Főmenü megnyitása

Eduárd walesi herceg (Woodstock, 1330. június 15. – Westminster, 1376. június 8.) III. Eduárd angol király legidősebb fia, a százéves háború kiemelkedő hadvezére, Wales, Aquitania és Cornwall hercege, Chester grófja volt. Hamarabb meghalt, mint az apja, így nem ülhetett Anglia trónjára. Ezt a tisztet fia, II. Richárd szerezte meg. Legnagyobb győzelmét Poitiers-nél aratta. Ragadványneve Fekete Herceg volt, amelyet egyes források szerint páncéljának színe miatt kapott. Ennek kortárs írásos emlékét nem találták, először Richard Grafton 1568-as angliai krónikájában bukkan fel.[1] Egyes történészek szerint ragadványnevét a franciák elleni kegyetlenkedései miatt kapta.[2]

Eduárd walesi herceg
Plantagenêt Eduárd
Eduárd a Térdszalagrend lovagjaként egy 1453-as kéziraton
Eduárd a Térdszalagrend lovagjaként egy 1453-as kéziraton

Anglia Walesi herceg
Uralkodási ideje
1343. május 12. 1376. június 8.
Elődje Carnarvoni Eduárd
Utódja Bordeaux-i Richárd
Életrajzi adatok
Uralkodóház Plantagenêt
Született 1330. június 15.
Woodstock
Elhunyt 1376. június 8. (45 évesen)
Westminster
NyughelyeCanterburyi katedrális, Canterbury
1376. szeptember 29.
Édesapja III. Eduárd angol király
Édesanyja Hainaut-i Filippa angol királyné
Házastársa Kenti Johanna
Gyermekei Roger (1352–1402)
János (?–?)
Eduárd (cc. 1353–?)
Károly (cc. 1354–?)
Eduárd (1364–1371)
Richárd (1367–1400)
A Wikimédia Commons tartalmaz Eduárd walesi herceg témájú médiaállományokat.

Családja, címeiSzerkesztés

1330. június 15-én III. Eduárd angol király és Hainaut-i Filippa angol királyné legidősebb gyerekeként született az oxfordshire-i Woodstock királyi várában. Szeptember 16-án évi 500 márka jövedelmet utaltak ki neki költségeire Chester grófság bevételeiből, majd a következő év februárjában az onnan származó pénz teljes összege őt illette.[3] 1333 márciusában Chester grófja lett.[1]

1337 februárjában megkapta Cornwall hercegi címét. Tizenkét éves korában, 1343. május 12-én Westminsterben ruházták rá a walesi herceg címet.[3] 1362 júliusában megkapta az Aquitania hercege címet, amelyet 1372-es lemondásáig birtokolt. 1353-ban, majd 1358-ban járt Chesterben, ahonnan sok íjásza származott, akik zöld-fehér színezetű kezdetleges egyenruhát hordtak. Walest, címe ellenére, soha nem kereste fel.[1]

Házassága előtt több el nem ismert gyereke született. Szeretője, Willesfordi Edit Roger Clarendont szülte neki 1352-ben. A fiú mindössze tíz évet élt. Ismeretlen nőktől három fia, Eduárd, János és Károly született. Féltestvére volt Genti János lancasteri herceg.[4]

ÉleteSzerkesztés

Korán megmutatkozott tehetsége a katonai pályához, és első észak-franciaországi hadjáratára, amelynek célja a francia trón megszerzése volt, tizenhat évesen, 1346-ban indult. Már ebben az évben, augusztus 26-án harcolt a crécyi csatában, és olyan erényeket mutatott, amelyek hírnevet szereztek neki.[1] A jobbszárny irányítását kapta feladatul, és fontos szerepet játszott a franciák legyőzésében.[3]

1347-ben visszatért Angliába, majd egy év múlva apja az általa alapított Térdszalagrend lovagjává ütötte. Jelmondata saját kézírásával maradt fennː Homout; Ich Dene (Bátorság; szolgálok). Később Ich Dienként, Ich Diene-ként tűnik fel. A jelmondatot és a három strucctollas címert a crécyi csatában elesett vak uralkodó, János cseh király emléke előtti tisztelgésként választotta; azóta ez a walesi hercegek címere.[1] 1350-ben részt vett a winchelse-i tengeri ütközetben a kasztíliai flotta ellen.[2]

1355-ben önálló parancsnokként tért vissza Franciaországba, Gascogne-ba. 1355–1356-ban számos brutális fosztogató akciót indított a francia területek ellen, hogy demoralizálja az ellenséget. Mélyen betört Franciaországba, érintve Toulouse-t, Carcassonnee-t és Narbonne-t. Azokra a városokra koncentrált, amelyekben a legnagyobb kárt tudta okozni a legkisebb ellenállás mellett. Csapatai fosztogattak, gyújtogattak és ölték a helyi lakosokat.[5]

1356. szeptember 19-én jelentős győzelmet aratott a franciák felett Poitiers-nél. II. János francia királyt fogságba ejtette, majd Angliába vitte, ahol hivalkodó lovagiassággal bánt vele.[3] Az uralkodót hárommillió aranykorona váltságdíj és az Aquitániát Angliának átadó szerződés ellenében engedte szabadon.[1]

1361 októberében feleségül vette unokatestvérét, Johannát a windsori kastélyban.[1] Johanna Plantagenet Edmund, Kent grófjának az özvegye, I. Eduárd angol király unokája volt, aki együtt nőtt fel Eduárddal. A házassághoz VI. Ince pápa engedélyét kérte. A frigyet elégedetlenül fogadták az udvari körök, mivel hatalmi szempontból jövedelmezőbbnek tartottak volna egy külföldi királynét.[2] Eduárdnak és Johannának két gyereke született Franciaországban, Angouleme-i Eduárd 1365-ben és Bordeaux-i Richárd, a leendő II. Richárd angol király 1367. január 6-án. Eduárd hatéves korában, 1372-ben elhunyt, így Richárd lett a Fekete Herceg örököse.[3]

 
Eduárd átveszi az Aguitánia hercegi címét igazoló dokumentumot apjától

1363-ban – Aquitania fejedelmeként – visszatért Franciaországba. Fényűző udvarát Bordeaux-ban állította fel. Több elűzött uralkodó, köztük IV. Jakab mallorcai király is megfordult udvarában.[2] Nagy hatalma és lehetőségei voltak, de nem élt velük. A területen maradt francia nemesekkel kifejezetten ellenséges, a püspökökkel barátságtalan volt.[1] 1367-ben átkelt seregével a Roncesvalles-hágón, és segített I. Péter kasztíliai királynak visszaszereznie trónját. 1367. április 3-án nagy győzelmet aratott a nájerai csatában. Ezután Burgosba vonult, és Pétert Kasztília királyának nyilvánította. A következő négy hónapot Kasztíliában töltötte, főleg Valladolidban. Seregét megviselte a meleg spanyol nyár, és Eduárd ekkor mutatta későbbi halálos betegsége, a vérhas első jeleit.[3]

Miután visszatért Aquitaniába, magas adókat vetett ki, hogy pótolja a hadjáratra kiadott pénzt, ami népszerűtlenné tette a francia nemesek körében. 1368-ban az elégedetlen francia nemesek V. Károly francia királyhoz fellebbeztek. 1369 májusában a király Párizsba hívta Eduárdot, hogy személyesen adjon választ. A herceg azt válaszolta, hogy ha Párizsba megy, akkor 60 ezer katonával érkezik majd.[1]

Eduárd azonban nemcsak a nemeseket, hanem a polgárokat és a parasztokat is elidegenítette, és 1369-ben több mint 900 város, vár, megerősített település lázadt fel ellene. Válaszul elfoglalta és feldúlta Limoges-t, és katonái meggyilkolták a település háromezer lakosát. 1371 januárjában, orvosai tanácsára, betegen és megtörtén tért vissza Angliába, és hivatalosan is lemondott fejedelemségéről apja javára 1372 októberében. Aquitania hercegi címét nem kapta meg senki.[1]

Életének utolsó öt évéről kevés feljegyzés maradt. Azt tudni, hogy egészségi állapota rohamosan romlott. Amikor felismerte, hogy haldoklik, idejének jelentős részét imádkozással és jótékonykodással töltötte. Néhány kortárs feljegyzés szerint a brit parlament alsóházát támogatta 1376-ban, az úgynevezett jó parlament ülése alatt. A parlament fő célja a kormányzat tevékenységének javítása és a korrupció visszaszorítása volt. Az alsóházi követelések támogatása valószínűleg annak az erőfeszítésének a része volt, hogy elismertesse fiát, Bordeaux-i Richárdot, a későbbi II. Richárd angol királyt örökösének, így a trón várományosának. A parlament el is fogadta ezt, és apja is ígéretet tett arra, hogy megvédelmezi unokáját. 1376. június 8-án a herceg a Londonhoz közeli Westminsterben elhunyt. Földi maradványait a canterburyi katedrálisban helyezték végső nyugalomra.[1]

SzemélyiségeSzerkesztés

Fennmaradtak Eduárd háztartásának feljegyzései az 1346–1348-as és az 1351–1365-ös időszakból. Ezekből, valamint a korabeli krónikákból és életrajzírója, Sir John Chandos munkájából azonos kép rajzolódik ki a Fekete Hercegrőlː folyamatosan lehetőségei felett élt. Eduárd nagylelkű volt bérlőivel és lovagtársaival egyaránt, és a hű szolgálatot megjutalmazta. 1356-ban például az egyik szemét a poitiers-i ütközetben elvesztő William Lenhce-nek adományozta a saltash-i komp működtetési jogát.[1] Az alacsony származásúakkal viszont kegyetlenül bánt.[4]

Érdeklődési köre megegyezett a többi mágnásévalː szerette a lovagi tornákat, a solymászást, a vadászatot és a kártyázást. Olvasott, vallásos ember volt, komoly összeggel támogatott 1376-ban egy imaházat Ashridge-ben. Szerette az ékszereket; spinellje, amelyet Kasztília királyától kapott a nájerai csata után, ma a korona része.[1]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés