Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola

megszűnt főiskola Budapesten

A budapesti székhelyű Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola (rövidítése BGGyTF) bár sorozatos hely- és névváltoztatásokkal, de 1900-tól mintegy 100 éven keresztül hazánk egyetlen gyógypedagógiai képző- és kutatóintézete volt. Gyógypedagógusokat és általános szociális munkásokat képző felsőoktatási intézmény. Ma azonos szakmai feladatokkal az ELTE keretein belül működik mint az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara.

Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola
Alapítva 1975. október 6.
Bezárva 1999. december 31.
Rövid név BGGyTF
Hely Magyarország, Budapest
Típus főiskola

ElőzményekSzerkesztés

Az első gyógypedagógiai intézmény a siketnémák oktatására 1802-ben létesült Vácott. Ekkor Magyarországon még nem létezett gyógypedagógusokat képző intézmény, így az első tanítókat, akik siketnémákkal foglalkoztak, Bécsben képezték egy egyéves tanfolyam során. Az 1800-as években egyre több iskola létesült siketek számára az országban, így sürgetővé vált a hazai tanerőképzés kérdése. Ennek megoldására 1890-ben speciális tanfolyamokat létesítettek, melyek gyógypedagógiai oktatási feladatokra készítettek fel. Ezek azonban nem voltak hosszú életűek, ugyanis felismerték, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek számára is tankötelezettséget kellene bevezetni, és ehhez minden szükséges feltételt megteremteni.

Az 1890-es évek meghatározóak a magyar gyógypedagógia fejlődése szempontjából. Ekkor történt ugyanis, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban Náray Szabó Sándor orvos felismerte, hogy a társadalmi lehetőségek kedvezőek a fogyatékossággal élők ügyeinek megoldásához. Az ő hatására létesült a Gyógypedagógiai Ügyosztály, ahol a fogyatékossággal élő gyermekek ügyeivel foglalkoznak. 1898-ban így a „siketnémák”, „vakok”, „hülyék”, „gyengeelméjűek”, „dadogók” és „hebegők” összes intézete gyógypedagógiai intézménnyé minősült a korábbi „emberbaráti” megnevezés helyett. Ugyanekkor jött létre a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsa és megalakult a Magyar Gyógypedagógia című szaklap.

Náray Szabó indította el a gyógypedagógus-képző tanfolyamok egyesítését. A folyamat során ő és Borbély Sándor, a szaktanács előadója a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsához és a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez is javaslatokat, felterjesztéseket küldtek, ezek eredményéül 1900-ban a Siketnémák Királyi Országos Intézetében Vácott, ekkor még kétéves képzéssel létesült a Gyógypedagógiai Tanítóképző, a mai Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődje.

FejlődéseSzerkesztés

1900-ban a képzés tehát kétéves volt, a gyógypedagógus-jelöltek a „siketnémák”, „vakok”, „gyengeelméjűek, „hülyék”, „dadogók” és „egyéb beszédhibában szenvedők” oktatásához szükséges ismereteket is elsajátították. Nagy hangsúlyt fektettek a gyakorlati képzésekre, a másodéves hallgatók minden idejüket gyakorlatban töltötték. A képzést azonban hamarosan kritikák érték, így 1904-től különböző intézményekben Budapesten működött, és ezzel egy időben megszüntették a „gyengeelméjűek” oktatására való felkészítést.

A magyarországi Tanácsköztársaság bukása után, 1919 és 1922 között szünetelt a gyógypedagógus-képzés, 1922-ben pedig már hároméves képzési idővel indult újra. Fontos megemlíteni, hogy 1921-ben rendeletet hoztak a fogyatékossággal élő gyermekek kötelező beiskolázásáról. A képzés azonban nem terjedt ki minden fogyatékosságra (pl. „gyengetehetségűek”).

1928-ban a képzés főiskolai szintűre, négyévesre módosult, Tóth Zoltán, az akkori igazgató közbenjárásával. Az ekkor kezdő hallgatók 1932-ben már főiskolai diplomát kaptak. Az intézmény neve Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola. Az 1930-as években egyre csökkent a hallgatói létszám, míg 1938-ban a képzést leállították, és csak 1942-ben, módosított tantervvel indult újra. Ekkor ismét bevezették a hároméves képzési időt. Ugyanebben az évben Bárczi Gusztáv lett a főiskola igazgatója, az intézmény első állandó székhelye pedig az akkori budai gyógypedagógiai intézet lett.

A második világháború után, 1946-ban új szervezeti szabályzat lépett életbe Bárczi Gusztáv és Illyésné Kozmutza Flóra közreműködésével. Ez meghatározta, hogy a négyéves képzés negyedik évének elején a hallgatóak kötelesek egy fő- és két mellékszakot választani a látási, hallási, értelmi és erkölcsi fogyatékosok, nyomorékok, beszédzavarban és egyéb lelki rendellenességben szenvedők pedagógiái közül. Ez a szakosodás azonban nem határolta be a diploma utáni elhelyezkedési lehetőségeket, a diplomások bármely gyógypedagógiai intézménybe pályázhattak.

1948-ban Pető András orvos vezetésével új intézmény létesül egy főiskolai célokra átengedett épületben: a Mozgásterápiai Osztály, amelyet Bárczi Gusztáv kitörő örömmel fogadott. Ugyanebben az évben azonban a négyéves képzést a vallás- és közoktatásügyiminiszter újfent háromévesre módosította, mivel az általános iskolai tanítókat is három év alatt képezték ki. Az új tanulmányi rendszer a hallgatók körében egyáltalán nem volt sikeres, ellenálltak, előadásokra nem jártak, a vizsgákra nem készültek fel. Emellett az iskola hallgatói létszáma elérte a százat, nem volt elég hely a színvonalas oktatás megteremtésére. 1950-ben felépült az új Mozgásterápiai Intézet, a Pető Intézet a Villányi úton, így a főiskola számára hely szabadult fel. 1951-ben azonban az intézmény kénytelen volt elköltözni korábbi székhelyéről a szovjet rendszer követelései miatt. Egy romos épületbe került, aminek helyreállítási munkálatai évekig tartottak.

1953-tól visszaállították a négyéves képzési időt, valamint átdolgozták a tanulmányi rendet. 1956-ban a Főiskola új épületbe, a Bethlen térre költözött, ahol 1981-ig székelt.

1963-ban nappali tagozaton megindult a szakosképzés, ezzel megszűnt a nemzetközileg egyedülálló képzési koncepció. A szakválasztás a harmadik félév végén történt. Kötelező szakok: az értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésére felkészítő szak, valamint a hibásbeszédűek gyógyító-nevelésére felkészítő szak. Emellé választható szakok voltak még: a hallási fogyatékosok gyógyító-nevelésére felkészítő szak, a látási fogyatékosok gyógyító-nevelésére felkészítő szak és a mozgási fogyatékosok gyógyító-nevelésére felkészítő szak (ez utóbbi a szomatopedagógia szak megjelenéséig nem működött). A képzés elvégzése és az államvizsga letétele után megszerzett diploma az értelmi fogyatékossággal élők és a hibásbeszédűek, valamint a választott szakterület intézményeiben való elhelyezkedésére jogosított.

A kétszakos képzést csak 1971-ben vezették be, ennek keretein belül kötelezően tanulandó volt az oligofrénpedagógia (értelmi fogyatékosok gyógypedagógiája) és emellé még legalább egy választása a szurdopedagógia (hallási fogyatékosok gyógypedagógiája), a tiflopedagógia (látási fogyatékosok gyógypedagógiája) és a logopédia (beszédfogyatékosok gyógypedagógiája) közül. Az új szakelnevezések a szovjet szakirodalomból származtak.

Az 1970-es évek elején a Főiskola igazgatójának, Göllesz Viktornak köszönhetően több eredményes esemény is történt a gyógypedagógia és a képzés szempontjából. Megalapította a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületét (MAGYE), külföldi kapcsolatokat épített ki, amelyeknek köszönhetően a hallgatók tanulmányi utakra juthattak el, valamint hozzá köthető az egyik legrangosabb gyógypedagógiai folyóirat, a Gyógypedagógiai Szemle megalapítása is.

1972-ben négyéves szociálisszervező-képzés indult, mivel a főiskola felismerte a szociálisszakember-képzés területén jelenlévő hiányt. 1973-ban megint új tanterv lépett életbe, melynek leglényegibb eleme a választható pszichopedagógia-szak megjelenése. Ez az 1968-ban indult kétéves nevelőotthoni tanári szak továbbfejlesztése. A szak a tipikustól eltérő személyiségstruktúrával rendelkező és személyiségfejlődésükben sérült gyermekek nevelésével-oktatásával foglalkozott.

1975-ben a Főiskola névadó- és jubileumi ünnepséget szervezett a gyógypedagógusképzés 75., valamint Bárczi Gusztáv halálának 10. évfordulója alkalmából. Az iskola neve Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola lett.

1983-ban megjelent az önálló szomatopedagógia szak nappali tagozaton (az 1977-es levelezős képzés kibővítéseként).

1990-ben nappali tagozaton elkezdődött a négyéves szociálismunkás-képzés, amelyet 2003-ig a Főiskola jogutódja látta el (2003. szeptember 1-jétől pedig az ELTE Társadalomtudományi Kara). A szociálisszervező-képzés 1990-től szünetelt, majd 1996-ban végleg megszűnt.

1992-ben új kísérleti reformtanterv került bevezetésre, melynek kidolgozói olyan híres szakemberek voltak, mint Illyés Sándor, Lányiné Engelmayer Ágnes és Mesterházi Zsuzsa. A tanterv hat fogyatékossági szakterületet különböztetett meg: értelmi fogyatékosok, látási fogyatékosok, hallási fogyatékosok, mozgási fogyatékosok, beszédfogyatékosok, beilleszkedési és magatartászavarokban szenvedők. Emellett két elkülönülő kompetencia jelent meg: a gyógypedagógiai terapeuta és a gyógypedagógus. A hallgató legalább az egyik szakterületen köteles volt megszerezni a tanári kompetenciát, míg a másikon választhatott a tanári és a terapeuta képesítés között, vagy akár úgy is dönthetett, hogy ugyanazon a szakterületen szerzi meg mindkét végzettséget. A képzési idő 10 félév volt.

1999-ben az intézmény átköltözött mai székhelyére, az Ecseri útra. Ekkor indult meg a főiskolán az akkreditált gyógypedagógus-képzés, gyógypedagógiai tanárokat és gyógypedagógiai terapeutákat négyéves képzés során főiskolai szinten, míg gyógypedagógusokat ötéves képzés során egyetemi szinten készítettek fel. A szakok meghatározása a fogyatékosságok típusai szerint történik: hallássérültek pedagógiája, látássérültek pedagógiája, logopédia, pszichopedagógia, szomatopedagógia, értelmileg akadályozottak pedagógiája és tanulásban akadályozottak pedagógiája.

Az intézmény 2000. január 1-jétől az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara lett. A Kar nevéből 2009. július 1. napjától a „főiskolai” jelzőt elhagyták, így az 1900-ban létesült Gyógypedagógiai Tanítóképző a mai Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar.

Kiemelkedő tanárokSzerkesztés

  • Bárczi Gusztáv: Kossuth-díjas (1953) gyógypedagógus-orvos 
  • Éltes Mátyás: gyógypedagógus
  • Illyés Gyuláné sz. Kozmutza Flóra: gyógypedagógus, pszichológus, francia–német–magyar szakos középiskolai tanár
  • Mérei Ferenc: Kossuth-díjas (1949) pszichológus, a pszichológiai tudományok doktora
  • Ranschburg Pál: elme- és ideggyógyász, egyetemi rk. tanár
  • Sarbó Artúr: ideggyógyász, egyetemi magántanár és címzetes rk. tanár
  • Schnell János: gyógypedagógus-orvos, egyetemi magántanár
  • Szondi Lipót: pszichiáter, a párizsi Sorbonne egyetem díszdoktora
  • Tóth Zoltán: gyógypedagógus, természetrajz–kémia szakos középiskolai tanár
  • Vértes O. András: magyar–francia szakos középiskolai tanár, a nyelvtudomány akadémiai doktora, a Finn Tudományos Akadémia külső tagja
  • Vértes O. József: pszichológus és magyar–német szakos középiskolai tanár, c. rk. egyetemi tanár

ForrásokSzerkesztés

  • A Karról röviden (2015). Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv

Gyógypedagógia Kar

Gyógypedagógiai Főiskolai Kar

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

A magyar gyógypedagógus-képzés története