Főmenü megnyitása

Beniamino Gigli

olasz operaénekes és színész

Beniamino Gigli (Recanati, 1890. március 20.Róma, 1957. november 30.) a 20. század egyik legnagyobb olasz tenor operaénekese és színésze.

Beniamino Gigli
Debütálása (Amilcare Ponchielli: La Gioconda), Rovigo, 1914
Debütálása (Amilcare Ponchielli: La Gioconda), Rovigo, 1914
Életrajzi adatok
Született 1890. március 20.
Recanati
Elhunyt 1957. november 30. (67 évesen)
Róma
Gyermekei Rina Gigli
Pályafutás
Műfajok opera
Hangszer operaénekes (tenor)
Hang tenor
Díjak A Német Szövetségi Köztársaság Rendjének Nagykeresztje
Tevékenység operaénekes
A Wikimédia Commons tartalmaz Beniamino Gigli témájú médiaállományokat.
Emléktábla első hivatásos fellépéséről (La Gioconda, Teatro Sociale, Rovigo)

Tartalomjegyzék

ÉleteSzerkesztés

A kezdetekSzerkesztés

Domenico Gigli varga és harangozó, valamint Ester Magnaterra hatodik gyermekeként született a gyönyörű természeti és történelmi környezetben, a középolasz Marche régióban, az Adriai-tenger partján fekvő kisvárosban. Már igen kicsi korától fogva nagy vonzalmat mutatott az éneklés iránt. Mindössze 7 éves volt, amikor fölvették szülővárosa katedrálisának fiúkórusába. Családja szegénysége súlyos áldozatokat követelt meg tőle, de két munkája között sikerült órákat vennie Quirino Lazzarini, orgonista mestertől, aki a Santa Casa karvezetője is volt Loreto városában.

15 évesen kontraalt hangján a női főszerepet énekelte Alessandro Billi La fuga di Angelica című kisoperájában, Macerata megyeszékhelyen. Ezt több hasonló megmérettetés követte, amelyek meggyőzték a családját, hogy 1907 őszén Rómába költözhessen.

1912-ben néhány hónapos katonai szolgálatot teljesített az olasz–török líbiai háborúban, amikor elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat, így beiratkozhatott a Santa Cecilia konzervatóriumba, Enrico Rosati irányítása alá.

Minthogy a növendékeknek tilos volt hivatásszerűen fellépniük, ezt Mino Rosa álnéven tette, számos római szalonban, tekintélyes 300 lírás gázsit kiérdemelve. 1914. április 24-én, saját nevén, a Santa Cecilia akadémián, Alessandro Bustini La principessa dai capelli d'oro című zenés meséjében szerepelt és június 10-én letette akadémiai záróvizsgáját is.

Színházi debütálására egy parmai dalverseny megnyerése után került sor, a rovigói Teatro Socialéban, október 14-én este, Amilcare Ponchielli Gioconda című operájában.

PályájaSzerkesztés

Ezt követően olyan nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint Palermo, Nápoly, Genova, Catania, Róma (Teatro Costanzi), a Manon Lescaut, Tosca, Mefistofele, A kegyencnő című operákban.

1917-ben elindult a világhír felé; Madrid, Barcelona, Monte-Carlo, Rio de Janeiro, Buenos Aires) és, miután 1918 tavaszán bemutatkozott Milánóban, a Teatro Lirico színpadán, Pietro Mascagni Lodoletta című darabjában, november 19-én meghódította a Scala közönségét is Arrigo Boito Mefistofele operájában Arturo Toscanini vezényletével.

1920. november 26-án fellépett a New York-i Metropolitan Opera közönsége előtt, a Mefistofelével; olyan sikerrel, hogy a színház művészeti igazgatója meghosszabbította a szerződését, előbb további két hónapra, majd négy évre! Sikere javára vált az egész olasz közösségnek, miután Enrico Caruso ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy benne látja az utódját. 1921. augusztus 2-án Caruso elhunyt, és a Metropolitan, amely őt 18 évig ünnepelte, attól az évtől fogva Giglit élvezhette Giuseppe Verdi Traviata c. darabjában. Az elkövetkező tíz évben rendszeresen szerepelt a „Metben” és sikere volt sok más olyan amerikai városban is, mint San Francisco, Philadelphia, Chicago). Abban a periódusában európai turnén is részt vett (fontos bemutatkozása 1930. május 27-én volt a londoni Covent Gardenben, az André Chénier-ben), majd Dél-Amerika nagy színpadai következtek.

 
Beniamino Gigli kőbe vésett aláírása Alassio falán

1932-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a tiszteletdíját csökkentette a nagy gazdasági világválságra való tekintettel, és hazatért Olaszországba. A római Opera lett tevékenysége fő színtere (a Metbe csak 1939-ben tért vissza, öt olyan előadásra, mint az Aida). Megfordult, a második világháború kirobbanásáig, több európai nagyvárosban (az Aida Radameseként 1936-ban, Bécsben, Victor de Sabata vezényletével nagy sikert aratott) és Dél-Amerikában.

A hangosfilm megérkezésével, 1935-től 16 filmet forgatott az 1950-es évek elejéig. Utolsó megjelenése a filmvásznon 1953-ban, Carmine Gallone Puccinije volt.

A háború után, 1946-ban átmenetileg visszatért a rivaldafénybe, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Aztán betegsége (Diabetes mellitus) miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a Carnegie Hallban, 1955. április 20-án volt. Végső turnéin időnként leánya, Rina kísérte, aki jelentős sikereket ért el az oldalán 1943-ban, a parmai Teatro Regióban, a Traviatában.

Egész pályáján végigkísérte ügynöke, személyi titkára Amedeo Grossi, aki feleségével, Barbarával monumentális levéltárát is gondozta, amelyet ma a Museo Gigli őriz, Recanatiban.

Gyakran párhuzamot vontak közte és Enrico Caruso között, Második Carusónak is titulálva, de ő maga inkább az Első Gigli nevet preferálta.

MagánéleteSzerkesztés

1915. október 4-én feleségül vette Costanza Cerronit a római Santa Maria ai Monti templomban. Házasságukból egy leány, Rina (1916), a későbbi jeles szoprán, és egy fiú, Enzo (1919) született.

1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született: Giovanni 1940-ben, Gloria 1942-ben és Maria Pia 1944-ben.

Barátja, Adriano Belli biztatására, a háború utáni hónapokban Gigli felkereste Pietrelcinai Szent Pio atyát erkölcsi kérdésekben tanácsát kérve. A híres szerzetes először házasságon kívüli kapcsolata drasztikus megszakítását követelte, majd azt tanácsolta neki, hogy természetes gyermekeit is fogadja örökbe.

Hatvanhét éves korában hunyt el a via Serchión lévő római lakásán, tüdőgyulladást követő szívmegállásban. Gyászünnepsége a Santa Maria Addolorata templomban, a piazza Buenos Aires téren (ismertebb nevén piazza Quadrata) volt, s a recanati családi sírban nyugszik.

Hangja és művészeteSzerkesztés

Ha osztályozni kívánjuk a 20. század legkiválóbb énekeseit, kétségkívül Gigli hangja az egyik legszebbnek számít, nem csupán a híres tenorokat számba véve. Jellemzi a lágyság, egyöntetűség, kivételesen természetes harmóniaképzés, ami mindmáig kétségbevonhatatlanul megmutatkozik, számos ránk hagyott lemezfelvétele bármelyikén. Természetes adottságai mesterien keverednek a falzett mesterséges technikájával, amiben azóta is felülmúlhatatlant mutatott. Összehasonlíthatatlan érzelmessége a modern ízléssel keverve, állandó szinten tartva a drámai feszültséget, hidegségbe vagy rutinba süllyedése nélkül.

A 19. század lírai tenorjainak, a magas, természetes módon történő hangképzése nehézségeit néha elkerülte, ami már a Gioconda leghíresebb áriájában csalódást okozott a közönség egy részének. Majd a háború után gyorsan felnőtt a Donizetti-repertoárhoz, a Szerelmi bájital és a Lammermoori Lucia előadása fémjelzi ezt. Verdi műveiben kidomborítja lírai vénáját (Traviata, Rigoletto, Az álarcosbál), miként a kor olaszul énekelt olyan francia darabjaiban, mint a Faust vagy a Manon. Feledhetetlent nyújtott továbbá Puccini Bohéméletében, a Toscában és, pályája későbbi részében, a Manon Lescaut-ban.

Karrierje második felében, Verdi olyan operáiban, mint az Aida, Trubadúr, A végzet hatalma, megtalálja a szerelmi és elégiai hangot. Kiváló interpretálója a korban divatos verista stílusnak, mint pl. az André Chénier , a Bajazzók és a Parasztbecsület c. művekben, Mascagni vezényletével.

Világhírét növelte számtalan dal, és szalonrománc, amelyeket filmjeiben is bemutat, mint pl. a Non ti scordar di me (1935) és a Mamma (1940).

DiszkográfiaSzerkesztés

StúdiófelvételeiSzerkesztés

Élő felvételeiSzerkesztés

FilmográfiaSzerkesztés

ElismeréseiSzerkesztés

  • Az Olasz Köztársaság Becsületrendje Nagy Tisztje, 1952. december 30.
  • A Becsületlégió Lovagja

EmlékezeteSzerkesztés

A római Teatro dell’Opera di Roma előtti tér az ő nevét kapta, egy recanati nagy tér és egy bolognai utca nemkülönben.

MagyarulSzerkesztés

  • Beniamino Gigli emlékiratai; ford. Haász Kata; Zeneműkiadó, Bp., 1984

FordításSzerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Beniamino Gigli című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

JegyzetSzerkesztés

BibliográfiaSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés