0-7817-2845-4 
  45. ↑ Brent, J.. Critical care toxicology: diagnosis and management of the critically poisoned patient. Philadelphia, PA: Elsevier Mosby, 1263–75. o. (2005). ISBN 978-0-8151-4387-1 
  46. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 313.
  47. ↑ Bosman, C. K. (1965. október 1.). „Mushroom poisoning caused by Amanita pantherina. Report of 4 cases”. South African Medical Journal 39 (39), 983–86. o. PMID 5892794.  
  48. ↑ Hallucinogenic mushrooms an emerging trend case study. [archivált változat]. Lisbon: European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction (2006. április 7.). ISBN 978-92-9168-249-2. Hozzáférés ideje: 2021. május 5. [archiválás ideje: 2009. március 6.] 
  49. ↑ a b Nyberg, H. (1992). „Religious use of hallucinogenic fungi: A comparison between Siberian and Mesoamerican Cultures”. Karstenia 32 (71–80), 71–80. o. DOI:10.29203/ka.1992.294. (Hozzáférés: 2018. május 15.)  
  50. ↑ Diaz, J.. How Drugs Influence Behavior: A Neurobehavioral Approach. Upper Saddle River, N.J.: Prentice Hall (1996). ISBN 978-0-02-328764-0 
  51. ↑ Ramsbottom, p 45.
  52. ↑ (1979) „The Hallucinogens Muscarine and Ibotenic Acid in the Middle Hindu Kush: A contribution on traditional medicinal mycology in Afghanistan” (német nyelven). Afghanistan Journal 6, 62–65. o. (Hozzáférés: 2009. február 23.)  
  53. ↑ Peschel, Keewaydinoquay. Puhpohwee for the people: a narrative account of some uses of fungi among the Ahnishinaubeg. Cambridge, MA: Botanical Museum of Harvard University (1978). ISBN 978-1-879528-18-5 
  54. ↑ Navet, E. (1988). „Les Ojibway et l'Amanite tue-mouche (Amanita muscaria). Pour une éthnomycologie des Indiens d'Amérique du Nord” (francia nyelven). Journal de la Société des Américanistes 74 (1), 163–80. o. DOI:10.3406/jsa.1988.1334.  
  55. ↑ Larsen, S.. The Shaman's Doorway. New York, NY: Station Hill Press (1976). ISBN 978-0-89281-672-9 
  56. ↑ Wasson, R. Gordon. The Wondrous Mushroom: Mycolatry in Mesoamerica. McGraw-Hill (1980). ISBN 978-0-07-068443-0 
  57. ↑ Xulu, Melanie: Santa Claus the Magic Mushroom & the Psychedelic Origins of Christmas (angol nyelven). MOOF , 2017. december 12. (Hozzáférés: 2020. december 26.)
  58. ↑ Magic mushrooms & Reindeer - Weird Nature - BBC animals - YouTube. www.youtube.com . (Hozzáférés: 2020. december 26.)
  59. ↑ Hoffer, A.. The Hallucinogens. Academic Press, 443–54. o. (1967). ISBN 978-0-12-351850-7 
  60. ↑ Fatur, Karsten (2019. november 15.). „Sagas of the Solanaceae: Speculative ethnobotanical perspectives on the Norse berserkers”. Journal of Ethnopharmacology 244, 112151. o. DOI:10.1016/j.jep.2019.112151. ISSN 0378-8741. PMID 31404578.  
  61. ↑ Lumpert (2016). „Catching flies with Amanita muscaria: traditional recipes from Slovenia and their efficacy in the extraction of ibotenic acid”. Journal of Ethnopharmacology 187, 1–8. o. DOI:10.1016/j.jep.2016.04.009. PMID 27063872.  
  62. ↑ Viess, Debbie. "Further Reflections on Amanita muscaria as an Edible Species"
  63. ↑ Coville, F. V. 1898. Observations on Recent Cases of Mushroom Poisoning in the District of Columbia. United States Department of Agriculture, Division of Botany. U.S. Government Printing office, Washington, D.C.
  64. ↑ Phipps, A. G.; Bennett, B.C. & Downum, K. R. (2000), Japanese use of Beni-tengu-dake (Amanita muscaria) and the efficacy of traditional detoxification methods, Florida International University, Miami, Florida
  65. ↑ a b Arora, D.. Mushrooms demystified: a comprehensive guide to the fleshy fungi, 2nd, Berkeley: Ten Speed Press, 282–83. o. (1986). ISBN 978-0-89815-169-5 
  66. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 295.
  67. ↑ The Registry of Mushrooms in Works of Art. Mykoweb. [2009. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 16.)
  68. ↑ (2003. február 1.) „Amanita muscaria: chemistry, biology, toxicology, and ethnomycology”. Mycological Research 107 (2), 131–146. o. DOI:10.1017/s0953756203007305. ISSN 0953-7562. PMID 12747324.  
  69. ↑ The Top 11 Video Game Powerups. UGO Networks. [2008. október 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 5.)
  70. ↑ Li, C. (2005. december 1.). „The most widely recognized mushroom: chemistry of the genus Amanita”. Life Sciences 78 (5), 532–38. o. DOI:10.1016/j.lfs.2005.09.003. PMID 16203016.  
  71. ↑ Letcher, p 145.
  72. ↑ Magnus A.. Book II, Chapter 6; p 87 and Book VI, Chapter 7; p 345, De vegetabilibus (1256) 
  73. ↑ Ramsbottom, p 44.
  74. ↑ Clusius C.. Genus XII of the pernicious mushrooms, Rariorum plantarum historia (1601) 
  75. ↑ Linnaeus C.. Flora svecica [suecica] exhibens plantas per regnum Sueciae crescentes systematice cum differentiis specierum, synonymis autorum, nominibus incolarum, solo locorum, usu pharmacopæorum (latin nyelven). Stockholm: Laurentii Salvii (1745) 
  76. ↑ Linnaeus C. Tomus II, Species Plantarum (latin nyelven). Stockholm: Laurentii Salvii, 1172. o. (1753) 
  77. ↑ Singer R.. The Agaricales in modern taxonomy, 4th, Koenigstein, West Germany: Koeltz Scientific Books (1986). ISBN 978-3-87429-254-2 
  78. ↑ Jenkins DT. Amanita of North America. Mad River Press (1986). ISBN 978-0-916422-55-4 
  79. ↑ Tulloss RE: 'Amanita sect. Amanita', 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  80. ↑ Moncalvo JM (2000. július 1.). „Variation in modes and rates of evolution in nuclear and mitochondrial ribosomal DNA in the mushroom genus Amanita (Agaricales, Basidiomycota): phylogenetic implications”. Molecular Phylogenetics and Evolution 16 (1), 48–63. o. [2009. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1006/mpev.2000.0782. PMID 10877939. (Hozzáférés: 2021. május 5.)  
  81. ↑ Drehmel D (1999). „Molecular phylogeny of Amanita based on large subunit ribosomal DNA sequences: implications for taxonomy and character evolution”. Mycologia 91 (4), 610–18. o. [2008. december 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/3761246. (Hozzáférés: 2021. május 5.)  
  82. ↑ (2008) „Evidence for strong inter- and intracontinental phylogeographic structure in Amanita muscaria, a wind-dispersed ectomycorrhizal basidiomycete”. Molecular Phylogenetics and Evolution 48 (2), 694–701. o. [2009. március 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1016/j.ympev.2008.04.029. PMID 18547823. (Hozzáférés: 2021. május 5.)  
  83. ↑ Tulloss, R. E.: 'Amanita breckonii Ammirati & Thiers, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  84. ↑ Tulloss, R. E.: 'Amanita gioiosa S. Curreli ex S. Curreli, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  85. ↑ Tulloss, R. E.: 'Amanita heterochroma S. Curreli, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)

Irodalom szerkesztés

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Amanita muscaria című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Légyölő_galóca&oldid=26748909”