Főmenü megnyitása

Az egyházi nemesek vagy predialisták szabad emberek voltak, akik bizonyos feltételekkel, meghatározott területen az egyháztól kapott nemesi kiváltságokkal rendelkeztek. Függtek tehát a főpapjuktól, katonáskodási vagy más szolgálati kötelezettségük volt és ennek fejében az egyháztól birtokadományt kaptak, melyen gazdálkodhattak.

TörténetükSzerkesztés

Az egyházi nemesek az egyházi szervezet védelmére létrehozott társadalmi csoport volt, mely szolgálata fejében szabadságot és birtokot (lat. praedium) kapott. A birtok és a hadkötelezettség öröklődött, míg békeidőben ezt különféle szolgáltatások váltották fel. Egyházi nemessé a szolganépből valamely egyházi méltóság emelhetett személyeket, de országos nemesek is szegődhettek az egyház szolgálatába.

Nyugat Európában már Nagy Károly idején megjelennek harcosok az egyház szolgálatában. Nálunk már Szent István alatt kialakulhatott a kolostorokat és egyházi méltóságokat védők harcos rétege, mely a védelmi funkciók mellett a főpap mellett az ország védelmére is hadba szállhatott. Magyarországon ilyen társadalmi réteg első hiteles említésének az 1055-ös tihanyi alapítólevél tekinthető. A forrásokban használatos elnevezésük fokozatos fejlődésen ment keresztül. A praediales megjelölés első előfordulása 1327-ből való, mely Zsigmond uralkodása alatt válik általánossá.[forrás?]

Magyarországon az érsekségeken és püspökségeken kívül a győri, pécsi és fehérvári káptalanoknak, a bátai, bakonybéli, csatári, garamszentbenedeki, pannonhalmi, somogyvári, szekszárdi, tihanyi és zselicszentjakabi bencés, a pásztói cisztercita monostoroknak, az ipolysági premontrei prépostságnak (sági Boldogságos Szűz Mária prépostság), valamint a margitszigeti és somlóvásárhelyi kolostoroknak lehettek bizonyítottan egyházi nemesei.

Már 1170-től egyes egyházak adómentességet kaptak szolgáik számára. Később ezek köre bővült, melynek eltörlésére is történtek kísérletek. Az egyházi nemesek székekbe rendeződtek, melyek kívül estek a vármegyék hatáskörén, valamint saját bíróságokkal is rendelkeztek. Legfontosabb kötelezettségük a adómentesség elérése után a katonáskodás, melyhez a felszerelést és az ellátást saját maguknak kellett biztosítaniuk. Azonban már tatárjárás után is előfordult hogy ehhez hűbéruruk segítségét kellett igénybe venniük. Már a 14. századtól kezdve előfordult hogy a katonáskodást pénzzel is megválthatták.

A török harcokat csak néhány érseki szék (esztergomi érsekség: érsekléli-, szentgyörgyi-, vajkai-, verebélyi szék; győri püspökség: bácsai szék, vecsei szék; győri székeskáptalan; pannonhalmi főapátság: füssi szék; zágrábi püspökség) élte túl. A prédiális intézményt az 1853-as úrbéri pátens számolta fel.

IrodalomSzerkesztés

  • Ozorai József 1887: Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk. Esztergom.
  • Miklósy Zoltán 1923: A Pálffy-család oklevelei. Levéltári Közlemények I/3-4, 347-352.
  • Székely Ottokár 1935: Az egyházi nemesség, in: Gr. Klebelsberg Kunó: Magyar Tört-kutató Intézet évkönyve. Bupapest.
  • Ethey Gyula 1936: A verebélyi érseki nemesi szék. In: A Zoborvidék múltjából. Nyitra, 50-53.
  • Holub József 1946: Az egyházi nemesek jogállása a középkorban, Regnum 1944-46.
  • Bónis György 1947: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár.
  • Csizmadia Andor 1969: Die Rechtstellung der Predialen und Predialenstühle in Ungarn, Festschrift Hans Lentze Innsbruck-München.
  • Lengyel Alfréd 1971: Az egyházi nemesi község önkormányzata és igazgatása a feudalizmus alkonyán, in: Bónis György-Degré Alajos (szerk.): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. Budapest, 145-174.
  • Csizmadia Andor 1972: A szekszárdi prédiálisok és utódaik a feudális korban, Tanulmányok Tolna megye történetéből III. Szekszárd.
  • Borosy András 1987: Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Az egyházak hadakozó népei, Hadtörténelmi Közlemények.
  • Szabó Csaba 1992: Egyházi nemesek a középkorban, Pápai Múz. Értes.
  • Bognár Lajos: A "szigetközi kérdés". In: Esztergomi sematizmus 1982. Esztergom, 502-506.
  • Korai magyar történeti lexikon : 9–14. század. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1994. 181–182. o. ISBN 963 05 6722 9

Külső hivatkozásokSzerkesztés

Lásd mégSzerkesztés