Bakhita Szent Jozefina

Bakhita Szent Jozefina Margit, (18691947) egy szudáni születésű rabszolga volt, aki később Olaszországban kanossziánus nővérként tett fogadalmat, és 45 évig élt és dolgozott apácaként. 2000-ben a Római katolikus egyház szentté avatta.

Bakhita Szent Jozefina
Bakhita Szent Jozefina.jpeg
Születése
kb. 1869
Dárfúr, Szudán
Halála
1947. február 8. (78 évesen)
Schio, Veneto, Olasz Királyság
Tisztelete
Egyháza római katolikus egyház
Boldoggá avatása1992. május 17., Szent Péter-bazilika
Boldoggá avatta: II. János Pál pápa
Szentté avatása2000. október 1., Szent Péter-bazilika
Szentté avatta: II. János Pál pápa
Ünnepnapja február 8.
Védőszentje Szudánnak
A Wikimédia Commons tartalmaz Bakhita Szent Jozefina témájú médiaállományokat.

GyermekkoraSzerkesztés

Körülbelül 1869-ben született Nyugat-Szudán Dárfúr régiójában, Olgossa falujában, Nyala városától nyugatra, közel a Agilerei hegyhez.[1] Az előkelő daju néphez tartozott;[2] a mélyen tisztelt és meglehetősen jómódú apja a falu törzsfőjének bátyja volt. Szerető család vette körül, három fiú- és három lánytestvére volt. Ahogy az önéletrajzában írja: „Nagyon boldog és gondtalan életet éltem, a szenvedést nem ismertem.”[3]

Körülbelül 7 és 9 éves kora között, valószínűleg 1877 februárjában azok az arab rabszolga kereskedők ejtették fogságba, akik idősebb nővérét már két évvel ezelőtt elrabolták. Kegyetlenül kényszerítették arra, hogy 960 kilométert (600 mérföld) gyalogoljon mezítláb Al-Ubayyidba, ahol már érkezése előtt kétszer eladták és megvásárolták. 12 éven belül (1877 — 1889) háromszor adták el újból. Úgy tartják, hogy az emberrablás okozta trauma miatt elfelejtette a nevét, így azt a nevet használta, amelyet a rabszolgatartói adtak neki: bakhita, ami azt jelenti arabul, hogy szerencsés.[4][5] Emellett erővel kényszerítették arra, hogy felvegye az iszlám vallást.[6]

Élete rabszolgakéntSzerkesztés

Al-Ubayyidban, Bakhitát egy nagyon gazdag arab kereskedő vásárolta meg, aki két lányának szobalányaként alkalmazta. Szerették őt, és jól bántak vele, de miután megsértette gazdája egyik fiát, valószínűleg egy váza eltörése miatt, a fiú megostorozta, és olyannyira megrugdosta, hogy több mint egy hónapot töltött mozgásra képtelenül szalmaágyán. Negyedik tulajdonosa egy török tábornok volt. Neki kellett szolgálnia az anyósát és feleségét, akik nagyon kegyetlenül bántak mindegyik szolgájukkal. Bakhita így ír: „Az évek során, amelyet abban a házban töltöttem, nem emlékszem egy napra sem, amely seb vagy más hasonló nélkül telt volna el. Amikor egy ostor csapta seb elkezdett gyógyulni, más csapásokat árasztottak el.”[7][8]

Azt mondja, hogy az ottani legijesztőbb emléke az volt, amikor őt (más szolgákkal együtt) megjelölték egy folyamattal, amely hasonló a hegesítéshez (szkarifikáció) és a tetováláshoz is.[9] Ahogy az úrnője ostorral a kezében figyelte, egy tál fehér lisztet, egy tál sót és pengét hozott egy nő. A lisztet arra használta, hogy mintákat rajzoljon a bőrére, és utána mély vágásokat hasított a bőrén a vonalak mentén. Ezután sóval töltötte a sebeket, hogy biztosítsa a maradandó hegesítést. Összesen 114 bonyolult mintát vágtak a melleire, hasára és a jobb kezére.[7][8]

Megtérése és megszabadulásaSzerkesztés

1882 végére Al-Ubbayid Mahdi felkelők fenyegetettségébe került.[10] A török tábornok előkészületeket tett arra, hogy visszatérjen szülőföldjére. Eladta az összes szolgáját, közülük kiválasztott tízet, hogy később eladja a Kartúmba tartó úton. 1883-ban itt vette meg Bakhitát az olasz alkonzul, Callisto Legnani, aki egy nagyon kedves ember volt. Fogsága óta először élvezhette a békét és a csendességet. Két évvel később, amikor Legnani maga is visszatért Olaszországba, Bakhita könyörgött, hogy vele mehessen. 1884 végére elhagyták a már elfoglalt Kartúmot egy veszélyes 650 kilométeres teveháton töltött úton Szuakinba, amely Szudán legnagyobb kikötője. 1885 márciusában elhagyták Szuakint és elindultak Olaszországba. Áprilisban Genova olasz kikötőjében találkoztak egyik barátjuk, Augusto Michieli feleségével. Ez a barát Kartúmból szökött meg velük. Callisto Legnani Bakhitát ajándékul adta Maria Turina Michieli asszonynak, és az új urai hazavitték őt a zianigoi családi villájukba közel Miránóhoz, kb. 25 km-re, nyugatra Velencétől. Három évig élt velük és Michieli lányának, Alice-nek, aki 1886 februárjában született, és a beceneve Mimmina volt. Az új családjával Bakhita körülbelül 9 hónapot töltött Szudánban ismét.

Szuakint is elfoglalták, de angliai-egyiptomi kezekben maradt. Augusto Michieli egy nagy hotelt szerzett ott, és eldöntötte, hogy eladja minden tulajdonát Olaszországban, és véglegesen odaköltözik családjával Szudánba. A ház és a telkek eladása sokkal tovább tartott a vártnál, és 1888 végére Turinának találkoznia kellett férjével, mielőtt az üzlet végbement. Mivel a zianigoi villát már eladták, Bakhitának és Mimminának szüksége volt egy ideiglenes helyre, hogy megszállhassanak. Az üzleti ügynökük, Illuminato Cecchini tanácsára 1888. november 29-én Turina Michieli asszony a velencei kanossziánus nővérekre bízta őket. Azonban amikor visszatért, hogy mindkettőjüket Szuakinba vigye, Bakhita határozottan visszautasította a távozást. Három teljes napon keresztül próbálta Michieli asszony előmozdítani a helyzetet, de a keresztség szentségére felkészítő intézet elöljárója a hatóságokhoz fordult. Ebbe az intézetbe járt Bakhita. 1889. november 29-én az Olasz Bíróság úgy döntött, hogy mivel Szudán már Bakhita születése előtt megszüntette a rabszolgaságot, és mert az olasz törvénykönyv semmilyen esetben sem ismeri el a rabszolgaság intézményét, Bakhita sohasem volt törvényes rabszolga.[11] Bakhita ekkora már elérte a nagykorúságot. Először volt életében olyan helyzetben, hogy irányíthatta a sorsát. Így úgy döntött, hogy a kanossziánusoknál marad.[12]

Kanossziánus nővérkéntSzerkesztés

1890. január 9-én Bakhitát megkeresztelték az alábbi nevekkel: Jozefina Margit és Fortunata, (amely a latin fordítása az arab Bakhitának). Ugyanezen a napon bérmálkozott és vette magához az Eucharisztiát Giuseppe Sarto kezéből, aki Belence pátriárkája volt, maga a jövendőbeli X. Piusz pápa. 1893. december 7-én noviciátusba lépett a kanossziánus nővéreknél és 1896. december 8-án letette fogadalmait ugyanazon Sarto bíborosnál. 1902-ben kinevezték a schioi kanossziánus kolostorba, amely az észak-itáliai Vicenza tartományban volt, s ahol életének további részét töltötte. Az egyedüli hosszú időszak, amikor távol volt 1935 és 1939 között volt, amikor a Misszionárius Noviciátusban tartózkodott Milánóban. Legtöbbször más kanossziánus közösségeket látogatott meg Olaszországban beszélve tapasztalatairól, ezzel segítve a fiatal nővéreket felkészülni az afrikai munkára.[13] Egy erős misszionárius lendület mozgatta őt egész életén keresztül - „az elméjében mindig Isten járt, és a szívében meg Afrika”.[14]

A Schioban töltött 42 év alatt Bakhita dolgozott szakácsként, sekrestyésként, kapusként és rendszeres kapcsolatban volt a helyi közösséggel. Kedvessége, megnyugtató hangja és folytonosan jelenlévő mosolya jól ismertté vált és a vincenzaiak úgy utaltak rá mint Sor Moretta, azaz a "kis barna nővér" vagy Madre Moretta, azaz "fekete anya". Különleges karizmáját és szentségének hírnevét észrevette a rend is; történetének első publikációja 1931-ben (Storia Meravigilosa, írta Ida Zanolini) az egész országban híressé tette.[15][16] A II. világháborúban (1939—1945) a város népének félelmeiben és reményeiben osztozott, akik őt szentnek tartották, és puszta jelenléte miatt biztonságban érezték magukat. Nem egészen hiába, mert a bombák nem kímélték Schiot, de a háború egyetlen áldozatot sem követelt a városban.

Utolsó éveire a fájdalom és a betegeskedés nyomta rá bélyegét. Tolószéket használt, de nem vesztett vidámságából. Ha megkérdezték, hogy hogy van, mindig mosolygott, és azt válaszolta: „ahogy az Úr akarja”. A utolsó óráinak fájdalmában az elméje visszapörgött rabságának idejére, és azt kiáltotta, „A láncok túl szorosak, lazítsa meg egy kicsit, kérem!” Utána egy ideig ismét visszatért. Valaki megkérdezte: „Hogy vagy? Ma van szombat.” „Igen, olyan boldog vagyok: a Miasszonyunk...a Miasszonyunk” Ezek voltak utolsó hallható szavai.[17]

Bakhita 1947. február 8-án halt meg 8 óra 10 perckor. Három napon keresztül tartott a ravatalozás, ahol ezrek jelentek meg leróni tiszteletüket.

Öröksége és szentté avatásaSzerkesztés

Egy fiatal diák egyszer megkérdezte Bakhitát: „Mit tennél, ha találkoznál az elrablóiddal?” Késlekedés nélkül így válaszolt: „Ha találkoznék azokkal, akik elraboltak, és azokkal, akik megkínoztak, letérdelnék, és megcsókolnám a kezüket. Mert ha ezek a dolgok nem történtek volna meg, nem lettem volna keresztény, és ma pedig szerzetes.”[18]

A szentté avatási kérelmek egyből megindultak, és a folyamat hivatalosan elindult XXIII. János pápa által 1959-ben, csupán tizenkét évvel halála után. 1978. december 1-én II. János Pál pápa kitüntette a "tiszteletreméltó" jelzővel, amely a kanonizációs eljárás első lépése. 1992. május 17-én boldoggá avatták, és ünnepnapja február 8. lett. 2000. október 1-én szentté avatták, így lett Bakhita Szent Jozefina. Afrika modern szentjeként tisztelik, és a rabszolgaság brutális történelme ellen való kijelentésért. Szudán egyetlen védőszentje lett.

Bakhita öröksége az, hogy a változás lehetséges a szenvedésen keresztül. A testi rabszolgaságtól való megmenekülése jelkép mindenki számára, aki értelmet és ösztönzést talál életében a saját lelki rabszolgásból való megszabadulásra.[19] Nagyobb mércével mérve pedig Bakhita története egy rabszolgáról szól, akit erővel térítettek az iszlám hitre, és később a kereszténységet választotta. Ez a történet hűen tükrözi a konfliktust a kereszténység és az iszlám között. 1992 májusában boldoggá avatásának hírét cenzúrázták Kartúm városában, ahová 9 hónappal később Szent II. János Pál pápa személyesen is ellátogatott.[6] 1993. február 10-én, minden kockázat ellenére, óriási tömeggel körülvéve Szudán nagy Zöld-terén (Green Square) a pápa ünnepélyesen tiszteltét adta Bakhitának a saját földjén. „Örvendj, egész Afrika! Bakhita visszatért hozzátok. Szudán lánya, akit eladtak rabszolgának élő áruként, ennek ellenére szabad volt. Szabad a szentek szabadságával.”[20]

XVI. Benedek pápa 2007. november 30-án második enciklikájának kezdetén, melynek címe Spe Salvi (A keresztény reményről), Bakhita egész életének történetét a keresztény remény kiemelkedő példájaként mutatja be. Sajnos Bakhita népének szenvedése Szudánban még mindig tart.[21][22]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Dagnino, p.10. The map of Sudan here shows the village of Olgossa (Algozney in the Daju tongue) slightly west of the 3,042 m (9,980 feet) Jebel Marrah and of the 785 m Jebel Agilerei. Though on p. 37 she seems to place Olgossa about 40 km north-east of Nyala.
  2. Dagnino, pp. 23-25.
  3. Bakhita in Dagnino, p. 37
  4. O'Malley, p. 32.
  5. Dagnino, pp. 29-32. Every slave was always given a new name. Bakhita herself never mentions this incident.
  6. a b Hutchison, p. 7
  7. a b Dagnino, pp. 52-53
  8. a b African Online News, 2000 October 14
  9. Burns and Butler, p. 53.
  10. Mahdist Revolution (1881-1898) was an Islamic revolt against the Ottoman-Egyptian rule of Sudan, begun by Islamic fundamentalist cleric Muhammad Ahmad. El Obeid fell on 19 January 1883, Khartoum on 26 January 1885. The Mahdi Ahmad himself died on 1885 June 22.
  11. Wikipedia Italiana
  12. O'Malley, pp. 33-34.
  13. Burns and Butler, p. 54.
  14. Dagnino, p. 99
  15. Davis, Cyprian (1986)."Black Catholic Theology: A Historical Perspective", Theological Studies 61 (2000), pp. 656–671.
  16. O'Malley, p. 34.
  17. Dagnino, p. 104
  18. Dagnino, p. 113.
  19. African Online News.
  20. John Paul II, Homily at the Eucharistic Concelebration in honour of Josephine Bakhita, Khartoum, 10 February 1993.
  21. Benedict XVI, Encyclical "Spe salvi", November 30, 2007
  22. Radio Dabanga: Independent daily news from Darfur'. [2013. július 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. augusztus 2.)

Életrajzi könyvekSzerkesztés

FordításSzerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Josephine Bakhita című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.