Főmenü megnyitása

Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Klára grófnő, herceg Odescalchi Károlyné (beceneve: Cája, illetve Kája; Budapest, 1898. január 18.Dubrovnik, 1941. április 12.)[1] legitimista, angolszászbarát politikus és újságíró, a második világháború idején a lengyel–magyar kapcsolatok kiemelkedő alakja.

Andrássy Klára
Született Andrássy Klára
1898. január 18.
Budapest
Elhunyt 1941. április 12. (43 évesen)
Dubrovnik
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Házastársa Odescalchi Károly
Gyermekei Pál
SzüleiAndrássy Tivadar, Zichy Eleonóra
Foglalkozása politikus, újságíró

A Magyar Nők Szent Korona Szövetségének ügyvezető elnökeként és a Nemzeti Néppárt tagjaként aktív politikai programot képviselt, melynek központjában nem a német-francia klasszikus legitimizmus, hanem a szociális eszme és a népuralom állt. A harmincas évektől erős orosz- és németellenesség jellemezte. Úgy vélte, hogy a két agresszív hatalom Közép-Európa és benne Magyarország pusztulását fogja okozni, akárcsak a hitlerizmushoz való magyar közeledés.

A polgárháború idején Spanyolországban járt. Lengyelország megszállása után részt vett a Magyarországra menekült lengyelek ellátásában és Nagy-Britanniába való szöktetésében, otthonában náciellenes társaságot szervezett. Angol diplomáciai tanácsra 1941-ben elmenekült Magyarországról, de útközben német bombatalálat érte és életét vesztette.

Tartalomjegyzék

ÉleteSzerkesztés

Andrássy Gyula miniszterelnök unokája, Andrássy Tivadar legkisebb leánya volt. Apja tízéves korában elhunyt. Nevelését nagybátyja, ifj. Andrássy Gyula vette át, aki feleségül vette megözvegyült sógornőjét, az ő édesanyját. A Lánchíd budai hídfőjénél álló Andrássy-palotában és Tiszadobon nevelkedett három nővérével, Ilonával, Borbálával és Katinkával (Károlyi Mihályné). Magasabb iskolát nem végzett, de nagy műveltségű volt.[2]

Az első világháború idején megalapította a Fehérkereszt gyermekkórházat és a család nőtagjaihoz hasonlóan betegápolással foglalkozott. A Tanácsköztársaság napjaiban Svájcba menekült édesanyjával és nevelőnapjával, s csak annak bukása után tért haza. Radikalizálódó testvérével, a „vörös grófnőnek” csúfolt Katinkával és sógorával, Károlyi Mihállyal hosszú évekre megszakította a kapcsolatát. 1923-ban békülő levelet írt nekik, de csak 1926-ban kereste meg őket személyesen. Az igazi békülésre 1934-ben került sor, amikor édesanyjával és Katinkával együtt nyaraltak Františkovy Lázně-ban.[2]

1921-ben házasságot kötött a vagyontalan Odescalchi Károly herceggel, de 1927-ben elváltak. A házasságból egy gyermek, Odescalchi Pál herceg született.

1936-1937 folyamán mint betegápoló sok időt töltött az emigrációban élő, tüdőbajos és tífuszos Katinkával, aki többek között Svájcban gyógykezeltette magát. Közben ő is megbetegedett és hónapokon át kezelték. 1938-ban többször megfordult Párizsban, ahol színes társasági életet élt, Lucien Vogel partijain is megfordult. 1939-ben hónapokat töltött a polgárháborús Spanyolországban.

1940-től ismét Budapesten élt. A következő évben Pálóczi-Horváth György útján Thomas Beaumont Hohler angol követ[3] arról tájékoztatta, hogy a német letartóztatási lista élén áll. Úgy döntött, hogy emigrál Nagy-Britanniába, s Horthy Miklóstól személyesen kérte, hogy elhagyhassa Magyarországot. Elmondta neki, hogy nem képes nácik között élni, Horthy ezt követően biztosította az elutazását.

1941 áprilisában részt vett Teleki Pál miniszterelnök temetésén. Ezt követően a német hadsereg által megrohant Jugoszlávián keresztül megpróbált Egyiptomba s onnan Angliába eljutni, de Dubrovnikban (korabeli neveː Raguza) egy bombatámadás megölte.[1]

MunkásságaSzerkesztés

Az első világháború után és a forradalom napjaiban titkári feladatokat látott el Andrássy Gyula mellett. Leveleket, beszédeket, cikkeket gépelt és intézte a politikus ügyeit. Andrássy legitimista nézetei nagy hatással voltak rá. 1918-ban rövid ideig Károlyi Mihály hatása alatt állt, azt gondolta, hogy a háború nyomorúságából az ő politikájával lehet kilábalni. Bár hamar kiábrándult ebből és éveken át nem tartotta a kapcsolatot sógorával és nővérével, 1925-ben kiállt mellettük, amikor a sajtóban visszautasította az emigráns Károlyiékat ért vádakat.

Magyar Nők Szent Korona SzövetségeSzerkesztés

1926. január 5-én Budapesten Apponyi Albertné elnökletével megalakult a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége, melynek ügyvezető elnöke lett. A szövetség a legitimizmus, azaz a Szent Koronához való hűség, az ezeréves alkotmány és jogfolytonosság szolgálatának céljával alakult, melynek érdekében gyűléseket, művészeti előadásokat, tea-délutánokat szervezett, könyvek és újságcikkek megszületését segítette elő. Politikusként sem a német, sem a francia legitimizmussal nem azonosult, ahogy általában a monarchista elv is távolt állt tőle. Világképében a király az erősen népi és szociális uralkodót testesítette meg, aki a népuralom eszközeivel az arisztokratikus, feudális és kapitalista világrend ellenében működik.

A szervezet működését erős kézzel irányította Istvánffy Gyuláné író és tanárnő segítségével, kevés beleszólást engedve másoknak az irányításba. Emiatt személyi ellentétek alakultak ki, melynek nyomán anyagi gondok jelentkeztek. Ellenzékét Konek Emilné altengernagyné, a fiumei polgármester lánya és Baracs Marcellné, a Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségének elnöke, a Zsidó Nők Világszövetségének tagja vezette. Azt vetették a szemére, hogy a szövetségen kívül képviselt szabad királyválasztó programja szembe megy a tiszta legitimizmus alapvetéseivel, továbbá hogy felekezeti politikájával elidegenítette a Szövetségtől a zsidó tagokat.

Keresztény Ellenzék PártSzerkesztés

1928-tól tevékeny részt vállalt a Friedrich István vezette Keresztény Ellenzék Párt munkájában. 1931-ben a párt jelöltjeként elindult az országos választásokon, de csak pótképviselőnek választották meg.[2] Idővel továbblépett a párt platformjáról, mert felismerte, hogy a magyar társadalom egyre inkább gazdasági és erkölcsi válságba jut az agresszív német imperializmus és a hitlerizmus terjedése miatt. Egy 1931-es felszólalásában már „örökös ünnep nélküli ünnepnek”, „a nép pénzét herdáló együttesnek” nevezte a korabeli közéletet.

Nemzeti NéppártSzerkesztés

1933 nyarán Griger Miklós országgyűlési képviselő Nemzeti Néppárt elnevezéssel legitimista pártot alapított, amelyben Griger, Pethő Sándor publicista, történetíró, Somlyódi László bankár, pártigazgató és Tömösváry Tivadar ügyvéd mellett vezető szerepet vitt. Az 1935-ös országgyűlési választásokon is elindult. Sokat dolgozott a kampányban, de pártja nem volt sikeres, még Griger sem jutott be.

A királyság restaurációja számára eszköz volt az arisztokratikus, feudális és kapitalista világrend letörésére. 1937 tavaszán lemondott a Magyar Nők Szent Korona Szövetségében viselt tisztségéről, mivel a Grigerrel együtt vitt „szociális legitimizmus”, „szociális népkirályság” eszméje megbukott. Személyes kudarcának tekintette, hogy a hitlerizmus nagy erővel tudott Magyarországon terjedni. Úgy vélte, hogy új világháború fog bekövetkezni és az a magyar faj pusztulását okozza. A legitimizmus elárulásának tartotta a németbarátságot, és nem kívánt a többséggel ellenkezni és a belső harcokat elmérgesíteni. Egyedül Rassay Károlyban bízott, hogy képes volna a legitimista táborban antifasiszta fordulatot végrehajtani, ugyanakkor azt is látta, hogy Rassay tömegbázis nélkül áll. A Magyarországért érzett aggodalmát növelte, hogy beteg testvérével, Katinkával sok időt töltött ekkoriban és számos éjszakát vitatkoztak át a szocializmusról, hogy közben ő is megbetegedett és hosszabb gyógykezelésre volt szüksége, továbbá hogy a Katinkával való kapcsolatfelvételét idehaza nem nézték jó szemmel és elszigetelődött.

Spanyol polgárháborúSzerkesztés

1937-ben a párizsi L'Ordre, a koppenhágai Politiken és a budapesti Újság c. lap munkatársaként bejárta a köztársasági Spanyolországot. Riportjait az Újság 1938. február 6-i számában kezdték közölni „Asszonyszemmel végig az égő Spanyolországon” címmel.[1] Beszámolói a köztársasági oldal tapasztalatait fogták át – Francoék nem fogadták –, s az élelmiszerellátásról, a férfi- és női börtönökről szóltak, sőt haditudósítóként a madridi egyetemnél húzódó és az aragóniai frontvonalat is meglátogatta. A publicisztikáktól azt remélte, hogy Magyarországon ismét sikerül közbizalmat szereznie. Spanyolországi útján ápolónőként is tevékenykedett.[2]

Antifasizmus, lengyel ügySzerkesztés

1939 januárjában visszatért Magyarországra és újra bekapcsolódott a politikai életbe. A budai Andrássy-palotában keddenként találkozókat szervezett fiatal Hitler-ellenes értelmiségiek részvételével. Létrehozott egy náciellenes irodalmi társaságot is, mely havonta egyszer jött össze az Andrássy-palotában. Ebbe a körbe a Márciusi Front tagjai jártak: Bibó István, Darvas József, Keresztury Dezső, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Veres Péter és mások. Rendszeres vendég volt nála Pethő Sándor, Dessewffy Gyula, Pálóczi-Horváth György, Boldizsár Iván, Erdei Ferenc, Károlyi Józsefné és Szapáry Erzsébet, a kommunista Markos György és angol diplomaták. [2]

1939 végén bekapcsolódott a Széchenyi Károly alapította és a Salamon-Rácz Tamás főtitkár vezette Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetségének munkájába. Fő feladatuk a lengyelek magyarországi menekítése volt. Közben megalakult a Lengyel Menekültügyi Bizottság is, melynek elnökhelyettese lett, és többek között Károlyi Józsefnével, Szapáry Erzsébettel és Andrássy Ilonával dolgozott együtt. A palotájában működött a lengyel Vöröskereszt magyar ágának egy része, a Lengyel Tanácsadó Központ és az Egészségügyi Szolgálat.

EmlékezeteSzerkesztés

  • Kéthly Anna a Népszavában írt nekrológjában azt írta róla, hogy „emberfölötti bátorsággal végezte vállalt feladatait, mélységes emberséggel és jósággal szolgálta emberi ideáljait. E sötét kor egyik ragyogón tiszta, sugárzó jelensége volt. Elmúlása súlyos veszteség, nehezen viselhető fájdalom a haladó idők minden harcosa számára. Nő volt és asszony, a szónak legmagasabb rendű értelmében, olyan alakja e nyugtalan, békétlen kornak, aki egy későbbi boldog kor babonáktól, elfogultságoktól, előítéletektől mentes, nagyszerű asszonytípusát vetítette elénk.”

ForrásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c Magyar Életrajzi Lexikon 3., kiegészítő kötet A-Z (1981). (Hozzáférés: 2019. január 21.)
  2. a b c d e Hajdú Tibor: A magyar ellenállás legitimista hercegnője: Odescalchi Károlyné. (Hozzáférés: 2019. január 21.)
  3. Halála után ajánlólevelet talált nála utazótársa Hohler angol követtől, amelyben azt írta róla, hogy a szövetségesek érdekében fontos megbízásokat teljesített, pl. szabotázscselekményeket szervezett lengyelországi német vasúti és egyéb szállítmányok ellen. Az ajánlólevelet a megtaláló azonnal elégette. Ugyancsak nem bizonyított Katinka visszaemlékezése, hogy 1938-ban belépett a cseh kommunista pártba s Katz Otto (André Simone) megbízásából pénzt szállított Spanyolországban a köztársaságpártiaknak.