Dótaku

ősi japán bronztárgyak

A Dótaku (銅鐸, bronzharangok, Hepburn-átírással: dōtaku) a csiszoltkő-korszakban, a Japán történelem szerinti Dzsómon-kort követő Jajoi-korból (i. e. 300-tól i. sz. 300-ig.) ránk maradt legsajátságosabb fémtárgyak és a legrégebbi japán bronzöntvények.[1] Készítése Japánban Honsú szigetén a Kanszai régióban volt legjellemzőbb.

Kavanisi, Hjógóból feltárt, Jajoi kori bronzharang a Tokiói Nemzeti Múzeumban.

Történelmi háttere szerkesztés

Az I.e. 3. században Japán délnyugati részéből kiindulva meglehetős gyorsasággal terjedt el az új – dzsómon kori emberek nomád életmódját felváltó – rizstermelésen alapuló kultúra. Hordozói nyilvánvalóan a délkelet-ázsiai térségből bevándorolt törzsek voltak. Az általuk készített kerámiák egészen más típusúak, mint a Dzsómon-korszakból ránk maradtak, s első lelőhelyük Tokió Jajoi negyede után a jajoi-kerámia nevet kapták[1] és a korszak is ezt az elnevezést kapta ezáltal. A lakosság feloszlott szegényekre és gazdagokra attól függően, hogy ki mennyi rizsföldet birtokol és mennyit termel.

Bronz és vas szerkesztés

A Jajoi-korszak (i. e. 300 - i. sz. 300) különlegessége a bronz és a vasöntés elterjedése, illetve a cölöpépítmények megjelenése (melyeket a dótakukon is megjelenítettek, habár csak egészen vázlatos módon). A szigetország Koreával és Kínával frissen kialakult kapcsolatának köszönhetően ebben a korszakban használták először a bronz- majd kis idővel utána a vaseszközöket is. Ezen kettő szinte egyszerre jelent meg, ezért a japánoknál nem választjuk szét a bronz és vaskort. Más nézetek szerint fordított sorrendben, először a vasat, majd a bronzot kezdték megmunkálni. Akárcsak Kínában, Japánban is a vas volt a dolgozó ember anyaga, a bronz pedig az arisztokrácia hatalmi szimbóluma. A vastárgyakat először bronzzal együtt hozták át, néha átalakították, később pedig már magát az ércet szállították Koreából. Vasat valószínűleg már az i. sz. 1. században kovácsoltak, erre engednek következtetni a salakot tartalmazó lelőhelyek Észak-Kjúshún és a Japán-tenger felőli oldalon. Már a Jajoi-korban, de különösen az ezt követő Kofun-korszakban (I.sz. 4.század - I.sz.) váltak rendkívül népszerűvé a bronzból készült ékszerek, díszes lószerszámok és kultikus edények.[2]

Eredete szerkesztés

 
i.e 5. századbeli kínai bronzharang

A japánok a bronz és vasöntést a Koreai-félszigetről betelepülő kézművesektől tanulták el, ezért a Japánban készített korai dótakuk inkább a koreai stílusú bronzharangokra hasonlítanak. Koreában viszont a harangöntés nem volt annyira népszerű, ezért már az 1-2. században megszűnt készítésük. Kínában is készültek ilyen becses tárgyak a Csou-dinasztia és a Han-dinasztia idején az I.e. 11. századtól egészen az I.e. 1. századig. A kínai bronzharangok a Csou-dinasztia idején hagyományos szürkés bronz külsővel rendelkeztek és kitüremkedő díszítéseket kaptak. Ehhez képest a Han-dinasztia idején már sokkal precízebb technikával készítették őket: fekete festékkel vonták be és arany díszítést is kaptak.

Szerepe a mindennapi életben szerkesztés

A dótakuk pontosan meghatározott rendeltetése ismeretlen, de feltehetőleg kultikus tárgyakként rituális célt szolgáltak. Különösen költséges öntését csak a legtehetősebb réteg engedhette meg magának, ezért státusszimbólumként is birtokolta az arisztokrácia – ezt alátámasztja, hogy gyakran domboldalakba temetve leltek rájuk, ahol akkoriban a rizsföldek is elhelyezkedtek és ebben a korban ezek birtoklása határozta meg a vagyoni helyzetet és a társadalomban elfoglalt pozíciót. A Jajoi-korban Japán kisállamokra oszlott. Minden nagyobb kisállamnak volt 10-15 ilyen bronzharangja.

  • Történészek szerint a dótaku harangokat arra használták, hogy segítségével a jó termésért  és az ennek kedvező időjárási viszonyokért imádkozzanak. A rajtuk ábrázolt állatok a termés tönkretételéért felelős rovarfélék ellenségei. Úgy hitték ezen képek kialakítása és a kísérő rituálé megakadályozza a rovarok kártevő tevékenységét. A bronzharangok tetején levő lyuk lehetővé tette, hogy felakasszák valahová a harangot és megkongassák (feltehetőleg a rituális ünnepségeken).
  • A japán folklór szerint pedig arra használták, hogy külső támadás esetén vészjelzést adjanak vele, akár az őrtornyok harangjaival volt szokás. Ez a vészjelzés hasznos lehetett a lakosoknak, hogy gyorsan biztonságos helyre meneküljenek és elrejtsék vagyontárgyaikat, illetve még fontosabb oka, hogy a harcosokat ne érje meglepetésképp a támadás és felkészüljenek a közelgő harcra.

Készítése szerkesztés

 
Kagavai Nemzeti Kincs státuszú bronzharang

Az úgynevezett Jajoi-kor emberei, - akik a korszakot megelőző kor, a Dzsómon-kor (I.e. – I.e.4.század) embertípusa és a betelepülő népcsoportok keveredése által alakultak ki - ezeket a különös lapos, harang formájú tárgyakat az i. e. 1. évszázadtól I. sz. 3-4. évszázadig készítették. A bronzharangok készítési módszere az öntőformák segítségével történt. Az öntőformák kezdetben homokkőből, majd agyagból készültek és két részből álltak, melyet összeillesztettek és beleöntötték a felhevített, folyékony állagú bronzot. Az öntőformák által hagyott 4 kisebb lyuk – felül és a lábánál, ahol az öntőforma két részét összeillesztették – befoltozását meg sem kísérelték a harangkészítők. A lelőhelyektől függetlenül kiderült, hogy gyakran több bronzharangot is öntöttek ugyanabból a sablonból. A leletek alapján öt különböző sablon közül legalább egyet öntöttek a Kinki lelőhelyein, tehát majdnem biztos, hogy a műhelyek Kinkiben voltak, s az öntés ellenőrzését a helyi törzsi vezetők ragadták magukhoz.[3]

Változások a készítési technikában szerkesztés

A legkorábbi harangok technikájában meglepő kezdetlegességet fedezhetünk fel - felszíni hibákat foltoztak be, durva és rendszertelen díszítést alkalmaztak - Ezek úgynevezett japán" kísérletek voltak. A közép csúgokui harangkészítők minden bizonnyal kezdetben a Koreából hozott kis harangokat próbálták reprodukálni,[3] de az öntési technikához és a folyamat közben felmerülő problémák esetén nem tudtak kitől szakmai tanácshoz jutni. Habár a Kofun-korban elterjedt bronz-szobrok öntése nagyobb kézműves jártasságot igényelt, mint ami a bronzharangokéhoz kellett, a későbbi, i. sz. 2. századtól készült harangok magas szintű fémmegmunkálási technikát tanúsítanak. A japánoknak tehát sikerült elsajátítaniuk a homokkőből készült öntőformák előállítását és a harangkészítési technikát. Ez az öntésben való egyre nagyobb jártasság arra ösztönözte a harangkészítőket, hogy nagyobb méretekben is elkészítsék a dótakukat. Ennek eredményeképp az egészen pici pár centiméterestől 1 méteresig is találtak belőlük a régészek. A legkésőbb készült bronzharangok nagyok, faluk egészen vékony, formájuk sokkal elegánsabb és köpenyüket díszes mezők taglalják, melyeket finom kidomborodó fonalak választanak el egymástól.

Díszítés szerkesztés

Minél nagyobb egy harang annál valószínűbb, hogy díszesebb és a díszítés mértéke is annál nagyobb volt. Főleg ívelt, szalagos minták tarkították. Kezdetben az átvett koreai mintákat alkalmazták a dótakukon. Összegezve nonfiguratív geometriai formákat, primitív módon ábrázolt állatokat (teknősbékákat, gyíkokat, madarakat és rovarokat) pálcika embereket, korabeli háztípusok vázlatát, valamint a mindennapi élet képeit pl.: rituálékat, aratást vagy vadászjelenetet ábrázoltak. Ezek a véséssel, domborítással (trébeléssel) megjelenített képek a japán képalkotás első elemei a jellegzetes Kínától átvett számos bronztükör képeivel egyetemben. Japán egy tengerparti területéről, Okajamából előkerült egy egyedi hullámszerű mintával díszített dótaku, melyhez hasonlót nem találtak más területen.[4]

Lelőhelyek szerkesztés

 
Feltárt leletegyüttes Izumóból (Simane prefektúra)

A harangokkal belföldön kereskedtek, ezért a készítés helyén kívül, Japán számos pontján találtak leleteket a régészek. Körülbelül 500 darab bronzharangot találtak az évek során szerte Japánban. A legfőbb lelőhelyek Hjogo, Simane, Togusima és Vakajama régióban találhatóak. A bronzharangok és bronztükrök mintáinak fontos lelőhelye Josinogari, Szaga prefektúrában. A harangokat gyakran termékeny síkságokra néző fennsíkokon, sokszor többet ugyanarra a helyre temettek el, gyakran bronztükrökkel és fegyverekkel együtt.

Konkrét leletek szerkesztés

A leglátványosabb felfedezésre 1964-ben került sor, amikor tizennégy különböző méretű harangot találtak hét japán stílusú bronzalabárddal együtt Szakuragaokánál, Kóbe határában.[3] Az egyiket, melyen nyolc mező fonalmintás, finom domborműves díszítésű, nemzeti kincsként tartják számon a Tokiói Nemzeti Múzeumban, ami Japánban a legjelesebb kitüntetés, amit egy művészeti emléktárgy kaphat. Szintén ezt a titulust kapta a Kagavai bronzharang, amely az egyik leghíresebb dótaku az állatábrázolásai és Jajoi-kori életképek ábrázolása miatt, melyek nagyon fontos leletek, mivel a történészeket segítik az időbeli elhelyezésben és az akkori kultúra minél átfogóbb megismerésében. A legrégebbi harangot a Simomagari lelőhelyen találták, Siga prefektúrában. A legnagyobbat, amely 134,7 centiméteres, az Óivaszan lelőhelyen, amely szintén a Siga prefektúrában található. A britek által Vakajamában talált harangot a British Museumban állították ki, mivel ekkor még nem volt korlátozás a talált műkincsek kivitelére. Korabeli öntőformákra Kelet-Kjúsúban, Narában, Kiotó és Ószaka környékén leltek a régészek.

Ismertető jegye Lelet helye Egyéb adatai
Első lelet Simomagari-lelőhely, Siga prefektúra
Legtöbb lelet egy helyen Szakuragaoka 14 harang, 7 bronzalabárd
Legnagyobb bronzharang Óivaszan-lelőhely, Siga prefektúra 134,7cm, 45kg
Legkisebb bronzharang Simomagari-lelőhely, Siga prefektúra 3,5cm
Leghíresebb bronzharang Kagava Nemzeti kincs egyike
Britek által talált lelet Vakajama British Múzeumban
- Izumo-lelőhely, Simane prefektúra
- Kamoivakura-lelőhely, Simane prefektúra
 
Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

További információszerzés szerkesztés

Japánban egy dótakuknak szentelt múzeum is található Siga prefektúra, Jaszu városában. Magyarországon a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban szerezhetünk további ismereteket a bronzharangokról és más Ázsiával kapcsolatos művészeti emlékekről.

Megjelenése a popkultúrában szerkesztés

A nagy népszerűségnek örvendő Pokémon japán animációs sorozat egyik karakterének, Bronzor továbbfejlődött formájának, azaz Bronzongnak kinézetét egy dótaku inspirálta. Az anime eredeti, japán változatában a Dótakun ドータクン nevet kapta, ami egy játékos megszemélyesítő forma a dótaku szóból, mivel a név+ „-kun” megszólítást közvetlen nyelvhasználatban használják a japánok.

Források szerkesztés

  1. a b Ito Nobuo, Maeda Taiji, Miyagawa Torao, Yoshizawa Chú. Japán Művészet ford.: Halmy Ferenc:. Corvina Kiadó, Budapest, 15-16, 26. o. (1980). ISBN 9-631-30578-3 
  2. Yamadzsii Maszanori. Japán – Történelem és hagyományok, Lektorálta: Kara György, Budapest: Gondolat, 29-30. o. (1989). ISBN 9-632-82175-0 
  3. a b c Edward Kidder. Az ősi Japán, A múlt születése ford.: Gy. Horváth László:. Budapest: Helikon, 51-52. o. (1987). ISBN 9-632-07535-8 
  4. Colcutt-Jansen-Kumakura. A japán világ atlasza ford.: Kertész Balázs:. Budapest: Helikon (1997). ISBN 9-635-48490-9