Főmenü megnyitása

Az apoteózis (görög eredetű szó) istenítés, embernek az istenek közé helyezése.

Tartalomjegyzék

Az ókori görögöknélSzerkesztés

A görögök hite szerint egyes kiváló hősök holtuk után az istenek gyülekezetébe jutnak, és testük a hamvasztásban halandó salakjuktól megtisztul. Így istenült Héraklész, Akhilleusz vagy Bellerophontész stb. Később históriai személyeket is istenítettek, így Harmodioszt és Arisztogeitónt, valamint a Marathónnál elesetteket.

A rómaiaknálSzerkesztés

Az apoteózis a rómaiaknál is meghonosodott, akik Caesartól kezdve császáraikat isteníteni szokták (consacratio). A császár a Divus (= megistenült) melléknevet, templomot és őt tisztelő papokat kapott.

A képzőművészetbenSzerkesztés

A festészetben és szobrászatban a szimbolikus ábrázolás egy neme, amelyben valamely személynek rendkívüli voltát akként dicsőítik, hogy isteni vagy más túlvilági lények társaságában, vagy egyébként képzelt földfeletti viszonyok közepett tüntetik fel. Rómában a császárok idejében különösen szokásos volt az e fajta ábrázolás domborműben előállítva, és igen gyakran fordul elő a római császári érmeken is. Az ifjabbkori festészetben is találkozunk ilyen ábrázolásokkal, így például Tiziano megfestette V. Károly császár apoteózisát, Rubens IV. Henrikét, Ingres pedig I. Napóleonét.

Az esztétikábanSzerkesztés

Az apoteózis az esztétikában a dráma vagy vallásos darab befejező része, amennyiben a hős szenvedéseinek isteni megnyilatkozás vagy magasabb vízió vet véget (például Az ember tragédiájában).

Az irodalombanSzerkesztés

Az irodalomban apoteózis alatt a színművek ünnepélyes záróképét, esetleg látványos, zenével kísért némajelenetét értjük, amely a főhőst dicsőíti. A barokk színpadokon és a jezsuita drámákban volt gyakori, de alkalmazták a romantika hazafias darabjainak lezárására is.

Dan Brown: Az elveszett jelkép című regényében is fontos tényező az ember istenné válásának gondolata.

ForrásokSzerkesztés