A barbarizmus fonetikai értelemben a szavak korrekt kiejtése, hangzásbeli tisztasága elleni vétséget jelenti egy meghatározott nyelvi egység, általában egyetlen szó átalakítása által. Lehet írásbeli, a betűk vagy szótagok hozzátoldásával vagy elvételével, felcserélésével, megváltoztatásával, de megjelenhet a beszédben is, például tagolási hibaként, összevonásként, vagy hibás hangsúlyozásként.

A szó görög eredetű, és valószínűsíthető, hogy eredetileg a hellenismus (ἑλλήνιζειν, helyes görögséggel beszél) ellentétpárja volt, idegenszerű kiejtést jelentett ahhoz hasonlóan, ahogy manapság elítéljük a magyarban a germanizmust vagy az anglicizmust. Tótfalusi István Magyarító szótára a durvaságot, nyerseséget, valamint a kegyetlenséget sorolja fel a barbarizmus szinonimájaként.

Már Quintilianus felhívta arra a figyelmet, hogy az írásban elkövetett hibák a szóbeliségben is visszatérnek, de a beszédben előforduló hibák nem szükségszerűen mutatkoznak meg az írásos változatban.

A költői gyakorlatban az expresszivitást fokozó eszközként is szolgálhat ez a nyelvi vétség vagy stílushiba, ám esetleg metrikai vagy ritmikai okai vannak a versben. Amit a hétköznapi beszélőnek hibaként rónak fel, egy költő esetében elnézésre, vagy akár dicséretre számíthat. A szabatosságot sérti a barbarizmus, másrészt viszont a szabatosság is túlzásba vihető, így már affektálás. Mindig az adott közösség gyakorlatától függ, hogy mi számít a mindennapos nyelvhasználattól való eltérésnek, barbarizmusnak.

Más kontextusban is beszélhetünk barbarizmusról. Például az orosz helyesírásban sajátos helyzetet elfoglalo ё betű használatát egyesek feleslegesnek tartják, mások viszont azt tekintik barbarizmusnak, ha valaki nem teszi az eltérő kiejtést jelölő két pontot.

Kapcsolódó cikkekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés