Főmenü megnyitása

Dobos Ilona, házasságkötése után 1966-ig S. Dobos Ilona (Nagyszőlős, 1922. május 7.Budapest, 1993. július 2.) néprajzkutató, tagja volt az International Society for Folk-Narrative Research társaságnak, tudományos munkái az Etnographia folyóiratban is megjelentek. Munkássága során több mint ötezer népmesét, valamint több száz történeti mondát gyűjtött össze.[1][2]

Dobos Ilona
Született 1922. május 7.
Nagyszőlős
Elhunyt 1993. július 2. (71 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Házastársa Sándor András
Foglalkozása néprajzkutató
Kitüntetései Nívódíj (1981)
Szocialista Kultúráért (1982)

Élete és pályafutásaSzerkesztés

Szülei szatmári származásúak voltak, édesapját adóhivatalnokként helyezték Kárpátaljára, Dobos Ilona itt született, Nagyszőlősönm gyermekkorát kilencéves koráig Szolyván töltötte. Édesanyjának tanítói oklevele volt. A család az 1930-as évektől a második világháború végéig Munkácson élt, majd Budapestre került dolgozni, titkárnői illetve adminisztrátori munkaköröket töltött be a Magyar Ifjúság Kiadónál (1945), a Sarló Kiadónál (1946), a Magyar Olajipari Vállalatnál (1946–1948) és a Magyar Munkásmozgalmi Intézetnél (1949–1951). A Magyar ifjúság Kiadónál ismerkedett meg Sándor András íróval, akihez 1948-ban férjhez ment. 1951-ben beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetemre művészettörténet szakra, de nem járt be, végül 1964-ben történelem szakos tanárként diplomázott, 1968-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd 1977-ben megkapta a néprajztudomány kandidátusa címet.[2][1]

1951-ben férjével Dunaújvárosba költöztek, ahol a Sztálinvárosi Állami Múzeumban (ma Intercisa Múzeum) lett helytörténész, az épülő város történetét kellett volna lejegyeznie. Ekkor kezdett el igazán foglalkozni a néprajzzal, mesék, mondák, igaz történetek, élettörténetek gyűjtésével. 1958-ban megjelent első könyve Szegény ember vízzel főz címmel. 1956-ban férjét négy év börtönre ítélték, emiatt Dobos Ilona kérte az áthelyezését a Néprajzi Múzeum könyvtárába. 1976-ban nyugdíjazták, de néprajzi tevékenységét tovább folytatta, rádióműsorokban szerepelt, folyóiratokban, újságokban publikált.[2][1]

Voigt Vilmos szerint „Dobos Ilona legnagyobb érdeme a magyar folklorisztika számára abban áll, hogy új, eleven, városi műfajokat derített fel. Egy átmeneti korszakban is megtalálta annak a módját, hogy gyűjtse a talán soha el nem múló folklórt.”[1]

KönyveiSzerkesztés

  • Szegény ember vízzel főz. Budapest: Magvető Könyvkiadó (1958) 
  • Egy somogyi parasztcsalád meséi. Budapest: Akadémiai Kiadó (1962) 
  • Tarcal története a szóhagyományban. Budapest: Akadémiai Kiadó (1971) 
  • Áldozatok. Budapest: Kozmosz Könyvek (1981). ISBN 963-211-401-9 
  • Gyémántkígyó. Ordódy József és Kovács Károly meséi. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó (1981). ISBN 963-1537-0 
  • Egy folklórgyűjtő feljegyzései. Budapest: Kozmosz Könyvek (1984). ISBN 963-211-559-7 
  • Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest: Gondolat Könyvkiadó (1986). ISBN 963-281-621-8 
  • Bodrogkeresztúri mesék és mondák. Budapest: Akadémiai Kiadó (1988). ISBN 963-05-4616-7 

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés