Drahos Lajos

(1895-1983) magyar politikus, diplomata

Drahos Lajos (Budafok, 1895. március 7.Budapest, 1983. június 20.) lakatos, diplomata, országgyűlési képviselő, az Országgyűlés elnöke.[2]

Drahos Lajos
A Magyar Országgyűlés elnöke
Hivatali idő
1949. augusztus 23. 1951. május 18.
Előd Olt Károly
Utód Dögei Imre

Született 1895. március 7.
Budafok
Elhunyt1983. június 20. (88 évesen)
Budapest[1]
Párt „Történelmi” Szociáldemokrata Párt

Foglalkozás

ÉleteSzerkesztés

Drahos István és Vida Mária gyermekeként született,[3] édesapja váltóőr volt. Drahos szülőhelyén végezte el az elemi négy osztályát és a polgári iskolát, majd épület– és műlakatosnak tanult egy magáncégnél. 18 évesen szerezte meg segédlevelét, majd belépett a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségébe, azonban első munkahelyéről elbocsátották, mert május 1-jén megtagadta a munkát. Ekkor Bécsbe utazott, hogy szerencsét próbáljon, s az Osztrák–Magyar Bank építkezésén vett részt, majd egy osztrák cégnél volt műlakatos-segéd, egészen az első világháború kitöréséig. 1914 őszén hazaérkezett, és beállt a csepeli hadimunkások közé: köszörűsként dolgozott, a következő évben pedig bizalminak jelölték. Mivel gyárában tovább folytatta a munkások szervezését, hamarosan büntetőszázadba sorozták, és az olasz frontra vitték, ahonnan később megszökött. A Magyar Államvasutak ferencvárosi fűtőházában lett a bizalmi testület tagja, illetve a helyi szakszervezeti csoportot is vezette. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején a vörös vasutasezred építőszázadának volt katonája. A vörös uralom összeomlását követően ismét munkanélkülivé vált, sőt, feketelistára került. Ennek köszönhetően számos gyárban dolgozott rövid ideig: a Györffy-Wolf-gyárban, a Gizella Gőzmalom javítójában és a budapesti Egyesített Villamosvasútnál is, mint lakatos. 1926-ban engedélyezték, hogy visszatérjen Csepelre, ahol a Weiss Manfréd Idomszer- és Csőgyárban talált munkát. 1927-ben a szakszervezet helyi és a pestszenterzsébeti MSZDP-csoportjában végzett mozgalmi tevékenységet, s tagja volt a szociáldemokrata párt rendezőgárdájának is. Még 1926-ban ismerkedett meg Demény Pállal, és annak Pest környékén illegálisan működő kommunista mozgalmával, amelynek 1936-tól fogva maga is tagja volt. Otthonában szemináriumokat, szervezési, illetve sztrájkelőkészítő megbeszéléseket folytattak le, évfordulókat ünnepeltek és a moszkvai rádiót hallgatták. 1938 őszén letartóztatták, mert részt vett a Demény-frakció tagjai által szövegezett és kinyomtatott pacifista röplapok terjesztésében. Két hónap fogházbüntetést kapott, melyet a Markó utcai fegyintézetben töltött le, ám munkahelyét elvesztette, és Csepelről is örökre kitiltották, emellett pedig rendőri felügyelet alatt tartották. Így csupán kisebb cégeknél volt lehetősége dolgozni, 1942-től fogva az illegális üzemközi főbizalmi testületnek volt tagja, majd 1944 októberében szerepet vállalt a kommunista mozgalom egységesülésében, és a Kiss János és Tartsay Vilmos által vezetett katonai ellenállási csoporttal folytatott tárgyalásokon. 1944–45 fordulóján a csepeli, illetve pesterzsébeti ellenállási mozgalom egységbizottságának volt az egyik tagja, és sikeresen akadályozta meg Csepel kiürítését, továbbá sikereket ért el a Weiss Manfréd Gyár nyugatra költöztetésének megakadályozásában. 1945. január 9-én a szovjet csapatokat fogadó bizottságban vett részt. Január 18-tól fogva a Weiss Manfréd Gyár ideiglenes üzemi bizottságának elnöke volt, egészen augusztusig, mikortól fogva 1949 májusáig alelnökként működött. 1945. április 2-től az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek volt tagja, november 4. és 1951. május 18. között pedig a kommunista párt és a Magyar Függetlenségi Népfront nagy-budapesti listájáról jutott mandátumhoz. 1949. augusztus 23-án megválasztották az Országgyűlés elnökének, mely tisztségről 1951 májusában mondott le, majd átvette a varsói követség, 3 év múlva a nagykövetség vezetését. 1955. június 18-án felmentették, majd nyugdíjba vonult. 1946. október 1-jétől fogva volt a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének póttagja, 1948. június 15-től 1954. május 30-ig pedig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének rendes tagja. 1956 végén szerepet vállalt a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezésében, továbbá a XII. kerületi munkásőregység létrehozásában, melyben ezt követően 10 éven át szolgált. 1957-től hat éven át volt a Vas-, Fém és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezetének alelnöke. 1983. június 20-án hunyt el Budapesten, június 28-án temették el. Haláláról beszámolt a Népszabadság és a Magyar Nemzet.[2]

ElismeréseiSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. PIM-névtérazonosító. (Hozzáférés: 2020. június 2.)
  2. a b Drahos Lajos. Életrajzi Index. Petőfi Irodalmi Múzeum. Hozzáférés ideje: 2016. július 24.
  3. Keresztelési bejegyezése Promontor (Budafok) r.k.

ForrásokSzerkesztés

  • Drahos Lajos. Történelmi Tár. Hozzáférés ideje: 2016. július 24.
  • Jónás Károly-Villám Judit: A magyar Országgyűlés elnökei 1848-2002. 359-362. oldal. Argumentum Kiadó, 2002.

További információkSzerkesztés

  • Az 1944. évi december hó 21-re Debrecenben összegyűlt, majd később Budapestre összehívott Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja 1944. december 21. - 1945. november 9. Főszerk. Vida István. Bp., Magyar Országgyűlés, 1994.
  • Magyar életrajzi lexikon. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Bp., Akadémiai Kiadó, 1994.
  • Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Szerk. vezetője Vass Henrik. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1972.
  • Magyar Nagylexikon. Főszerk. Élesztős László (1-5. k.), Berényi Gábor (6. k.), Bárány Lászlóné (8-). Bp., Akadémiai Kiadó, 1993-.
  • Jónás Károly-Villám Judit: A magyar országgyűlés elnökei 1848-2002. Bp., Argumentum Kiadó, 2002.
  • Révai Új Lexikona. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, Babits, 1996-.
  • Új magyar életrajzi lexikon. Főszerk. Markó László. Bp., Magyar Könyvklub.


Elődje:
Olt Károly
A magyar Országgyűlés elnöke
1949. augusztus 23. – 1951. május 18.
Utódja:
Dögei Imre