Főmenü megnyitása

A Dickinsonia az Ediakara-fauna egyik jellegzetes élőlénye csoportja. Méretük a pár centiméter és a mintegy fél méteres között változott. A kövületek alapján leginkább egyfajta soklebenyes ceruzának tűnnek. Sokáig vitatott volt a hovatartozása, Több kutató is a gombák közé sorolta a lenyomatok képzőit, sőt, egyes kutatók szerint egyenesen egy "kihalt birodalom" képviselőjének tartották.[3][4][5] Egy 2018. szeptember 21.-én publikált kutatás alapján biztosan állati szervezet volt, ezzel a közvetlen bizonyítékok alapján bizonyított legősibb állati kövületté lépett elő.

Infobox info icon.svg
Dickinsonia
Evolúciós időszak: late Ediakara, 558–555 Ma
Dickinsonia costata lenyomata Ausztráliából
Dickinsonia costata lenyomata Ausztráliából
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok
Csoport: Kétoldali szimmetriájú állatok, Bilateria
Szinonimák
  •  ? Chondroplon Wade, 1971[1]
  • Vendomia Keller, 1976[2]
  • Papilionata eyrei Sprigg, 1947=D. costata
Fajok

Lásd a szövegben

Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Dickinsonia témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Dickinsonia témájú kategóriát.

FelfedezéseSzerkesztés

 
Néhány Dickinsonia fosszília

Az első ilyen fosszíliákat a dél-ausztráliai Flinders hegységben találták. Hasonló fajokat találtak Ukrajnában, a podóliai Dnyeszter-medence Mogilev-formációjában,[6] az Arhangelszki területen, itt a Fehér-tenger melletti Jamca, Verhovka, Zimnegori és Jorga formációkban, valamint a Csernokamen formációban az orosz Közép-uráli régióban.[7] These deposits have been dated to 558–555 Myr.[8] Ezeket 558-555 millió évesre becsülik.

Az Ediakara-fauna felfedezője, Red Sprigg írta le először az állatot,[9] és a dél-ausztrál bányaigazgató, Ben Dickinson után nevezte el, aki egyben Sprigg munkaadója is volt.

TestfosszíliákSzerkesztés

A Dickinsonia fosszíliái homokkőágyakban található negatív lenyomatok. Az ilyen nyomok a fenéklakó szervezetek felső részét mutatják, ami az élőlény testére rakódó homok révén alakul ki.[10][11] Ezek a lenyomatok a homokkő cementálódása révén keletkeznek, a testet alkotó szövetek lebomlását megelőzően. Ennek folyamata nem teljesen tisztázott, történhetett akár a test bomlásakor felszabaduló anyagok miatt is,[11] de lehet karbonátos folyamatok eredménye is.[12] A lenyomatok gyakran torzultak, összenyomódottak, illetve kiterjednek a fedő kőzetre is, ez arra utal, hogy a lény megpróbált kijutni a ráomló üledék alól.[13][14][15]

Esetenként a Dickinsonia más élőlényekkel, például Rangeákkal és Pteridiniumokkal együtt nagyméretű homoklencsék kitöltéseiként találhatóak meg.[8][16][17][18] Ezek a leletek úgy jöhettek létre, hogy az állat elsodródott a helyéről, majd homokfolyamok által összegyűlt egy mélyedésben.[8][18] Ilyenkor a fosszíliák nagymértékben torzultak, sérültek, ennek köszönhetően az első ilyen leleteket egy külön csoportba sorolták, Chondroplon bilobatum néven,[19] és csak később azonosították Dickinsoniaként.[1]

NyomfosszíliákSzerkesztés

Számos nyomfosszíliát, ilyen például az Epibaion vagy a Phylozoon, azonosítottak a Dickinsonia és rokonai táplálkozási nyomaiként. Ezek nagy, kerek benyomódásuk az állatok alsó felén.[13][14][20] Ezek talán a szervezet nyomai, ahogy hevert az üledék felszínén, és nyálkát választott ki a mikrobiális rétegen,[21] vagy amint feloldotta azt a felszíváshoz.[21][22] Az is lehetséges, hogy ezek valamiféle "gördülési nyomok", amiket az élőlény hagyott maga után, miközben táplálkozott, vagy igyekezett félrelökni a konkurrenciát.[21] Időnként ezek a lenyomatok átfedik egymást. A hosszanti gerincek mindazonáltal arra utalnak, hogy ezek valóban táplálkozási nyomok, mivel ilyet inkább az emésztőrendszerből távozó anyag hagy maga után, és a gördülés okozta üledékfelkavarodás nem figyelhető meg.[13][14]

FajokSzerkesztés

1947 óta a következő Dickinsonia fajokat azonosították:

  • D. costata Sprigg, 1947 (típusfaj)[9]
  • D. minima Sprigg, 1949[23]
  • D. spriggi Harrington et Moore, 1955[24]
  • D. elongata Glaessner et Wade, 1966[25]
  • D. tenuis Glaessner et Wade, 1966[25]
  • D. lissa Wade, 1972[26]
  • D. brachina Wade, 1972[26]
  • D. menneri Keller, 1976 =Vendomia menneri Keller, 1976,[16] 2007-ben Ivancov besorolta a Dickinsonia csoportba[2]
  • D. rex Jenkins, 1992[27]

Ugyanakkor nincs kizárva, hogy ezek közül mindössze négy vagy öt ténylegesen különálló faj, ezek:

  • D. costata. (fiatalabb szinonímái D. minima, D. spriggi, and D. elongata; holotípus). Más fajokkal ellentétben a D. costata kevesebb és szélesebb szegmensekkel rendelkezett.
  • D. tenuis (fiatalabb szinonímája D. brachina). Erősen emlékeztet a D. costata fajra, de több és vékonyabb szegmense volt, valamint enyhén megnyúlt alakja.
  • D. lissa szélsőségesen megnyúlt alakú faj (egészen 15 cm-ig), egészen szalagszerű testtel és számos szegmenssel. A fej szegmensei rövidek a test többi részén található szakaszokhoz képest. A fejrésztől a test végéig két kiemelkedés fut végig az állaton.
  • D. menneri (ifjabb szinonímája Vendomia menneri) a kevés szegmense és a jól elkülönülő fejrésze alapján a D. costat ifjabb alakjának tűnő, alig 8 mm-es állatka. D. menneri mindössze a kissé elnyúlt formája miatt különbözik D. costata ifjabb formájától.
  • D. rex eredetileg a D. elongata paratípusból lett kiemelve. Igazából csak a kiugróan nagy méretük miatt lettek a többi fajtól elkülönítve, más eltérés a leírásukban nincs. A fjnak tekintés is mindössze ezen alapul. A D. rex egyedei azonban lehetnek nagyra nőtt D. costata vagy D. tenuis fajba tartozók is.

SzervezetSzerkesztés

 
A Dickinsonia costata egyedfejlődése

A Dickinsonia fosszíliái kizárólag lenyomatok és mélyedések formájában ismertek. Ezen kerekded formák átmérője a pár milliméterestől a másfél méteresig terjed, vastagságuk pedig a milliméter törtrészétől a pár milliméterig.

Az élőlény teste kétoldali szimmetriát mutat, szakaszolt, kerek vagy ovális formájú, az egyik végén enyhén megduzzadva, amitől kissé tojásszerűvé válik. A bordaszerű, sugárirányú szeletek a test végei felé hajlanak, a test szélesebb végén vastagabbak, a túloldalon keskenyebbek. A szegmenseket egy vékony hasadék vagy barázda osztja a test tengelyében bal és jobb félre, amelyek azonban nem szimmetrikus párjai egymásnak, inkább egyfajta csúsztatva tükrözésként értelmezhető. Ugyanakkor ezek a szeletek egymás izomerjei.[2][28] thus, these "segments" are isomers.[2][13] Hasonló szerkezet található a Sprigginia nevű, szintén rejtélyes kövületen, így nem zárható ki a két csoport közötti kapcsolat. Adolf Seilacher szerint ezek a szeletek valójában egyfajta pneumatikus kamrák, amiket a környezetinél nagyobb nyomású folyadék töltött ki, hasonlóan egy varratolt légágyhoz.[29][30]

Néhány látványos fosszília alapján sejthető a Dickinsonia belső felépítése is. Eszerint egyetlen belső üreg felelős a táplálék emésztéséért és szervezeten belüli elosztásáért.

 
A Dickinsonia valószínűsített belső felépítése az emésztő-elosztó rendszerrel.

A Yorgia hasonló fosszíliáin megkülönböztethető egy szegmentálatlan rész is, amit általában fejnek tekintenek. Egy másik hasonló fosszília a Rutgersella, amelynek a központi mélyedése nem húzódik a test teljes hosszában végig.

Az Oroszország északnyugati részén felfedezett Dickinsonia fosszíliákban sikerült állati sejteket jellemző koleszterinmolekulákat is kimutatni, ez alapján a korábbi viták az élőlény mibenlétéről eldöntettek - a Dickinsonia egyértelműen egyike a legősibb ismert többsejtű állatoknak.

BesorolásaSzerkesztés

A Dickinsonia hovatartozása bizonytalan. Tekintették már medúzának, korallnak, soksertéjű féregnek, turbelláriának, gombának, xenophyophyorának, protisztának, tengeri virágállatnak, zuzmónak,[21][31] és a gerincesek egy közeli rokonának is.[32] A Rutgersella, Yorgia és Marywadea nemek is valószínű rokonai. Ugyanakkor lehetséges, hogy a Dickinsonia egy már kihalt Kambrium előtti állatcsoport tagja. A felépítése lazán idézi más élőlények felépítését az Ediakara faunából, így lehetséges, hogy egy kládot alkotott a Charniával és a rangeafélékkel.[33] Adolf Seilacher még tovább ment elképzeléseivel. Szerinte a teljes Ediakara fauna egy külön országot alkot, ami régebben Vendozoa, manapság Vendobionta néven emlegetnek, és a modern többsejtű állatok megjelenése előtt virágzott.[4]

Az állat sokkal több, mint egy tengeri szivacs, de kevesebb, mint a valódi szövetes állatok bármelyike. A lény bizonyítottan mozgásra képes volt, ezt a táplálkozási nyomfosszíliák támasztják alá..[34] Ugyanakkor nincs nyoma szájnak, végbélnyílásnak vagy zsigereknek, ez arra utal, hogy az állat a hasi oldalának szövetén keresztül szívta fel a táplálékát. A korongállatka mutat hasonló tulajdonságokat, továbbá a szivacsok és a valódi szövetes állatok között találhatóak a rendszertanban, így lehetséges, hogy a Dickinsonia egy külcsoportjuk, esetleg belcsoportja a kládnak.[34][35]

Greg Retallack szerint egyes Ediakara fosszíliák leginkább zuzmók lehettek, erre utal a testük ellenállása az eltemetődés utáni folyamatokkal szemben.[21][36] Érvelése szerint ezek bomlási mintája inkább a levelek, gombák vagy zuzmók bomlására hasonlít, mintsem a lágy állati szervezetek bomlására, amik eltorzulnak ennek során.[21] Az ősi üledékek vizsgálata szerint a Dickinsonia elképzelhetően a szárazföldön élhetett,[37] ezt azonban a tudományos közösség vitatja.[38][39] Egy 2018. szeptemberében megjelent írás szerint a Dickinsonia koleszterint tartalmazott - a zuzmóalkotó gombák ergoszterolt termelnek, így a fosszíliáikban is jellemzően ez a vegyület található meg, míg a Dickinsonia kövületeiben semmi, vagy legfeljebb 0,23% ergoszterol mutatható ki.[40]

2017.-ben megállapították, hogy a Dickinsonia a valódi szövetes állatok közé tartozott, de pontosabb rokonságot nem határoztak meg.[41] Hoyal Cuthill és Han 2018-as kutatása a Dickinsoniát a kihalt Petalonamae csoportba helyezte, ami a valódi szövetes állatok testvércsoportja. Ebbe a csoportba tartoznak a Stromatoveris, Arborea és Pambikalbae nemek is, akárcsak a rangeomorfák és erniettomorfák.[42]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Hofmann, Hans J. (1988). „An alternative interpretation of the Ediacaran (Precambrian) chondrophore Chondroplon Wade”. Alcheringa 12 (4), 315–318. o. DOI:10.1080/03115518808619130.  
  2. a b c d Ivantsov, A. Yu (2007). „Small Vendian transversely Articulated fossils”. Paleontological Journal 41 (2), 113–122. o. DOI:10.1134/S0031030107020013.  
  3. Pflug (1973). „Zur fauna der Nama-Schichten in Südwest-Afrika. IV. Mikroscopische anatomie der petalo-organisme”. Paleontographica (B144), 166–202. o.  
  4. a b Seilacher, Adolf (1992). „Vendobionta and Psammocorallia: lost constructions of Precambrian evolution”. Journal of the Geological Society, London 149 (4), 607–613. o. DOI:10.1144/gsjgs.149.4.0607. (Hozzáférés ideje: 2007. június 21.)  
  5. McMenamin M.. The Garden of Ediacara. New York: Columbia University Press (1998). ISBN 978-0-231-10559-0. OCLC 228271905  It lived during the late Ediacaran (part of Precambrian). Dinosaurs a visual encyclopedia. ISBN 9781465469489 
  6. Fedonkin, M. A.. Non-skeletal fauna of Podoloia, Dniester River valley, The Vendian of the Ukraine (Orosz nyelven). Kiev: Naukova Dumka, 128–139. o. (1983) 
  7. The Rise of Animals. Evolution and Diversification of the Kingdom Animalia. Johns Hopkins University Press, 326. o. (2007). ISBN 978-0-8018-8679-9 
  8. a b c Grazhdankin, Dima (2004). „Patterns of distribution in the Ediacaran biotas: facies versus biogeography and evolution”. Paleobiology 30 (2), 203–221. o. DOI:<0203:PODITE>2.0.CO;2 10.1666/0094-8373(2004)030<0203:PODITE>2.0.CO;2.  
  9. a b Sprigg, Reg C. (1947). „Early Cambrian (?) Jellyfishes from the Flinders Ranges, South Australia”. Trans. Roy. Soc. S. Aust. 71, 212–24. o. [2007. szeptember 29-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  10. Ivantsov, A. Y. (2009). „A New Reconstruction of Kimberella, a Problematic Vendian Metazoan”. Paleontological Journal 43 (6), 601–611. o. DOI:10.1134/S003103010906001X.  
  11. a b Gehling, J.G. (1999). „Microbial mats in terminal Proterozoic siliciclastics; Ediacaran death masks”. PALAIOS 14 (1), 40–57. o. DOI:10.2307/3515360.  
  12. Serezhnikova, E.A. (2011). „Microbial Binding as a Probable Cause of Taphonomic Variability of Vendian Fossils: Carbonate Casting?”. Lecture Notes in Earth Sciences 131, 525–535. o. DOI:10.1007/978-3-642-10415-2_31.  
  13. a b c d (2011) „Feeding traces of Proarticulata — the Vendian metazoa”. Paleontological Journal 45 (3), 237–248. o. DOI:10.1134/S0031030111030063.  
  14. a b c Ivantsov, A.Yu. (2013). „Trace Fossils of Precambrian Metazoans "Vendobionta" and "Mollusks"”. Stratigraphy and Geological Correlation 21 (3), 252–264. o. DOI:10.1134/S0869593813030039.  
  15. Runnegar, Bruce (1982). „Oxygen requirements, biology and phylogenetic significance of the late Precambrian worm Dickinsonia, and the evolution of the burrowing habit”. Alcheringa: an Australasian Journal of Palaeontology 6 (3), 223–239. o. DOI:10.1080/03115518208565415.  
  16. a b (1976) „New Records of Fossils in the Valdaian Group of the Precambrian on the Syuz’ma River” (Russian nyelven). Izv. Akad. Nauk SSSR, Ser. Geol. 3, 38–44. o. [2007. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  17. (1977) „New organic fossil finds in the Precambrian Valday series along the Syuz'ma River”. International Geology Review 19 (8), 924–930. o. DOI:10.1080/00206817709471091.  
  18. a b Gehling, J.G. (2013). „How well do fossil assemblages of the Ediacara Biota tell time?”. Geology 41 (4), 447–450. o. DOI:10.1130/G33881.1.  
  19. Wade, M. (1971). „Bilateral Precambrian Chondrophores from the Ediacara Fauna, South Australia.”. Proceedings of the Royal Society of Victoria 84 (1), 183–188. o.  
  20. Ivantsov, A.Y. (2002). „Giant Traces of Vendian Animals”. Doklady Earth Sciences 385 (6), 618–622. o. [2007. július 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés ideje: 2008. február 24.)  
  21. a b c d e f Retallack, G.J. (2007). „Growth, decay and burial compaction of Dickinsonia, an iconic Ediacaran fossil”. Alcheringa: an Australasian Journal of Palaeontology 31 (3), 215–240. o. DOI:10.1080/03115510701484705.  
  22. Jensen, Sören (2005. május 2.). „Trace fossil preservation and the early evolution of animals”. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology 220 (1–2), 19–29. o. DOI:10.1016/j.palaeo.2003.09.035.  
  23. Sprigg, R.C. (1949). „Early Cambrian "Jellyfishes" of Ediacara, South Australia and Mount John, Kimberley District, Western Australia”. Transactions of the Royal Society of South Australia 73, 72–99. o.  [halott link]
  24. (1955) „Kansas Pennsylvanian and other jellyfishes”. Bull. Kansas geol. Surv. 114 (5), 153–163. o.  
  25. a b Glaessner, M.F. (1966). „The late Precambrian fossils from Ediacara, South Australia”. Palaeontology 9 (4), 599. o.  
  26. a b Wade, M. (1972). „Dickinsonia: Polychaete Worms from the Late Precambrian Ediacara Fauna, South Australia”. Mem. Queensl. Mus 16 (2), 171–190. o.  
  27. Jenkins, R. J. F.. Functional and ecological aspects of Ediacarian assemblages, Origin and early evolution of the Metazoa. New York: Springer, 131–176. o. (1992). ISBN 0-306-44067-9. OCLC 231467647 
  28. Ivantsov, A. Yu (2012). „Becoming metamery and bilateral symmetry in Metazoa: way of Proarticulata”. Morphogenesis in the individual and historical development: symmetry and asymmetry., 16–17. o.  
  29. Self-Organizing Mechanisms in Morphogenesis and Evolution. Springer, 251–271. o. (1991. december 8.). ISBN 978-3-642-76158-4 
  30. (1989. július 1.) „Vendozoa: Organismic construction in the Proterozoic biosphere”. Lethaia 22, 229–239. o. DOI:10.1111/j.1502-3931.1989.tb01332.x.  
  31. Retallack, Gregory J. (2004) "Death, Decay and Destruction of Dickinsonia". Geological Society of America Abstracts with Programs, Vol. 36, No. 5, p. 521 [1] Archiválva 2016. március 6-i dátummal a Wayback Machine-ben
  32. Dzik, Jerzy. (2000) "The Origin of the Mineral Skeleton in Chordates." in Max Knobler Hecht, Ross J. MacIntyre and Michael T. Clegg, eds. Evolutionary Biology Vol. 31. Pp. 105-46. Springer. ISBN 0-306-46178-1 [2] – URL retrieved February 10, 2007
  33. Brasier, M. (2004. augusztus 2.). „Decoding the Ediacaran Enigma”. Science 305 (5687), 1115–1117. o. DOI:10.1126/science.1102673. PMID 15326344.  
  34. a b Sablon:PalAss2008
  35. Sperling, Erik (2008). „A Placozoan Affinity for Dickinsonia and the Evolution of Late Precambrian Metazoan Feeding Modes”. Geological Society of America Abstracts with Programs' 40 (6), 508. o. [2018. február 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés ideje: 2018. október 1.)  
  36. Retallack, G.J. (1994). „Were the Ediacaran fossils lichens?”. Paleobiology 17, 523–544. o.  
  37. Retallack, G.J. (2013. január 3.). „Ediacaran life on land”. Nature 493 (7430), 89–92. o. DOI:10.1038/nature11777. PMID 23235827.  
  38. Waggoner, B.M. (1995). „Ediacaran Lichens: A Critique”. Paleobiology 21 (3), 393–397. o, Kiadó: Paleobiology, Vol. 21, No. 3.  
  39. Waggoner, B. (2004). „Reductio Ad Absurdum: Testing The Evolutionary Relationships Of Ediacaran And Paleozoic Problematic Fossils Using Molecular Divergence Dates”. Journal of Paleontology 78 (1), 51–61. o. DOI:<0051:RAATTE>2.0.CO;2 10.1666/0022-3360(2004)078<0051:RAATTE>2.0.CO;2.  
  40. Bobrovskiy, Ilya (2018. szeptember 20.). „Ancient steroids establish the Ediacaran fossil Dickinsonia as one of the earliest animals”. Science 361 (6408), 1246–1249. o. DOI:10.1126/science.aat7228.  
  41. Hoekzema, Renee S. (2017. szeptember 13.). „Quantitative study of developmental biology confirms Dickinsonia as a metazoan”. Proc. R. Soc. B 284 (1862), 20171348. o. DOI:10.1098/rspb.2017.1348. PMID 28904140.  
  42. (2018) „Cambrian petalonamid Stromatoveris phylogenetically links Ediacaran biota to later animals”. Palaeontology in press. DOI:10.1111/pala.12393.  

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Dickinsonia című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.