Bizánci művészet

(Bizánci építészet szócikkből átirányítva)

A bizánci művészet elsősorban a Bizánci Birodalom művészete, amely erős hatást gyakorolt a szomszédos térségekre is, Kelet-Európa ortodox államaira, a Balkánra, a Kaukázus régiójára, a Kaszpi-tenger környéki államokra, Oroszországra,[1] a Földközi-tenger keleti partvidékére. Számos nem ortodox területre, de a Bizánci Birodalommal szoros kapcsolatban álló korabeli államra is erős kulturális hatást gyakorolt, mint például a Birodalomból kivált Velencei Köztársaságra és a Szicíliai Királyságra. A Birodalom több mint 1100 évig állt fenn – a főváros, Konstantinápoly (a mai Isztambul, Törökország) 330-ban történt megalapításától a város 1453-as oszmán-török meghódításáig.

Krisztus pantokrátor Szűz Mária és Keresztelő Szent János kíséretében a Hagia Szophiában mozaik

A Bizánci Birodalom nem egy megdermedt társadalom volt, hanem egy sokszínű és életerős állam. Művészeti életének központja Konstantinápoly volt, itt fogalmazták meg a bizánci esztétikai elveket. A keleti és a görög-római hagyományok a kereszténység szellemével keveredtek, a művészet a vallási életnek, az akkor formálódó kereszténységnek volt alárendelve.

A Birodalom művészettörténetén belül hagyományosan három korszakot különböztetnek meg: a korai korszakot (Konstantintól a makedónokig), a köztes időszakot (makedón dinasztia) és a késői időszakot (a komnénoszok és a palaiologoszok dinasztiái). A bizánci főváros, Konstantinápoly 1453-as bukása utáni keleti ortodox művészetet gyakran "posztbizáncinak" nevezik. A Bizánci Birodalomból származó művészeti hagyományokat – különösen az ikonfestészet és a templomépítészet tekintetében – Görögország, Ciprus, Szerbia, Bulgária, Románia, Oroszország és más ortodox országok a mai napig őrzik.

A bizánci építészet befolyásolta a korai iszlám építészetet,[2] az ibériai mór építészetet[3][4] és a modern korban a neobizánci építészetet, de nagy hatással volt a középkori Nyugat-Európára is. Ez a hatás a legvilágosabban a 8-9. századi Karoling építészetben mutatkozik meg.

Az Árpád-házi magyar királyokat is szoros szálak fűzték a bizánci udvarhoz, s e révén számos bizánci műalkotás került Magyarországra. Többek között a királyi korona alsó része is bizánci munka; míg Lehel kürtje a bizánci művészet egy másik ágának, az elefántcsont-faragásnak a kiemelkedően szép példája.[5]

Történeti áttekintés szerkesztés

 
A Bizánci Birodalom fejlődése 379–1453

A Nyugati Birodalom fokozatos felbomlása az 5. század után együtt járt a fokozatos gazdasági és szellemi hanyatlással, ami elkerülhetetlenül tükröződött a művészetekben is. Ezzel szemben a görög Kelet, amelyet a barbárok viszonylag megkíméltek, szinte sértetlenül megőrizte civilizációs központjait. I. I. Iusztinianosz császár (527-565) alatt megszilárdította politikai hatalmát, sőt győztesen visszatért Itáliába és Észak-Afrikába is. A görög teológia felülkerekedett a latin világ teológiáján, és valóban, az I. nikaiai zsinattól (325) a II. nikaiai zsinatig (787) minden egyházi zsinat görög nyelvű volt, és Keleten tartották. A keresztény Kelet felemelkedése közvetlenül csak az építészetben mutatkozik meg. A figurális emlékek jóval ritkábbak a keleti, mint a Földközi-tenger nyugati területén.

A Bizánci Birodalom első aranykora, az úgynevezett kora bizánci korszak Konstantinápoly alapításától a 700-as évekig tartott. Nagy Konstantin császár (r306–337) a Boszporusz partján fekvő ókori görög várost, Bizáncot választotta a Római Birodalom új fővárosának helyéül 324-ben. 330-ban a szenátust és a császári udvart Rómából ide helyezte át, amelyet ő Konstantinápolynak (Konstantin poliszának vagy Konstantin városának) nevezett el. A császár úgy vélte, hogy itt tudja a legjobban megvédeni az értékes római tartományokat Egyiptomban, a Szentföldön, Szíriában és a Balkánon a birodalom keleti ellenségétől, a perzsáktól. A város helyének kiválasztását nemcsak katonai stratégiai szempontok vezérelték. Fontos szempont volt, hogy Európa és Ázsia találkozásánál, ahol a keleti szárazföldi kereskedelmi útvonalak keresztezik egymást a Földközi-tenger tengeri útvonalaival, a Birodalom ellenőrzése alatt tarthatta a kereskedelem csatornáit.[6]

Konstantin volt a Római Birodalom első keresztény uralkodója. A 312-es, a birodalom egyeduralmáért vívott milvius-hídi csatában legyőzte Maxentiust (306–312) egy legenda szerint köszönhetően annak, hogy katonái Krisztus monogramját festették pajzsukra.[* 1][7] Konstantin 313-ban elismerte a kapott isteni segítséget, és a kereszténységet törvényes vallássá tette a birodalomban. Uralkodása alatt számos jelentős templom épült a keresztény szent helyeken, köztük a jeruzsálemi Szent Sír-templom, amelyet azon a helyen emeltek, ahol a feltételezések szerint Krisztust keresztre feszítették, illetve a római Szent Péter-templom, amelyet a városfalakon kívüli temető fölé építettek, ahol az apostolt állítólag eltemették. Bár a kereszténység csak az egyik vallás volt a kulturálisan és vallásilag sokszínű bizánci államban virágzó hitvallások közül, Konstantinápoly központjában, a császári palota és a szenátus között keresztény templomot emeltek, a mai Hagia Szophia (Szent Bölcsesség) elődjét. Lassan és némi ellenállással az ókori istenek helyébe a keresztény Isten lépett. Iulianus Apostata császár rövid uralkodása alatt, 361 és 363 között megpróbálta visszaállítani az ókori római istenek rendjét, beleértve a klasszikus világ isteneit is, de a 300-as évek végére a kereszténység lett az állam hivatalos vallása.[8][9] Egyre több, keresztény képekkel gazdagon díszített tárgyat készítettek, egyházi és házi használatra egyaránt. A kereszténység győzelme mellett Bizánc művelt elitje továbbra is a római jogra, valamint a görög és római kultúrára támaszkodott, hogy fenntarthassa a nagyvárosokra összpontosító, magasan szervezett államot, amelyet a keleti területek gazdagsága és sűrű népessége tartott fenn.[8]

 
Konstantinápoly a Hagia Szophiával, a császári palotával, és a hippodrommal

A királyi építmények római tervezésűek voltak. Minden szobrot és ókori műalkotást, amelyet Konstantin el tudott távolítani, átvittek a városába. Ezek a közé tartoztak olyan remekművek, mint a kalydóniai vaddisznó – egy görög mitológiai szörnyeteg elfogását ábrázoló fríz – és egy kígyószerű Delphoi oszlop, amely azoknak a görög városoknak a nevét viselte, amelyek i. e. 479-ben Plateiánál legyőzték a perzsákat. Egy lényeges szempontból Konstantinápoly nem a régi Róma utánzata volt; szándékosan keresztény városnak építették. Itt Konstantin felépített a Hagia Sophia mellett számos más templomot, köztük a Szent Apostolok templomát, ahol Konstantin elhelyezett az apostolok tizenkét jelképes sírja mellé egy tizenharmadikat – a sajátját.[10]

A császárok a régi római törvénykönyveket latinul frissítették, amely továbbra is a kormányzás hivatalos nyelve volt. A görög kultúra újjáéledt, különösen az irodalomban és a képzőművészetben. Az iskolákban klasszikus görög szövegeket tanítottak, például Homérosz Iliaszát, és fontos bizánci írók, mint például a hatodik századi történetíró, Prokopiosz (550-es évek), a klasszikus szövegeket vették alapul műveikben. Az 500-as évek közepén I. I. Iusztinianosz császár (527–565), a birodalom korai uralkodói közül a legjelentősebb, visszaszerezte a régi római területek nagy részét nyugaton. A birodalom nyugati fővárosa most már nem Róma, hanem Ravenna lett. Iusztinianosz megszállottja volt annak, hogy a Római Birodalom régi dicsőségét visszaállítsa, de a bizánci társadalom – és a nyugati társadalom – számára legnagyobb és legmaradandóbb emlékműve a római jog újrakodifikálása volt.[11] Iusztinianosz hatalomra jutásáig a diákokat latinul és görögül is tanították, de ekkorra a latin mint államnyelv már kihalóban volt. A hetedik század közepére a görög teljesen átvette az uralmat.[12]

A kereskedelmi útvonalak Nyugat-Európától Kínáig terjedtek. A bizánci állam művészeti hagyományai az egész birodalomban virágoztak, beleértve a legdélebbi tartományt, Egyiptomot is. Egyiptom, amely Nagy Sándor hódítása óta a klasszikus világ része volt, hatalmas gazdagság forrása volt a bizánciak számára.[13] A birodalom városait ellátó gabona nagy részét innen szerezték be. A legfinomabb lenből készült vásznat Egyiptomban szőtték, és ott bányászták a legértékesebb porfirint (bíbor színű márványt) is. A Nílus torkolatánál fekvő Alexandria 382-ben keresztény egyházmegye lett. (A hagyomány szerint a város első püspöke az evangélista Márk volt).[14] A város az egyház öt nagy központjának egyike volt (Róma, Konstantinápoly, Antiokheia és Jeruzsálem mellett).[15]

 
San Vitale bazilika Ravennában (526)

Egyiptom, ahol Szent Antal (kb. 251–356) a sivatagba vonult, hogy aszketikus életet éljen az isteni szemlélődésben, a keresztény szerzetesség legfontosabb forrása volt. Az egyiptomi születésű Pakhomiosz (kb. 290-346) a közösségi életre szabályokat hozott létre, miután mások is követni kezdték.[16] 451-ben a khalkédoni zsinaton lezajlott belső teológiai viták arra késztették az egyiptomi egyházat, hogy elkülönüljön a konstantinápolyi egyháztól.[17] Végül az egyiptomi egyházat kopt egyháznak nevezték el, ahogyan ma is. (A "kopt" kifejezést Egyiptom arab hódítói vezették be a hetedik század közepén; a kifejezés az Aigyptosz, az ókori görög "Egyiptom" szó téves kiejtéséből származik. A "Bizánc" kifejezést a német humanista Hieronymus Wolf (1518–1580) alkotta meg, hogy megkülönböztesse a Bizánc-Konstantinápolyból irányított római államot a Rómából irányított birodalomtól.[18]

395-ben a Római/Bizánci Birodalom keleti és nyugati részre oszlott, amelyet Arcadius (395–408) és Honorius (395–423), I. Theodosius (379–395) császár fiai irányítottak, akik a kereszténységet államvallássá nyilvánították. A nyugati tartományokban a határ menti népek elkezdték létrehozni saját királyságaikat, és sokat közülük elismertek Konstantinápolyból is. Művészetükben római és bizánci elemek keveredtek a bronzkori és kelta hatásokkal. A nyugati határvidék népei kezdtek áttérni a kereszténységre, bár nem mindig a római és konstantinápolyi egyházhoz igazodtak. A gótok 345-ben átvették az arianizmust, egy olyan tanítást, amely Alexandriából származott, és amelyet 325-ben egy egyházi zsinat eretneknek ítélt. Az ariánusok, akik között több bizánci császár is volt, ellenezték azt a hivatalos egyházi álláspontot, hogy Krisztus az Atyaistennel egyenlő, és azt vallották, hogy őt is, mint minden mást az Atyaisten teremtette. Amikor az angolszászok a 430-as években letelepedtek Angliában, két vallási szférát hoztak létre: a nyugaton élő angolszászok keresztények lettek, míg a keleten élők pogányok maradtak.[19]

 
Nagy Károlyt III. Leó pápa megkoronázza

496 körül Klodvig király (uralk. 481-511) alatt a frankok áttértek a kereszténységre. A 700-as évekre a nyugati keresztény népek – amelyek olyan germán törzsektől származtak, mint a frankok (Franciaország), longobárdok (Itália), vizigótok (Spanyolország), angolszászok (Anglia), vikingek (Skandinávia) és mások – egyre jobban eltávolodtak Bizánctól, és külön szövetségeket kötöttek a római egyházzal. 800-ban Nagy Károly (768–814) Rómában III. Leó pápával (hivatalban 795–816) Imperator Romanorumnak (a rómaiak császárának) koronáztatta magát.[20] A bizánci udvar 812-ben Nagy Károlyt kizárólag a frankok baszileuszának (királyának) ismerte el. Miközben a birodalom nyugati határain független államok alakultak ki, a keleti határain folytatódtak a régi és új ellenségek támadásai. A perzsák már régóta fenyegették a keleti birodalmat. Az ötödik századra megszállták Örményország és Grúzia keresztény területeit, és megpróbálták erőszakkal áttéríteni a lakosságot a perzsa államvallásra, a zoroasztrizmusra. 626-ban a perzsák a nomád avarokkal együtt szárazföldön és tengeren is ostrom alá vették Konstantinápolyt, de a fővárost megmentették a hatalmas, kettős falú erődítmények és a jól felszerelt császári haditengerészet, amely áttörte a tengeri blokádot. Délebbre, a perzsák sikeresen lecsaptak a Földközi-tengerre, és 618-tól 629-ig elfoglalták a Szentföldet és Egyiptomot. A 640-es években, miután rövid időre visszaszerezte e terület nagy részét a perzsáktól, Bizánc végleg elvesztette déli területeinek nagy részét, a római Szíriától Észak-Afrikáig, a keleten felemelkedő hatalom, az új vallás, az iszlám nevében harcoló arab seregek miatt.[21]

 
Cirill és Metód

A birodalmon belül az ikonoklasztikus vita – a képek vallási áhítatokban betöltött szerepéről folytatott heves vita – mélyen megosztotta a lakosságot. 726-ban III. Leó bizánci császár (717–741) megtiltotta az ikonok használatát, ő maga pedig továbbra is Krisztus földi képviselőjeként uralkodott.[22] A görög lett az uralkodó hivatalos nyelv; a klasszikus tudományosság maradt az oktatási rendszer alapja. Ahogy Bizánc új diplomáciai korszakba lépett, rendszeres kapcsolatot alakított ki az iszlám kalifátusokkal, az iszlám államokban élő keresztényekkel és a nyugati uralkodókkal. Ebben az időszakban Bizánc befolyása kiterjedt a Kijevi Ruszra (a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Nyugat-Oroszország egy részét magába foglaló állam), Bulgáriára, Grúziára, Örményországra, Szíriára, a Szentföldre, Egyiptomra, Ciprusra, a normann Szicíliára és Dél-Itáliára. Bizánc soknemzetiségű kultúrája nemcsak más nemzetek művészetére volt hatással, hanem saját használatra új elemeket is magába szívott a latin Nyugatról és az iszlám Közel-Keletről. Keleten az araboktól elvesztett területek egy részét diplomáciai és katonai erőfeszítések révén visszaszerezte. II. Bazil császár (976–1025) alatt Bizánc második aranykora elérte csúcspontját; a birodalom területéhez tartozott keleten Örményország nagy része, északkeleten pedig Bulgária. 1071-ben azonban a birodalom keleti határán, a manzikerti csatában a bizánci erőket szétverték. Ez a vereség jelentette a kezdetét annak, hogy a birodalom végleg elveszítette keleti területeit és azokat át kényszerült adni a muszlimok számára.[23]

A birodalom észak felé, a szlávok felé sikeresebben terjesztette ki fennhatóságát, mint nyugaton, elsősorban Konstantinápolyból küldött misszionáriusok révén. E küldöttek közül a legfontosabbak Szent Konstantin filozófus (más néven Cirill; kb. 827-869) és Metód (kb. 815-885) voltak, akik számos liturgikus szöveg első fordítását végezték el óegyházi szláv nyelvre.[24] Bizánc hittérítési erőfeszítései 988-ban hozták meg gyümölcsüket, amikor a hatalmas Kijevi Rusz állam a konstantinápolyi egyház égisze alatt a kereszténységet hivatalos vallásként ismerte el. A nyugati államok továbbra is ambivalens viszonyban maradtak Bizánccal. 962-ben I. Ottót (r. 936-62) Rómában császárrá koronázták. A bizánciak csak a frankok baszileuszaként ismerték el, mégis elküldték a bizánci hercegnőt, Theophanót II. Ottó (r. 973-83) feleségének. A Konstantinápoly és Róma közötti vallási feszültségek egyre bonyolultabbá váltak. 1054-ben egy római pápai küldöttség összeveszett a konstantinápolyi pátriárkával a tanításról; nézeteltéréseik annyira kibékíthetetlenek voltak, hogy anatémákat mondtak ki egymásra. Ez volt a kezdete a nagy skizmának, amely a mai napig megosztja a keleti és a nyugati egyházat.[25][26][27]

1095-ben azonban II. Orbán pápa (hivatalban 1088-1099) kedvezően válaszolt I. Komnénosz Alexiosz bizánci császár (1081–1118) felkérésére, hogy nyújtson segítséget Jeruzsálem muszlim megszállói ellen. Nyugat-Európából latin nyelvű lovagok érkeztek keletre, hogy megpróbálják visszaszerezni a Szentföldet. (Az első keresztes hadjárat 1099-ben Jeruzsálem visszafoglalásával végződött.) A keresztes hadjáratok nagymértékben ösztönözték a bizánciak és a nyugatiak közötti kapcsolatokat és a Földközi-tenger partvidéke mentén kisebb keresztes államok sorát hozták létre, köztük erődöket olyan stratégiai fontosságú helyeken, mint Montfort és Krak des Chevaliers (a mai Izraelben, illetve Szíriában). A keresztes és bizánci erők közötti viszony azonban rosszul alakult. A negyedik keresztes hadjárat során 1204-ben a nyugati lovagok elfoglalták a Bizánc uralta területeket, és végül Konstantinápolyt is bevették. Létrehozták a Latin Császárságot, aminek fennállása 1261-ig tartott.[28] A keresztesek jelenléte megváltoztatta a bizánci világ erőviszonyait. A Nyugattal kötött szövetségek révén olyan királyságok, mint az örmény Kilikia, függetlenek lettek. Kisebb bizánci utódállamok jöttek létre Trebizondban, Nikaiában és Epiruszban.[29]

"Az ókori Róma egyháza az apollinarista eretnekség fölvétele miatt bukott el. A második Róma, Konstantinápoly egyházának kapuját a Hágárénusok hasították szét. Az Új Rómának ez a zsinati és apostoli egyháza, a te szuverén királyságod, a maga keresztény hitével a napnál is fényesebben ragyog a világegyetem minden szegletében, az egész Földön. És hadd tudja meg az országod, jámbor király, hogy minden ortodox keresztény hitű királyság a te egyetlen Királyságodban egyesült, te vagy a Földkerekség egyetlen keresztény királya. Neked, király, úgy illik, hogy ezt Istenfélő módon megtartsd. Féld az Istent, aki téged jelölt ki, ne remélj aranyat, gazdagságot és dicsőséget... Már a te keresztény királyságod máskülönben nem marad fenn." (Filofej pszkovi ortodox szerzetes (1465-1542), 1511)[30]

Sok nyugati lakos maradt bizánci földön, átvéve a bizánci kultúra elemeit és támogatva a bizánci művészeteket; mások bizánci műveket vittek haza magukkal, ahol azok hatással voltak a nyugati kultúrára. A legértékesebb bizánci művészeti kincsek és Konstantinápoly leghíresebb keresztény ereklyéi közül néhány megjelent Nyugat-Európában is. Ezek közé tartozott a Töviskorona, amelyet Konstantinápoly utolsó latin királya, II. Balduin (1240–1261) eladott unokatestvérének, IX. Lajosnak (1226-1270) Franciaországban. (Lajos a párizsi Sainte-Chapelle-templomot építtette a korona elhelyezésére.)[31]

1261-ben VIII. Palaiologosz Mihály (1259–1282), három császári családból származó bizánci nemes visszafoglalta Konstantinápolyt, és megalapította azt a dinasztiát, amely a birodalmat annak utolsó évszázadaiban irányította. Ebben a korszakban a katonai és pénzügyi válságok ellenére a művészetek virágzottak, ám csökkent a birodalom területe és presztízse egyaránt. A két utolsó évszázad, bár intellektuálisan és művészileg ragyogó volt, alig volt több, mint a leküzdhetetlen esélyekkel szembeni küzdelem évei. A Paliologosz Mihály által visszaszerzett birodalom Konstantinápolyra, Anatólia északnyugati sarkára és egy, a Balkán közepén húzódó övre korlátozódott.[32]

A belső hatalmi harcok, a nagy skizma helyreállítására vonatkozó római feltételek elfogadásával kapcsolatos viták és a bizánci terület folyamatos támadása (mongolok, majd később az oszmán törökök részéről), csökkentette a központi állam tekintélyét. Mindazonáltal az olyan városi központokban, mint Mistra, Thesszaloniki, Konstantinápoly és Trebizond, az írók, művészek és építészek továbbra is gazdagították a bizánci kultúrát. Az egyház maradt a művészet és a szellemi törekvések legfőbb letéteményese, és az ortodox egyházon keresztül a bizánci művészet és kultúra a birodalom korábbi területein és Oroszországban is tovább élt, évtizedekkel Konstantinápoly 1453-as oszmán hódítása után is. Moszkva Konstantinápoly örökösének tekintette magát; [33]

A krétai ikonfestők az ortodox és a latin egyház számára egyaránt készítettek képeket. A bizánci tudósok egészen nyugatra, Itália, Franciaország és Flandria udvaráig utaztak. Jóval a birodalom megszűnése után a bizánci művészet és kultúra olyan mércét állított fel a luxus, a szépség és a műveltség terén, amely inspirálta utódait, nyugaton és keleten egyaránt.

Építészet szerkesztés

 
Példa a bizánci építészetre
 
A konstantinápolyi Hagia Szophia, a bizánci építészet remekműve

Az új főváros tervében Nagy Konstantin arra törekedett, hogy Rómát utánozza. Rómához hasonlóan Konstantinápoly is hét dombból állt, és tizennégy régióra volt felosztva, illetve volt egy kapitólium is. Az Augustaeon néven ismert nagy Fórum az egész középkorban híres volt. Talán már Konstantin előtt is létezett, aki csupán átépítette azt. Négy oldalán oszlopcsarnok volt, amely alatt szobrokat helyeztek el. Ezek között volt egy csoport, amely Konstantint és édesanyját, Hélénét ábrázolta a kereszt oldalán állva. Ez a típus Keleten hagyomány maradt, és ott még ma is így szerepel a freskókon és metszeteken. A város egyéb helyei között volt egy második Fórum is, amely Konstantin nevét viselte. Ez kerek volt, ami ritka elrendezés, és két apszissal ellátott oszlopcsarnok vette körül. Középen, egy monumentális szökőkúton a korai keresztény művészethez kapcsolódó szobrok álltak: a Jó Pásztor, Dániel az oroszlánok között. Ismeretes, hogy Konstantin ezt a két témát választotta a város összes nyilvános szökőkútjának díszítésére. A város többi részét viszont pogány istenségek ókori szobrai díszítették. Így az új városban mindenütt a két vallás konfliktusban állt egymással. Nem messze ettől a Fórumtól egy porfír oszlopon Konstantin nagy szobra állt, a fejét sugarakkal koronázva; de nem az ő képmására készült: – Ez egy Apolló volt, akit a frígiai Héliopolisz városából vittek el, és keresztény császárrá alakítottak át.[34]

 
A Hagia Szophia oszlopai
 
Csegely, amire a kupolát helyezték. Egy másik változatában a kupola és a csegely közé egy úgynevezett dobot (tambur) helyeztek, illetve a kupola tetején helyezkedett el az úgynevezett lámpás, vagy laterna.
 
A Hagia Szophia belső képe, a kupola 55 méterrel a padló fölé emelkedik.

Az Augustaeon oldalában állt a város legszebb épületei közül néhány: a szenátus palotája, egy fényűzően díszített és épített bazilika és a nagy császári palota. Ez utóbbi, amely az idők során szinte önálló várossá bővült, a 4. században már meglehetősen nagy területet foglalt el. A palota az Augustaeonon nyílt, és a tengerparton, a Boszporusz bejáratáig húzódott. Az arannyal és mozaikokkal díszített csarnokokból a császár láthatta a hadiflottáját, amelyek hadseregeit Itáliába, Ázsiába és Afrikába szállította, és azokat a gazdag árukkal megrakott kereskedelmi hajókat is, amelyek Bizáncot távolabbi népekkel hozták kapcsolatba, és biztosították az uralkodó és a város polgárainak jólétét. A palota mellett, azzal összeköttetésben egy másik építmény is állt, amely nagy szerepet játszott a bizánci társadalomban, és bizonyos értelemben a mindennapi élet központjává vált: ez volt a római cirkuszok mintájára épült Hippodrom.[35]

A Fórumon állt a főtemplom, a nagy Hagia Szophia (Szent Szophia-bazilika), amely kétszer is leégett, amíg Jusztiniánusz újjá nem építette, már teljesen új alaprajz szerint, és ezzel a bizánci építészet emblematikus alkotásává nem tette. A városban különösen a vallási épületek voltak pompásak. Konstantin és anyja állítólag mintegy hét év alatt nem kevesebb mint huszonegy templomot építtetett. Ezek közül a Szent Apostolok temploma, amely a császári család temetkezési helyéül is szolgált, pompájában a Hagia Sophia után a második volt.[35]

A keresztény építészet a görög-római építészetből ered, de Kelet egyes vidékein, különösen Szíriában, már idegen elemek hozzáadásával lassanként átalakult. A palmürai és a baal-beki romok jól mutatják ezt: alaprajzukban, fővonalaik megjelenésében és díszítésükben ezek az épületek eredeti megjelenésűek; de már megfigyelhető az a tendencia, hogy az egyenes vonalakat ívekkel, a virágágyásokat árkádokkal helyettesítették. Az új stílus gyorsan elterjedt. A negyedik század elején készült Dalmáciában egy palota, amely ezzel az ázsiai építészettel rokon: Diocletianus palotája, aki uralkodása alatt Ázsiában tartózkodott, majd lemondása után Salonába vonult vissza.[36]

A bizánci építészet a Bizánci Birodalomban alakult ki az ókeresztény építészet nyomdokain. Hamarosan jellemzővé vált a birodalom által befolyásolt államokban, úgy mint Bulgáriában, Szerbiában, Oroszországban, Örményországban, Grúziában. A korai bizánci építészet lényegében a római építészet folytatása. Közvetlen elődje az ókeresztény építészetben található. A bizánci építészet előzményeinek gazdagsága az ami megalapozza illetve az új szintre emeli azt az építészeti fejlődést ami Bizáncot jellemzik.[37] A csegelyes kupola azonban már egyértelműen bizánci találmány. Ez teszi lehetővé, hogy e fölé kupolát boltozzanak. A központi kupola oldalnyomását az azt körülvevő terek falai és boltozatai veszik fel. Ezzel alakul ki a bizánci építészetre jellemző kilencosztatú tér.[38] Későbbi fejlemény volt, amikor a kupolát megemelték egy úgynevezett tamburral, ahol az ablakokat elhelyezték.[39]

A csegelyes kupolaalakítás első nyomai a harmadik századra vezethetők vissza, Ammánba, ahonnan előbb Itáliába, később Örményországba vagy Bizáncba került. Ezekből a történeti adatokból megállapítható, hogy mindkét kupolaillesztési módszer keletről származik. Mindkét megoldás széles körben elterjedt, azonban a sarokfülkés megoldást a későbbiekben elsősorban az iszlám épületeknél találjuk meg, bár a román stílusú építkezéseknél is találunk széleskörű alkalmazásokat.[40]

A centrális épületek kupolájának sokfélesége, az a mód, ahogy a kupola a négyezet alappilléreire támaszkodik, rengeteg egyéni megoldást hozott létre. Már az ókeresztény építészetben is megjelent a kétféle alátámasztás: a csegelyes és a sarokfülkés megoldás. Amíg a csegely esetében a pillérek fölötti gömbháromszögeken nyugszik a kupola, a sarokfülkés megoldás elve az, hogy apró sarokívek segítségével a négyzetes teret, amin a kupola nyugszik, nyolcszöggé, majd körré alakítják át. Egyes kutatók szerint a sarokfülkés megoldást elsősorban Örményországban és Perzsiában alkalmazták. Érdekesség, hogy a sarokfülke első formái az Altaj vidékén fából készültek, ennek nyomai már az i. e. 3. században kimutathatók. Később kezdték ezeket téglából fejleszteni.[41]

Jellegzetes kezdeti példái a római Santa Maria Maggiore vagy a San Paolo fuori le mura. Ebből fokozatosan kialakult egy stílus, amely magába szívta a közel-keleti hatásokat, de főként a görög elemeket.[42] A templomépítészetben nem a hosszhajós (bazilikális), hanem a központos alaprajzú, kupolás templomtípus honosodott meg.[43] Jusztiniánusz alatt volt a virágkora.

A 6. században épült legnagyobb értéke a Hagia Szophia, a Szent Bölcsesség temploma. Építészei tökéletesítették a kupolás épületek Keleten szokásos formáit. A nyugaton uralkodó hosszhajós bazilikával szemben középponti elrendezésű hosszhajós kupolás templomokat emeltek. A római zárt kupolaterektől eltérően megoldották a függőkupolás térzáró szerkezetek építését. Az egyházi hatalom nagyszerű kifejezője volt a hatalmas, pillérekkel négy helyen alátámasztott, kupolás, központi elrendezésű építmény, melyhez egy-egy félkupolával fedett tér csatlakozott. Ezeket ismét kisebb félkupolák bővítették. A baldachinos oltárok, domborműves szószékek, a kupola arany hátterű mozaikdíszítésének keleties pompája, s a padlózat színes burkolása a bizánci császári hatalom, és az isteni bölcsesség épületévé avatják.

Technikai szempontból a Hagia Szophia építése arra késztette az építészeket, hogy alaposabban tanulmányozzák a kupolák jellegzetességeit, hogy jobban megismerjék az általa kiváltott hatást, a felhasználási lehetőségeket és az alkalmazandó szabályokat. Ettől kezdve a latin bazilikák keleten kivételnek számítottak, de az új kupolás templomokban a Hagia Szophia térszerkezetét nem egyszerűen lemásolták. A kupola volt az a téma, amely körül számos variációt hajtottak végre, és Konstantinápolyban, a Hagia Sophia közelében, Jusztiniánusz alatt más stílusú templomok is épültek. A Szent Szergiosz és Bakkhosz-templomban („Kis Hagia Szophia”) például az ókeresztény modell szerinti központi kupolát nem két félgömb alakú boltozat szegélyezi a nyugati és az ellentétes oldalról. A forma négyzet alakú; a kupola nyolc pilléren nyugszik, és e pillérek között négy apszis található.[44] Az oldalterek és a belső kupola alatti tér egyensúlya okozza azt az úgynevezett kettős térhatást, ami a bizánci templomokra elsősorban jellemző. A belső térbe az egyszerű hívek nem léphettek be, az csak a szertartási tekerület volt.

A bizánci építészet jellegzetessége a centrális alaprajzon és a kerek kupolákon kívül: a tégla építőanyagként való használata kő helyett, a mozaikok széleskörű alkalmazása díszítőelemként a szobrok helyett, az épületek nagyobb magassága. A bizánci építészek főként téglát használtak, amelynek általában megtartották a masszívabb formát. Ezeken a téglákon, amelyeket igen nagy állagú habarccsal készítettek, gyakran olyan jelek találhatók, amelyek alapján felismerhető az épületek keltezése és jellege. A falak magja általában betonból készül, és a téglák csak a burkolatot alkotják.

Konstantinápolyban a Szent Apostolok-templom (wd) a 4. században épült és több mint 700 évig a második legfontosabb templom volt a Hagia Szophia után. A Konstantin-korszakból származó ókori források pompás és hatalmas épületként írják le.[45] Alaprajza a bizánci templomok egyik prototípusának tekinthető; középpontjában görög kereszt és öt kupola volt, bár valószínűleg nem ez a templom volt az első ilyen. A két egyforma méretű, háromszoros szélességű fülke hosszában, a közepénél derékszögben metszik egymást. A plénum így egy egyenlő ágú kereszt, amely öt keskeny négyzet alakú rekeszre oszlik. Mindegyik rekesz fölött egy-egy kupola emelkedik, amely négy függőcsapra támaszkodik. Szalonikiben a Szent Szophia épülete úgy tűnik, hogy Jusztiniánusz uralkodásának idejéhez kötődik, bár Prokopiosz nem említi. Úgy tűnik, hogy az építész talán a konstantinápolyi Hagia Szophia szerkezetét utánozta. A négy pilléren nyugvó nagy központi kupola valóban megtalálható ott is, de már nem kíséri a Konstantinápolyban meglévő két nagy félkupola, és lényeges különbségek is vannak. Ázsiában, Antiokheia környékén a Dana-templomnak nincs kupolája, és inkább a bazilika típusával rokon; másrészt ott van a patkóív különös példája, amely a bizánci építészetből az arab építészetbe kerül át. Maguk a bizánciak is a közép-ázsiai építészektől kölcsönözték ezt a formát.[46] Szintén Antiokheiai példa a 380-ban épült Szent Babülosz síremléke is.

 
A Szent Szergiosz és Bakkhosz-templom (Konstantinápoly)

A birodalom terjeszkedése kiterjedt azokra a területekre, amelyeket ősi hagyományok kötöttek hozzá, és azokra a régiókra, amelyeket újonnan fejlődő népek foglaltak el. Északon a szomszédos országokat keresztény hitre térítették, és vagy vazallus államként a birodalom határain belülre kényszerítették, vagy politikai szövetségekkel kötötték hozzá. Keleten megújultak a kapcsolatok Grúzia és Örményország keresztény kultúrájával. Délen, a hetedik században az iszlámtól elvesztett birodalmi területeken az ortodox közösségek, mint például a Sínai-hegyi Szent Katalin kolostor, aktívan részt vettek a birodalom szellemi életében. Ugyanebben a térségben a nem ortodox keresztény közösségek – köztük a szíriaiak és az egyiptomi koptok - árkai bizonyítják, hogy ők is kapcsolatot tartottak fenn a birodalommal, akárcsak a nyugat-európai keresztes lovagok, akik azért jöttek keletre, hogy felszabadítsák a keresztény Szentföldet az iszlámtól.[47]

Itália szerkesztés

A bizánci művészet Itáliában átvette a klasszikus, görög-római hagyomány helyét.  A fővárosban, Rómában a klasszikus tradíció erősen ellenállt a bizánci "új esztétikának" de végül egyfajta „reneszánsz” keretében újra gyökeret tudott ereszteni. A bizánci művészet hatása azonban nagyon erős volt Ravennában, amely 568 és 752 között az Exarchátus fővárosa volt, és Velencében is, amely Torcello időszaka után a Nyugat és Kelet közötti nagy tengeri és kereskedelmi központ lett. Végül ott volt Szicília, amely már az ókor óta kapcsolatban állt Görögországgal, és amely 535 után három évszázadon át Bizánc uralma alatt maradt. Szicília a muszlim hódítással még keletibbé vált, miután a normann királyok kiűzték a muszlimokat, folytatták a Bizánc által erősen befolyásolt összetett stílus hagyományait.[48]       

A bizánci építészet hatása a Balkánon át egészen Ravennáig terjedt. A ravennai San Vitale-templom (532–547) s a konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bakkhosz-templom összehasonlítása azonban feltár néhány jellegzetes vonást, amely a fővárosi művészet e nyugati ágára jellemző. A bizánci templomban, amely egy négyzetben lévő nyolcszögből áll, a mellékterek, a narthex, az ambulatorium és a fülkék a hatalmas központi csarnokkal egy tömböt alkotnak. A dob (a kupola alatti függőleges rész) alacsony, és a kupola alig emelkedik ki az építményből. A San Vitale-ban a központi csarnok és az ambulatorium, bár összefüggenek egymással, világosan elkülönülnek egymástól. A kupola, amely kisebb, egy magasított dob fölé emelkedik, és a nyolcszögletű, a központi csarnokhoz hasonlóan nyolcszögletű ambulatorium jelentősen kiemelkedik az utóbbiból. Nincs finom átmenet, hanem határozott a kontraszt a torony és az ambulatórium között, amelyek mindegyike enyhén lejtős tetővel fedett; az olasz koncepció plasztikusabb és racionálisabb, mint a bizánci.[49]

I. Iusztinianosz idejében Ravennában, a bizánci hatalom fő itáliai színhelyén is sok templomot építettek. A leghíresebb közülük a nyolcszög alapú épület, a konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bakkhosz-templomhoz hasonló. A kupola súlyának csökkentése és szilárdságának biztosítása érdekében az építészek egymásba illesztett üreges cserepekből építették. Maga a kupola alakja kívülről nem látható, mint a keleti templomokban; a piramis alakú tető alatt rejtőzik. Az oltár két oldalán két, jól megvilágított mozaik látható. Az egyik Theodóra császárnőt és kíséretét ábrázolja amint aranyserleget ajándékoz a templomnak, a másik oldalon pedig I. Iusztinianosz nyújtja ajándékát, egy aranytálat. A ruházat bő redője alatt teljesen elenyészik a test formája. Az alakok körülötti földet egyszínű háttér helyettesíti.

A keleti gót uralkodó, Theuderik tízszögletű mauzóleuma (526 k.) korábbi mint a San Vitale, a 4. századi császársírokat idézi. Eltérően a téglaépítményektől, kőből készült. A kupola különlegessége, hogy a megalitikus építmények fedésére szolgáló kőlapot kupola alakra faragták és úgy helyezték rá az épületre.[50] A háromhajós bazilikatípus ugyanakkor tovább élt, még a 6. században is építettek ilyen jellegű egyházi épületeket: a Sant Apollinare Nuovo-bazilika Ravenna kikötőjében ennek a típusnak egy példánya. Az oszlopfőket ugyanabban a műhelyben faragták, ahol a konstantinápolyi templomok oszlopdíszeinek többségét is. Ezzel a templommal közeli rokonságban áll a horvátországi Porečben található Euphrasius-bazilika, amely szintén a 6. században épült. Igen jellegzetes a nagy Konstantin korabeli Szent Sír-rotonda Jeruzsálemben.[51]

Később az egyenlő szárú görög kereszt alakú kupolás templom vált általánossá. A kupolán vágott ablakok a természetes fényt szolgáltatták. Az épületek keskenyebbek és magasabbak. A külső térhatás is fontos lett. A falak tagoltabbak, s az építőanyag is változatosabb: tégla, kő, habarcs s mindez úgy kombinálva, hogy a homlokzat minél színesebb legyen. A 1112. században épült velencei Szent Márk-székesegyház a bizánci és nyugati művészet legszebb eredményeit egyesíti. A székesegyház kezdetben egyszerű téglaépítmény volt, de fokozatosan a 13. századra, ahogy a kereskedőváros gazdagodott, díszes márványkülsőt kapott.[52]

A Balkán szerkesztés

A középső bizánci éra idejére a birodalomtól északra fekvő területeket a szlávok elfoglalták. Nyugat felé vándorolva, a mai Bulgária, Ukrajna, Oroszország, Albánia, Szerbia, Macedónia, Románia és Belorusszia területén letelepedetteket déli és keleti szlávoknak nevezték. A birodalmon belüli kifinomultság és gazdagság vonzotta őket, különösen Konstantinápolyban, és magukévá tették annak egyházát és kultúráját, saját hagyományaikhoz igazítva azokat. A szláv népeknek a bizánci állam által a IX. század közepén kezdődő sikeres keresztény hitre térítését a birodalom legjelentősebb eredményének nevezik.[53]

Borisz kánt, aki Bulgária uralkodójaként a Balkán nagy részét uralta, 864-ben Konstantinápolyból misszionáriusok keresztelték meg. Mivel a bolgárok 811-ben, az ikonoklasztikus vita utolsó éveiben döntő vereséget mértek a bizánci seregre, Borisz és népének későbbi megtérése jelentős lépés volt abban, hogy a birodalom közvetlen befolyási övezetébe kerültek. Bár a kereszténységet már a hatodik században korlátozottan bevezették, Bulgária megtérése kapcsán fogadták el a déli szlávok az új hitet. A bolgárokon keresztül került a Ruszba a glagolita ábécé és a liturgikus nyelv, az egyházi szláv nyelv. Az ábécét és a nyelvet Szent Konstantin filozófus (Cirill) fejlesztette ki, hogy felkészüljön a 863-ban testvérével, Szent Metóddal Morvaországba induló misszióra. Pliszkában és Ohridban jelentős iskolákat hoztak létre, ahol a vallásos szövegeket görögből egyházi szláv nyelvre fordították. Ezek az iskolák (scriptoriák) segítették az ortodox kereszténység és a bizánci kultúra elterjedését más szláv közösségek körében. [54]

Bár a bizánci misszionáriusok már a IX. század közepén megtérítették Szerbiát (latinul Rascia), a kapcsolatok a szerbekkel csak Bulgária meghódításával mélyültek el. Nemanja István szerb fejedelem (kb. 1165/68-1196) uralkodása alatt Szerbia rövid ideig Bizánc vazallus állama volt, de hamarosan visszanyerte függetlenségét. Nemanja studenicai temetkezési temploma amely a nyugati román elemekkel díszített hosszhajó fölött egy bizánci kupolával rendelkezik, jól mutatja Szerbia helyzetét a kultúrák között ezekben az évszázadokban.. A negyedik keresztes hadjárat (1202-4) idején Szerbia egyike volt a birodalom azon határvidékeinek, amelyek sikeresen tárgyaltak a pápasággal az önálló királyságként való elismerésről. 1217-ben Szerbia uralkodója, I. Stefan III. Honorius pápától elnyerte a királyi koronát; 1219-ben a szerb egyházat Bizánc autokefálnak ismerte el. Szerbia mint politikai és kulturális hatalom csúcspontja azonban csak a XIV. században, Stefan Uros IV Dusán király (. 1331-1355) alatt következik be. Szerbia mellett még a magyarok is a közép-bizánci korszakban egy időre a konstantinápolyi pályára kerültek, különösen III. Béla király (1172-1196). Béla ifjúkorában rövid időre eljegyezte I. Mánuel bizánci császár örökösét, Komnéné Máriát; magyar királyként apósa volt II. (Angyalos) Izsák bizánci császárnak ( 1185-95; 1203-1244). Végül azonban Magyarország a római egyház és a nyugati kultúra keretein belül maradt.[54]

Grúzia, Örményország szerkesztés

Grúziában, ahol már 301-ben államvallássá tették a kereszténységet, történelmi helyzetéből adódóan természetes volt, hogy bizánci mintákat kövessen, ugyanakkor felismerhető a keleties (elsősorban iráni), de hellén-római hagyományok hatása is. Az eltérés bizonyos technikai megoldásokban található, pl. nem csegelyt, hanem tölcsérboltozatot használ a térszervezéshez. A 4-5. században befejezett yererouki bazilika a szíriai templomépítészettel rokon megoldásokat használ. A két nyugati torony oldalról csatlakozik a bazilika hossztengelyéhez, és ez egyedivé teszi.[55] Az örményországi odzuni kupolás bazilika háromhajós, középen a négy pilléren nyugvó kupola. Az alaprajz görögkereszt lett. A Hagia Szophiához hasonlóan egyesíti magában a hosszanti és a központosított (centrális) rendszert. A későbbiekben ez a templomépítési stílus terjedt el Örményországban. Szíriában és Palesztinában emelt épületek közül jelentős a Sínai-hegy oldalában felépített Mária Theotokosz- (Istenanya-) kolostor (ma Szent Katalin-kolostor), amelyet gránittömbökből építettek.[56]

A nyolcadik századtól Kappadókiában, a Göreme-völgyben fontos építészeti iskolák alakultak ki, az itt letelepült szerzetesközösségek a könnyen faragható mésztufából több tucat templomot vájtak ki, vagy építettek fel.[57]

Nagy valószínűséggel konstantinápolyi építész tervei alapján készülhetett a thesszaloniki Hagia Szophia, a görög kereszt alaprajzon középen kupola található.

A bizánci szerzetesek által megtérített keleti szláv népek – bolgárok, szerbek, oroszok – a görög eredetű, cirill írással együtt átvették a kupolás bizánci templomépítészetet, valamint a bizánci festészet stílusát is.[58]

Konstantinápoly 1453-as oszmán meghódítása után a Bizánci Birodalom végleg összeomlott, és a bizánci művészet fókusza Kelet- és délkelet-Európára helyeződött át. A mai Bulgária, Észak-Macedónia, Szerbia, Románia, Fehéroroszország, Grúzia, Ukrajna, Oroszország és más ortodox országok területén a bizánci építészet még a 18. századig fennmaradt, és megszülettek a helyi posztbizánci építészeti iskolák.

  • a középkori Bulgáriában: a Preslav és Tarnovo építészeti iskolák,
  • a középkori Szerbiában: a Raškai (wd), a Vardar (wd) és a Morava (wd) építésziskolák.

A szerbiai és moldvai építészet a bizánci stílus mellett nyugati hatásokat is magába szívott (román, gótikus).

Kijevi Rusz és Oroszország szerkesztés

A bizánci kultúra középkori tekintélyének meghatározó bizonyítéka, hogy befolyása kiterjedt a Kijevi Ruszra, amely Kelet-Európában a IX. század második felében alakult ki. A Kijevi Rusz területe a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéktől a Volga felső folyásán és a Ladoga és Onega tavon túli régiókig terjedt, amit a keleti szláv törzsek az ötödik és hatodik században foglaltak el, amikor a Kárpátoktól északra fekvő, a Visztula völgyében és a Prípiátus mocsaraiban lévő eredeti hazájukból szétszóródtak. A Balti- és a Fekete-tengert összekötő folyók fontos szerepet játszottak a Kijevi Rusz állam felemelkedésében. A 9. század közepére a Svédországból és Gotlandról érkező viking törzsek a Balti-tengert a Dnyeperrel összekötő folyók mentén utaztak Bizáncba, amely hozzáférést biztosított a Fekete-tengerhez és Konstantinápolyhoz. Ezen az útvonalon a vikingek kereskedelmi előőrsöket létesítettek a kelet-szláv települések között.

A Kijevi Rusz állam megalakulása kijevi központtal jött létre, Kijevből a Rusz állam fokozatosan kiterjedt a keleti szláv törzsekre, amelyek a mai Ukrajna, Belorusszia és Oroszország területén éltek. Kijev volt a Rusz állam és a Bizánci Birodalom közötti legfontosabb érintkezési pont, és a 10. században a keleti szlávok bizánci kereszténységre való áttérésének magja. A ruszok nemcsak kereskedelmet folytattak Bizánccal, hanem támadásokat indítottak Konstantinápoly ellen, de részt vettek Bizánc hadjárataiban is, a kezdeti csatározások a birodalommal, a ruszok győzelme segített biztosítani a Rusz jogait. A ruszok, bár a középső bizánci századok során végig megőrizték politikai függetlenségüket többször Bizánchoz fordultak. A Rusznak nem volt kapcsolatuk az ókori múlt görög-római hagyományaival, de a civilizáció mértékét Bizáncban találták meg. A keresztény bizánci művészet sok évszázadon át döntő hatással volt az orosz építészetre. A Krímben található bizánci településeken és Bulgárián keresztül a Konstantinápolyban gyakorolt keresztény hitet 988-ban hivatalosan is átvették a bizánci udvari kultúrával együtt, amint azt a kijevi Mihajlovszkij Zolotoverkhij-székesegyház (Aranykupolás Szent Mihály-székesegyház) díszítése is mutatja.[59]

 
Olga kijevi uralkodó látogatása VII. Konstantinnál Konstantinápolyban

Kijev első keresztény uralkodója Olga hercegnő (megh. 969), Igor herceg (megh. 945) felesége volt, aki 945 és 960 között uralkodott. A Bizánccal való politikai kapcsolatok előmozdítása érdekében Olga hercegnő Konstantinápolyba utazott, ahol VII. Konstantin fogadta őt. A kijevi Szent Szófia-székesegyház déli lépcsőházi tornyában egy freskó Olga útjának császári pompáját örökíti meg. A rusz krónikák szerint Olgát Konstantinápolyban keresztelték meg a pátriárka által végzett szertartáson, és VII. Konstantin szolgált keresztapjaként. A Kijevi Rusz "bizánciasodása" azonban fokozatos folyamat volt, amely soha nem volt mindenre kiterjedő. A balkáni szláv államokkal ellentétben a Kijevi Rusz nemcsak a Bizánci Birodalom meglévő határai mögött, hanem a régi Római Birodalom határain kívül is feküdt. Ezért eltávolodott a bizánci kultúra görög-római alapjaitól. Miután Konstantinápolyban járt, Olga hercegnő követeket küldött I. Ottóhoz, a XII. János pápa által császárrá kinevezett német királyhoz, hogy kérje egy püspök és papok Ruszba küldését. Bár ez a küldetés nem járt sikerrel, a későbbi Kijevi Rusz uralkodói továbbra is többféle nemzetközi kapcsolatot ápoltak.[60]

Olga hercegnő unokája, Volodimir nagyherceg (980-1015) volt az, aki 988-ban a bizánci kereszténységet a Kijevi Rusz államvallásává tette. 9 A Povést vremennykh lét (Mese a letűnt évekről) feljegyzi, hogy a bizánci liturgia szépsége és a bizánci templomok építészetének és díszítésének pompája meggyőzte a Volodimir nagyfejedelem által Konstantinápolyba küldött követeket, hogy a bizánci ortodox hitet ajánlják saját népüknek". Kijevben Konstantinápolynak alárendelt metropolitai széket hoztak létre, és a következő években bizánci papok és mesterek ikonokat, ereklyéket, liturgikus könyveket és egyéb kellékeket hoztak magukkal. Kijevben bizánci építészek és építők építették a nagyméretű kőműves Desiatynna (Tythe) templomot amelyre Volodimir bevételeinek egytizedét szentelte. Bizáncot utánozva a nagyfejedelem aranyérméket bocsátott ki, amelyek előlapján Krisztus képe, hátlapján pedig saját arcképe volt látható.


 
A kijevi Szent Szófia-székesegyház

A kezdeti időkben nagyon kedvelték a görög kereszt alaprajzot. Az első mesterek is görögök voltak, akiktől a helyi mesterek tanultak, és eközben sajátos stílust alakítottak ki.[61]

Novgorodban és Kijevben a 11. század elején szerény méretekben egyfajta önálló bizánci-orosz stílus indult fejlődésnek.[62] A kijevi és a a novgorodi Szt. Szófia-székesegyházak jellegzetessége a sok kis négyzetes vagy téglalap alakú térrészre tagolódás, az ókeresztény nagytér-építészet ellentéteként.[63]

Az orosz templomépítészet modellje a keresztkupolás építmény. Ezek jellemzői a görög kereszt alapon: [64]

  • magasra nyúló keleti apszis
  • öt hajó
  • négyzetes térre épülő kupola
  • 4–12 mellékkupola, alatta kicsi, áttekinthetetlen tércellák
  • magas, hengeres fülkeboltozatok. [65]

Az orosz építészet virágkora 1400 körül kezdődik, amikor Moszkva lesz a hatalmi központ.[65] Nincsenek európai példák az emléktemplomokra: [65]

  • többnyire ötkupolások
  • az épületnek monumentális külalakot kölcsönöz a hatszögű kör- és szamárhátív több szinten a főkupola alatt (kokosnyik (wd))
  • hagymakupolák és más fantáziadús kupoladíszítések

Az orosz reneszánsz bizáncias szellemű alkotása a sokszínű hagymakupolás Vaszilij Blazsennij-székesegyház. Hasonló szellemiségű templom található Pokrovban és Filiben.

Az Onyega-tó Kizsi szigetének templomai a 18. századi orosz szakemberek mesterségbeli tudásának csúcsát jelenti. A teljes egészében fából épült templom megépítéséhez a legegyszerűbb eszközöket, fejszét és vésőt használtak.[66] A Jézus-színeváltozása templomot huszonkét kupola díszíti.

A 19. századtól a neobizánci építészet virágzott.

Festészet szerkesztés

 
Szent Pantelejmon

A szobrokat ellenezte a kereszténység, de a festett képre vonatkozólag megoszlottak a vélemények. Volt, aki azt mondta, hogy a kép nagyon is hasznos, mert eszébe juttatja a híveknek, amit a gyülekezetben tanultak. Gergely pápa azzal érvelt, hogy a hívek nem tudnak írni és olvasni, és a kép alkalmas eszköze a tanításnak. "Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőknek ugyanez a festészet.

Az ikonfestészet tilalma a képrombolás idején még jobban megerősítette a keleti hatást. Amikor ez a tilalom megszűnt, az alakok továbbra is stilizáltak maradtak. A festett jelenetek szimmetrikusak, a háttér aranyozott, az alakok pszichikailag elmélyültek.

A 11. század közepén épült ohridi Szveta Szofija-templom freskói is jó állapotban maradtak fenn. Külön kiemelhetők az északi és déli fal frízei, ahol a kiterjesztett szárnyú, térdelő angyalok láthatók, amint szigorú ünnepélyességgel hódolnak a kis Jézust tartó Szűz Máriának. Az ohridi freskók szimbolikusak, az alakok stilizáltak, aránytalanok, és komorak. A sötét tónusú kolorit hangsúlyozza a személyeket, a háttér sík és absztrakt.

A nerezi Szent Pantaleon-monostort 1164-ben Alexiosz Komnénosz, I. Mánuel unokafivére építtette Szkopje mellett. Kicsi, de a Komnénosz császárok idejéből értékes freskókat rejt. A freskódísz valószínűleg a Konstantinápolyból jött művészek alkotása. Új szellemet tükröz, a kompozíció ritmusa, hajlékony vonalvezetése, a vonal a hajat, a szakállat, a drapéria redőit, az alakokat teszi kifejezőbbé, és a valósághű ábrázolás a korabeli társadalom szorongását és veszélyérzetét kifejező, mértéktartó drámai feszültséggel párosul. Szent Pantaleon háromlevelű lóherét formázó keretben, kék háttér előtt áll, orvosi ládával a kezében.

Mozaikok, ikonok szerkesztés

 
S. Apollinare Nouvo egyik mozaikképe
 
Egy, a Szeretetteljes Szűzanyát ábrázoló ikon

Gyönyörű mozaikok keletkeztek Szicílián és Görögországban. A phókiszi Szent Lukács-templom mozaikjai pompás színeik miatt váltak ismertté.

A Sant' Apollinare Ravennában a két oszlopsoros, ácsolt tetős bazilika, amelyet Theodorik gót király alapított, még a római irányzatot követi. A falat díszítő mozaikon azonban az ókori hagyomány bizánci hatással ötvöződik.

Az öt kenyér és a két hal csodája 520-ban készült Ravennában. Ezek a mozaikképek telt, meleg színeikkel csodálatosan ragyogtak, fényük betöltötte az egész templomot. A háttér csupa arany, már ez is kiemeli az eseményt a valóságból. A középpontban Jézus áll, néma nyugalommal. Nem a szakállas Krisztus, hanem a hosszú hajú ifjú, amilyennek az őskeresztények képzelték. Köntöse bíborszínű, karját áldva terjeszti szét. Mellette a két apostol a kenyereket és a halakat nyújtja, hogy végbevihesse a csodát. Az új művészet alkotásaiban kétségtelenül van valami merevség, ridegség. Az öt alak nagyon kezdetleges. Pedig ez a mester jól ismerte a görögök eredményeit, pontosan tudta, hogy kell a redőket elhelyezni, ha a test formáit is éreztetni akarja alatta. Tudta, hogy kell különböző színű köveket összekeverni, hogy megkapjuk a test és a sziklák színét. Jelezni tudta az árnyékokat a földön, a rövidülés problémáit is könnyen megoldotta. Ami kezdetlegesnek látszik, az nagyon is tudatos: a művész lehető legegyszerűbben közli mondanivalóját. Az ábrázolás egyiptomi elvét újítják fel, az egyház szigorúan megköveteli a világosságot és az érthetőséget. De ezek a formák nem a primitív művészet alakjai, hanem azok, amiket a görög festészet teremtett meg.

Az istenanya nem lehetett akármilyen fiatal asszony gyermekével, még ha azt ugyancsak szépen is festették meg. Ikonnak, szentképnek csak a hagyományos típusokat fogadták el. De ez a konzervativizmus lassanként alakult ki. A művészek teremtették meg az ókeresztények egyszerű illusztrációiból a hatalmas képeket, melyek a bizánci templomok falát díszítik. Ha ezeket a mozaikokat nézzük a balkáni országok vagy Olaszország templomaiban, nem tagadhatjuk, hogy amit a keletrómaiak végbevittek, elég jelentős dolog.

A szicíliai Monreale katedrális mozaikképét 1190 előtt készítették bizánci művészek. Szicília a nyugati egyházhoz tartozott, amit abból is látunk, hogy az ablak mellett álló szentek egyike az angol Thomas Becket canterburyi érsek. Becket meggyilkolása egész Európát megrázta. Ez a legrégibb, ránk maradt képmása. De leszámítva ezt a nyugat-európai vonatkozást, a mozaikkép alkotója pontosan ragaszkodott a bizánci hagyományokhoz. A templomba gyűlt emberek szemtől szememben állnak Jézus alakjával, aki áldásra emelt kézzel várja őket. Lejjebb Szűz Mária trónol, mint egy királynő, mellette két arkangyal és szentek ünnepélyes sora (ld. még Mária-tisztelet).

A vallásos művészet nem korlátozódott a templombelsők monumentális díszítésére. A bizánci művészet egyik legfontosabb műfaja az ikon, Krisztus, a Szűz vagy egy szent képe, amelyet a templomokban és magánházakban egyaránt tiszteleti tárgyként használtak.

Az ikon közvetítő szerepet tölt be az égiek és a földi világ között, így szorosan hozzátartozik az ortodox liturgiához. A híres ikont, a Vlagyimiri Istenanyát egy kijevi herceg rendelte Konstantinápolyban, majd a vlagyimiri székesegyháznak ajándékozta. A festmény volt minden későbbi, a Szeretetteljes Szűzanyát ábrázoló ikon ihletője.

Az orosz művészet legkiemelkedőbb alkotásai az ikonok. Nagy, tiszta színű szinte teljesen árnyékmentes területek, kifejezetten hullámvonalas stílust alkalmaznak. A legjobb orosz ikon- és freskófestő Andrej Rubljov.

Miniatúrafestészet szerkesztés

Mivel a miniatúrák szöveget illusztráltak, nagyban függtek a könyv és az irodalom fejlődésétől. A nyugati és keleti hatás a Miroslav- és a Prizeni evangélium miniatúrájában figyelhető meg. A Miroslav-evangélium egyike a legrégibben megőrzött könyveknek, a 12. században Miroszláv fejedelem számára írták. A könyv díszei a festett kezdőbetűk. Az iniciálékat íróeszközzel rajzolták, majd ecsettel festették arany, sárga, vörös és zöld színnel. Motívumukat és stílusukat tekintve a román kort tükrözik. A 14. és 15. században a miniatúrák önálló alkotássá válnak, és festészeti értékük is jelentős. A miniatúrafestészet egészen a 18. századig élt, amikor átvette a helyét a nyomtatott illusztráció.

Domborművek szerkesztés

A bizánciak örökölték az ókeresztény bizalmatlanságot a monumentális szobrászattal szemben a vallásos művészetben, melyet bálványimádó művészetnek tekintettek,[67] és csak domborműveket készítettek, amelyek közül azonban nagyon kevés maradt meg életnagyságúként.

A domborműveket irracionális téralakítás, lebegő, testetlen alakok jellemzik. Főként elefántcsontból dolgoztak.

Fennmaradtak különálló domborművek és diptichonok is. A Mihály arkangyalt ábrázoló és az Oráns Máriát ábrázoló művek talán legjellegzetesebb példái a bizánci szobrászatnak.

A Nezeri templom domborművei egymással szembefordult madarakat és növényeket ábrázolnak, a bizánci szobrásziskola hagyományai szerint. A domborművek főleg az oszlopokat és a templomi bútorzatokat díszítik. Kétdimenziósak, absztrakt díszítőelemeikkel csipkére vagy világos-sötét rajzra emlékeztetnek.

Iparművészet szerkesztés

Iparművészetük termékeivel előszeretettel kereskedtek. Egész Európában kedveltek voltak a bizánci selyemszövetek, melyeknek gyakori díszítőeleme a körökkel körülvett görögkereszt. A selyemhernyót még Justinianus telepítette az országba, ez egyeduralmat biztosított Bizáncnak, míg Nyugaton is el nem lesték a selyemkészítés fortélyait.

Új ötvöstechnikát is kitaláltak, ez émail cloisonné vagyis a rekeszzománcos technika a festészethez hasonló hatásokat ér el. Ilyen technikával készült a Szent Korona is.

Az ezüstből készült tárgyak készítése (kelyhek, edények, étkészletek, keresztek) az iparművészet másik fontos formája volt,[68][69] és szarkofágokat is nagy számban készítettek.

Megjegyzések szerkesztés

  1. Lactantius írja: „teljesítette a parancsot, és Krisztus jelét a pajzsokra íratta: egy X betűt áthúzva egy I betűvel, melynek felső része meg van hajlítva”

Jegyzetek szerkesztés

  1. Helen C. Evans (Hrsg.): Byzantium: Faith and Power (1261–1557). Metropolitan Museum of Art, New York 2004. ISBN 0-300-10278-X, S. 4–63.
  2. Az Omajjád kalifátus idején (661-750) a Közel-Keleten a bizánci művészet volt az iszlám művészet forrása, különösen Szíriában és Palesztinában. A jeruzsálemi Sziklamecset (691) alaprajzát és belső díszítését a bizánci művészetből merítették, míg a külső díszítés a bizáncit a perzsa művészettel vegyítette.
  3. Bernard Germain É. de La Ville, Histoire générale, physique et civile de l'Europe, Volume 3, p. 45 (franciául)
  4. Jean-Claude Cheynet (dir.), Le Monde Byzantin, Presses Universitaires de France, « Nouvelle Clio » 2006, ISBN 9782130520078, dont Jean-Marie Martin, Chapitre XVIII, L'Italie byzantine (641–1071) dans le tome II (2006), p. 473, 494. (franciául)
  5. Artner Tivadar 122-123. o.
  6. Wernick 8. o.
  7. Sólyom Márk: Constantinus és Iulianus császárok isteni látomásainak összehasonlítása, academia.edu
  8. a b Foss 26. o.
  9. Wernick 17. o.
  10. Wernick 11. o.
  11. Wernick 18. o.
  12. Wernick 39. o.
  13. Foss 72. o.
  14. Our Sunday Visitor's Encyclopedia of Saints. Our Sunday Visitor Publishing Division, 401. o. (1998). ISBN 0-87973-588-0 
  15. Alpatov 224. o.
  16. St. Pachomius. faith.nd.edu. (Hozzáférés: 2023. május 2.)
  17. kalkedoni zsinat – Magyar Katolikus Lexikon. lexikon.katolikus.hu. (Hozzáférés: 2023. május 2.)
  18. Byzantium: a short history. byzantium.gr. (Hozzáférés: 2023. április 29.)
  19. arianizmus – Magyar Katolikus Lexikon. lexikon.katolikus.hu. (Hozzáférés: 2023. május 2.)
  20. Meek, Harry. „Charlemagne's Imperial Coronation: The Enigma of Sources and Use to Historians”.  
  21. Foss 82-83. o.
  22. Foss 120. o.
  23. Foss 88-89.o
  24. Cirill – Magyar Katolikus Lexikon. lexikon.katolikus.hu. (Hozzáférés: 2023. május 2.)
  25. Richard Mayne (1954). „East and West in 1054”. The Cambridge Historical Journal 11 (2), 133-148. o, Kiadó: Cambridge University Press.  
  26. The Great Schism. [2007. november 21-i dátummal az eredetiből archiválva].
  27. BRETT WHALEN (2007). „RETHINKING THE SCHISM OF 1054: AUTHORITY, HERESY, AND THE LATIN RITE”. Traditio 62, 1-27.. o, Kiadó: Cambridge University Press.  
  28. foss 92. o.
  29. Foss 91. o.
  30. Филофей Псковский - «Москва - третий Рим» (ru-RU nyelven). pskoviana.ru. (Hozzáférés: 2023. április 30.)
  31. töviskorona – Magyar Katolikus Lexikon. lexikon.katolikus.hu. (Hozzáférés: 2023. április 30.)
  32. Wernick 47. o.
  33. Foss 95. o.
  34. Bayet 20. o.
  35. a b Bayet 21. o.
  36. Lyka 66. o.
  37. Picaza 36. o.
  38. Gerő 38. o.
  39. Gerő 38. o.
  40. Picaza 32. o.
  41. Picaza 31. o.
  42. Artner Tivadar 121. o.
  43. Artner Tivadar 121. o.
  44. Bayet 54. o.
  45. Eusebius: Konstantin élete; A szöveg a katolikus dokumentumnál
  46. Bayet 55. o.
  47. Evans 273
  48. Sirarpie Der Nersessian. THE LATER BYZANTINE EMPIRE. Usborn, 140. o. (1987) 
  49. Stern 30-37. o.
  50. Szentkirályi 29. o.
  51. Picaza 30. o.
  52. Lyka 67. o.
  53. Evans 274. o.
  54. a b Evans 175. o.
  55. Szentkirályi 33. o.
  56. Picaza 38. o.
  57. Picaza 41. o.
  58. Artner Tivadar 122. o.
  59. Evans 279. o.
  60. Evans 281. o.
  61. Gerő László
  62. W. Koch 51. o.
  63. W. Koch 51. o.
  64. W. Koch 51. o.
  65. a b c W. Koch
  66. Glancey
  67. Bizánci művészet. | A Pallas nagy lexikona | Kézikönyvtár. www.arcanum.com. (Hozzáférés: 2022. január 15.)
  68. Erica Cruikshank Dodd – John Kent: Byzantine silver stamps. University of Connecticut Libraries. 1961. Hozzáférés: 2022. január 15.  
  69. Robin Cormack: Byzantine Art (Oxford History of Art). Internet Archive. 2000–09–28. ISBN 978-0-19-284211-4 Hozzáférés: 2022. január 15.  

Források szerkesztés

Kapcsolódó cikkek szerkesztés