Der Spiegel

német hetilap
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. augusztus 19.

A Der Spiegel (magyar fordításban a.m. A tükör) egy német hetilap, Európa legnagyobb hírújságainak egyike, Németország legolvasottabb és egyben a kontinentális Európa egyik legbefolyásosabb lapja.[1] A magazint hetente több mint egymillió példányszámban adják ki Hamburgban. Itt található a lap székháza is.

Der Spiegel
Adatok
Típushetilap

Ország Németország,
1990 előtt Nyugat-Németország
Alapítva1947. január 4.
KiadóSPIEGEL-Verlag Rudolf Augstein GmbH & Co. KG
FőszerkesztőMathias Müller von Blumencron
Georg Mascolo
Példányszám1 050 000
Nyelvnémet
SzékhelyHamburg

ISSN0038-7452
A Der Spiegel weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Der Spiegel témájú médiaállományokat.

A Spiegel-Online honlapját is egyre többen olvassák, havi szinten ötmillióan látogatják meg, ennek hozzávetőleg 15%-a külföldi felhasználó.[forrás?] Népszerű a Spiegel TV is, annak ellenére, hogy igen nagy konkurenciával kell szembenéznie.

Története

szerkesztés

Az első példányt 1947. január 4-én adták ki Hannoverben. A lap főszerkesztője Rudolf Augstein volt. E tisztségét megtartotta a kezdetektől egészen haláláig, 2002. november 7-éig. 1950 után a magazin Rudolf Augstein és John Jahr tulajdonát képezte egészen 1969-ig, amikor Augstein megvásárolta Jahr részesedését, ezzel a Der Spiegel egyedüli tulajdonosává vált. 1971-ben a Der Spiegel 25%-a eladásra került, majd '74-ben Augstein átszervezte a vállalatot, és lehetőséget adott a dolgozóknak, hogy részvényeket vásároljanak a cégből, ezáltal részesedjenek a vállalat profitjából. A vállalat központja és a szerkesztőség 1952-ben költözött új székhelyére, Hamburgba.

 
A Spiegel (és a Manager Magazin) székháza Hamburgban

Az újság botrányt kavaró időszaka következett, amikor 1962. október 10-én megjelent egy cikk, amelyben Conrad Ahlers, a Spiegel szerkesztője közzétette a fegyveres erők belső dokumentumait. Franz Josef Straussnak, az akkori szövetségi védelmi miniszternek utasítására a rendőrség október 26-án hamis állításokra alapozva letartóztatta Rudolf Augsteint és több kollégáját, köztük a cikk íróját is.[2] A nyilvánosság a hírmagazinhoz fűződő szolidaritását utcai tüntetésekkel fejezte ki. Az ügyet széles körökben a sajtószabadság elleni támadásnak tekintették. A fogvatartott Rudolf Augsteint 103 nap után helyezték szabadlábra. 1963-ban Franz Josef Strauss így vélekedett a Der Spiegelről: „Ők a Gestapo a mai Németországban {...} Kénytelen voltam fellépni ellenük”. [3] azaz: 1965. május 13-án a bíróság ez ügyben visszautasította a fő eljárás megnyitását. Straussnak az ügy után vissza kellett vonulnia.

A Der Spiegelnél 1970-ben alig 900 fő dolgozott. A Spiegel-csoport egyik leányvállalata ekkor alapította meg a manager magazin-t.

Willy Brandt szociáldemokrata politikus, 1969–1974 között az NSZK szövetségi kancellárja 1974-ben „Scheißblatt”-nak (azaz szennylapnak) nevezte a Spiegelt. 1989-ben Erich Honecker német kommunista politikus így nyilatkozott: „Igen, a Spiegel egy jó lap, olvasom is minden hétfőn”.

A Spiegel az 1996-os év első felében, a kiadásból származó legnagyobb bevételű német folyóirat rangjával büszkélkedhetett: „Die deutsche Zeitschrift mit den höchsten Einnahmen aus Vertrieb und Anzeigen.” Ebből is látható, hogy a magazin eladási példányszáma gyorsan nőtt. Míg az 1947-es indulási példányszám 15 000 volt, ez 1948-ban 65 000-re, majd 1961-ben 437 000-re nőtt. Az 1970-es évekre elérte a 900 000 körüli számot és itt – bár kissé ingadozva – stabilan állt. Az egymilliós határt csak 1990-ben, a Kelet-Németországba való terjeszkedéssel tudta áttörni.

A Spiegel-Kiadó 1988-ban megalapította a máig működő Spiegel TV-t.

A Hubert Burda Media 1993-ban bemutatta a Focus című hetilapot, amely inkább jobboldali újságnak számít. Ezzel, úgymond „alternatívát kínáltak az olvasóknak.”

1994-ben megnyitották a Spiegel-Online-t (rövidítve: SPON). Ennek hivatalos angol verzióját 2004. október 21-én mutatták be.

Főszerkesztők

szerkesztés
  • 1947-1959: Rudolf Augstein
  • 1959-1961: Hans Detlev Becker
  • 1962-1968: Johannes K Engel és Claus Jacobi
  • 1962-1963: Leo Brawand (SPIEGEL Botrány)
  • 1969-1969: Johannes K Engel
  • 1969-1973: Johannes K Engel és Günter Gaus
  • 1973-1986: Erich Böhme és Johannes K Engel
  • 1986-1989: Erich Böhme és Werner Funk
  • 1990-1991: Werner Funk és Hanok Werner Kilz
  • 1991-1994: Wolfgang Kaden és Hans Werner Kilz
  • 1994-1994: Hans Werner Kilz
  • 1994-2008: Stefan Aust
  • 2008- : Mathias Müller von Blumencron és Georg Mascolo

Ismert szerkesztők

szerkesztés
  • Klaus Brinkbäumer riporter
  • Ullrich Fichtner riporter
  • Gisela Friedrichsen tudósító
  • Olaf Ihlau külföldi tudósító
  • Dirk Kurbjuweit riporter és irodavezető
  • Matthias Matussek szerző
  • Alexander Osang riporter és szerző
  • Cordt Schnibben riporter
  • Alexander Smoltczyk riporter és tudósító
  • Gabor Steingart irodavezető
  • Moritz von Uslar szerző
  • Bastian Sick, korábban fordító a magazinnál, most szerkesztő a Spiegel-Online-nál

Korábbi szerzők

szerkesztés
  • Oliver Gehrs szerző, újságíró és kiadó
  • Hermann L Gremliza későbbi kiadó
  • Jürgen Hogrefe képviselő
  • Hellmuth Karasek műkritikus
  • Christian Kracht szerző és újságíró
  • Jürgen Leinemann politikai riporter, (korábban irodavezető)
  • Hans Leyendecker újságíró
  • Gerhard Mauz tudósító
  • Marie-Luise Scherer riporter
  • Manfred Schniedenharn újságíró
  • Harald Schumann szerző, újságíró
  • Ferdinand Simoneit újságíró, és ő a legkelendőbb szerző
  1. Der Spiegel and Germany's press: His country's mirror”, The Economist , 2002. november 16. (Hozzáférés: 2013. június 30.) „Mr Augstein's success in making Der Spiegel one of continental Europe's most influential magazines...” 
  2. Georg Bönisch, Hans Halter, Per Hinrichs, Georg Mascolo, Dietmar Pieper, Alexander Szandar és Klaus Wiegrefe (2002. október 21.). „"Dummheiten des Staates" SPIEGEL-AFFÄRE” (német nyelven). Der Spiegel 2002 (43). 
  3. Der erste Landesverrat des SPIEGEL (német nyelven). wissen.spiegel.de. (Hozzáférés: 2009. november 17.)[halott link]

További információk

szerkesztés