Borbátvíz
Borbátvíz (románul: Râu Bărbat) falu Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében.
| Borbátvíz (Râu Bărbat) | |
.JPG) | |
| Közigazgatás | |
| Ország |  Románia |
| Történelmi régió | Erdély |
| Fejlesztési régió | Nyugat-romániai fejlesztési régió |
| Megye | Hunyad |
| Község | Puj |
| Rang | falu |
| Községközpont | Puj |
| Irányítószám | 337354 |
| SIRUTA-kód | 90627 |
| Népesség | |
| Népesség | 172 fő (2021. dec. 1.) |
| Földrajzi adatok | |
| Tszf. magasság | 495 m |
| Időzóna | EET, UTC+2 |
| Elhelyezkedése | |
 | |
 é. sz. 45° 29′ 07″, k. h. 23° 05′ 30″Koordináták: é. sz. 45° 29′ 07″, k. h. 23° 05′ 30″ | |
 | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Nevének eredete szerkesztés
Neve a 'férfi' jelentésű, de itt valószínűleg személynévként használt román bărbat szóból való, patakjára alkalmazva. 1391-ben Barbaduize, 1404-ben Barbaadvyz, 1411–12-ben Burbaduize, 1507-ben Barbathwyze alakban említették.
Fekvése szerkesztés
A Hátszegi-medencében, Hátszegtől 21 kilométerre délkeletre, a Retyezát északi lábánál fekszik.
Népesség szerkesztés
Etnikai és vallási megoszlás szerkesztés
- 1880-ban 278 lakosából 183 fő román, 88 magyar anyanyelvűnek vallotta magát; 187 a görögkatolikus, 68 a református, 21 pedig a római katolikus egyház tagja volt.
- 2002-ben 198 lakosából 196 volt román és két magyar nemzetiségű; 195 ortodox vallású.
Története szerkesztés
.JPG)
1411–12-ben kenézeit és Dabrotát, a helyi románok papját említették. A borbátvízi kenézek a 14. században kőtemplomot emeltek maguknak, utódaik a kora újkorban erős kisnemesi közösséget alkottak. A 17. században református hitre tértek. Református egyházközsége 1719-ben önállósodott Hátszegtől, a hívek kérésére 1723-ban román anyanyelvű lelkészt küldtek az addigi magyar helyett. 1750 előtt Fehérvíz társegyháza volt.[1] 1766-ban ref. egyháza Ponorral és Seréllel együtt 39 férfit és 42 nőt számlált, patrónusai, tehát a helyi birtokosok a Barcsay, a Naláczi, a Zeyk és a Kendeffy családok voltak. A templomot ekkor közösen használták az ortodox gyülekezettel. A templomhoz 1796-ban tornyot építettek, 1841-ben romos épületként írták le. 1786-ban 499 lakosának 44%-a volt jobbágy, 28%-a zsellér, 25%-a pedig nemes. 1784-ben a parasztfölkelők tették tönkre több nemesi kúriáját, 1788-ban a török hadak pusztították. 1808-ban és 1875-ben járási székhely volt, később a puji járáshoz tartozott.[2] Az 1858-ban alapított görögkatolikus iskola 1861-től magyar tannyelvvel működött, majd 1879-ben államosították. Ezután négy évtizeden keresztül a falu egyetlen iskolája volt, sőt ide jártak a hobicai és uriki gyerekek is. Ennek ellenére lakosságának zöme nem tanult meg magyarul. A kolozsvár–nagyszebeni egyetem munkatársai 1943-ban végeztek benne monografikus kutatást, amelynek anyaga máig kiadatlan. Ekkoriban csak a korábban nemesi jogállású családok birtokoltak földet – a tíz-tizenkét református vallású „magyar” nemesi család és a görögkatolikus vallású „román” nemesek.[3] A kollektivizálás idején a református templom tornyát ledöntötték, az épületben a termelőszövetkezet istállója működött. Az 1960-as években teljesen rommá vált. A település mai egyetlen temploma, az ortodox (korábban görögkatolikus) 1896-ban épült. (A görögkatolikusoknak korábban fatemplomuk volt.)
Híres emberek szerkesztés
- Itt született 1866-ban Fabró Henrik gyorsíró, az MTI elnöke.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Dáné István: 'A V.-Hunyadi Zarándival egyesült egyházmegye- és azon egyházmegyébeni egyházak történelme.' In Az erdélyi reformata anyaszentegyház névkönyve 1863ra. Kolozsvártt, 1863, 19. o.
- ↑ Vasile Ionaș: Istoricul administrației în județul Hunedoara, in Ioan Sebastian Bara – Denisa Toma – Ioachim Lazăr (Coord.): Județul Hunedoara, vol. 2. Deva, 2012, 229. o. és MOL VKM K150, 30646/1875.
- ↑ George Em. Marica: Studii sociologice. Cluj-Napoca, 1997, 304. o.
Források szerkesztés
- Sipos Gábor: A reformáció továbbélése a hátszegi románok között. Europa Balcanica – danubiana – carpathica 2/a, 1995, 236–43. o.
- Adrian Andrei Rusu: Ctitori și biserici din Țara Hațegului până la 1700. Satu Mare, 1997
- Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere. 1. köt. Kolozsvár, 2003, 156–93. o. [1] PDF
.svg){kind=small}