Gépállomás

szocialista mezőgazdasági üzemi forma

A gépállomás a szocialista országokban a 20. század közepén elterjedt állami vállalati forma volt a mezőgazdasági szektorban, amelynek elsődleges feladata a szántóföldi növénytermesztés szolgálatába állítható munkagépek üzemeltetése, a gépi munka elvégzése, emellett pedig a nagyüzemi mezőgazdaság technikai és részben szervezési-szakmai feltételeinek biztosítása, az agrárszektor tervgazdasági céljainak elérése volt. Magyarországon 1948 és 1965 között működött a később gépjavító állomásokká átszervezett üzemi forma, 1951-ben 368 gépállomás működött szerte az országban.

A nagykőrösi gépállomás 1961-ben

Magyarországi történeteSzerkesztés

Az első gépállomásokat a Szovjetunióban a kolhozmozgalom keretén belül létesítették 1927-ben, masinno-traktornaja sztancija (mашинно-тракторная станция) néven. A modellt innen vette át később a szocialista tábor többi országa. Bár az első magyarországi gépállomás már 1947. november 23-án megalakult a Bács-Kiskun megyei Kisszálláson, ez még szervezeti és vállalati kereteit illetően nem a később kiépült gépállomási hálózat része volt. Az állampárti hatalom kiépülésével és a magántulajdonban lévő munkagépek államosításával párhuzamosan 1948. áprilisában hozták létre a Földművelésügyi Minisztériumon belül az Állami Mezőgazdasági Gépüzemet. Szervezésében megindult a gépállomások tömeges létesítése, azzal az elsődleges céllal, hogy a gép- és tőkehiánnyal küszködő egyéni gazdálkodókat és a szervezés alatt álló termelőszövetkezeteket igény szerint mezőgazdasági gépekkel és gépi munkával ellássák, a gépparkot karbantartsák.[1] Ebben azonban nem merült ki a feladatkörük. A gépállomásoktól elvárták, hogy agrotechnikai tanácsadással és szervezési iránymutatással fokozzák a termelést, támogassák a nagyüzemi gazdálkodás kifejlődését, a parasztságot pedig politikai-ideológiai téren felkészítsék „a mezőgazdaság szocialista átszervezésének” helyes módjára. Más szóval a gépállomásokat szánták a mezőgazdaságra vonatkozó állami tervgazdálkodás végrehajtóinak és a szövetkezeti mozgalom, a kollektivizálás levezénylőinek.[2] E gazdasági-társadalmi feladatok jelentőségét jelzi, hogy az 1949-es alkotmány több passzusába is belevették a gépállomások szerepét, a honvédség és a vasúti szervezet mellett pedig az 1950-es évek elejétől a gépállomásoké volt a harmadik olyan országos hálózat, amelyben politikai osztályokat hoztak létre és politikai megbízottakat neveztek ki. A gépállomási dolgozóknak – agronómusoknak, traktorosoknak és gépkezelőknek – díszegyenruhájuk is volt.[3]

A magyarországi gépállomások számának
és traktorállományának alakulása
[4]
Év Gépállomások Traktorok
1948 110 1484
1949 221 3897
1950 361 6730
1951 368 8611
1952 364 9342
1953 364 9215

A szervezési erőfeszítések nagyságát jelzi, hogy alig egy évvel az üzemi forma bevezetése után, 1949 végére már 221 gépállomás működött az országban.[5] A gépállomások gépei, traktorosai és munkagépkezelői végezték el szerződéses formában, pénz- vagy természetbeni díjfizetés ellenében a termelőszövetkezetek számára a mezőgazdasági munkák gépi részét. Központilag tarifarendszer állítottak fel a különböző munkákra (tarlóhántás, szántás, hengerezés, vetés, aratás, cséplés, szállítás stb.), amelynek díjtételei a domborzati és talajviszonyok függvényében is változtak.[6] Egy számítás szerint 1951-ben a búzahozam értékének 25-30%-át a gépi munka kifizetése vitte el a termelőszövetkezeti kasszából, a gépállomások az egyéni gazdálkodóknak pedig még ennél is borsosabb áron végezték el a munkákat.[7]

A gépállomások feladatául kirótt termelési tanácsadás és szervezési munka a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem a termelőszövetkezeti vezetés, hanem a gépállományi kapacitás ismeretében és agronómusain, üzemgazdászain keresztül a gépállomás határozta meg, hogy a körzetéhez tartozó szövetkezetekben hol mit termeljenek. Az 1950-es évek végére országszerte megszervezett termelőszövetkezetek ugyan rendelkeztek csekélyke gépparkkal, de a mezőgazdasági és a járulékos gépi munkák tetemes részét a gépállomások végezték. A termelőszövetkezetek megfosztása önállóságuktól és a munkaszervezés szabadságától azonban a gazdaságátszervezési akarat érvényesítésén túlmenően kényszer is volt: a gépesítettség és termelési tapasztalat alacsony foka miatt a gépállomások alternatívája a termelőszövetkezetek számára a tagság kézi munkaereje volt, ami viszont lényegesen alacsonyabb terméshozamokat produkált.[8] További szervezési feszültséget okozott az az 1950-ben meghozott földművelésügyi minisztériumi rendelet, amelynek értelmében a termelőszövetkezeteknek kellett biztosítaniuk minden gépállomási traktorhoz két-két munkagépkezelőt, akik a beosztott traktor mellett voltak kötelesek dolgozni akkor is, ha az nem az ő termelőszövetkezetükben végezte a munkát.[9]

1956-ban megszüntették a termelőszövetkezetkbe kihelyezett gépállomási agronómusi rendszert, majd 1958-ban a fennmaradó termelési-politikai szervezési feladatokat is elvették a gépállomásoktól. A változás nyomában eleinte ígéretes növekedésnek indult a gépi munka mennyisége, a szervezés azonban továbbra is csak nagy nehézségekkel volt optimalizálható. Egy-egy gépállomás körzetébe akár 15-20 település is tartozhatott, valamennyi termelőszövetkezet és egyéni gazdálkodó[10] munkaigényét nem tudták kielégíteni. Bár a gépállomások gépparkja egy évtized alatt jelentősen növekedett, e bővülés jóformán csupán az elöregedett, kiselejtezett traktorok pótlását fedezte, más munkagépek azonban csak mutatóban álltak rendelkezésre (kultivátorok, vetőgépek, betakarítógépek stb.). Még 1953-ban is a szövetkezeti földterületek 92,3%-án kézi erővel zajlott a kapálás, 72,3%-án pedig az aratás. A traktorok műszaki állapota is rohamosan romlott, miután a mezőgazdasági munkák idején akár napi 16-20 órán keresztül is munkában lehettek, karbantartásuk és munkakapacitásuk biztosítása nagy kihívást jelentett. A szövetkezetek ugyanakkor erősen függtek a gépállomás gépeinek rendelkezésre állásától, műszaki állapotától, a késedelmes betakarítás vagy egyéb szántóföldi munka csúszásával pedig nemritkán a terményben esett kár. Emellett jelentős időveszteséget és többletköltséget jelentett a gépállomástól nemritkán 15-20 kilométerre fekvő földterületek megközelítése is.[11]

Ezért – ugyancsak szovjet mintára – 1962 és 1965 között lezajlott a gépállomások gépjavító állomásokká vagy gépipari termelőszövetkezetekké való átszervezése, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az állami vezetés lehetővé tette és támogatta a termelőszövetkezeti gépvásárlást, így a gépállomások a mezőgazdaságigép-állományt a termelőszövetkezeteknek értékesítették, a továbbiakban pedig a gépek szervizelésével, nemritkán mérnöki fejlesztésével és összeszerelésével foglalkoztak.[12]

 
Az egykori abdai gépállomás munkáslakásai és víztornya

A gépállomás legfontosabb épületcsoportját a különféle tárolók alkották, vagyis azok a szabadtéri vagy fedett tárolóhelyek (színek, hangárok stb.), amelyekben az erőgépeket, mezőgazdasági gépeket, cséplőgépeket, elevátorokat elhelyezték. A javítóműhelyek szintén elterjedtek a gépállomásokon, a mezőgazdasági gépek általános szervizelésére alkalmas szerelőcsarnokokon túlmenően egy-egy gépállomáson működhettek kovács-, lakatos-, forgácsoló-, bognár- és asztalosüzemek is. Az igazgatási irodák mellett rendszerint közművekkel ellátott helyiségeket biztosítottak a gépállomáson dolgozók tisztálkodására, étkezésére is.[13]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Pintér 1959 ; Nagy 2001 1099–1100. o.; Honvári 2002 207., 218–220. o.
  2. Pintér 1959 ; Nagy 2001 1106–1107. o.; Honvári 2002 219–220. o.
  3. Nagy 2001 1104. o.; Honvári 2002 207. o.
  4. Nagy 2001 1101. o.
  5. Nagy 2001 1101. o.
  6. Pintér 1959 ; MGL 1982 ; Nagy 2001 1103–1104. o.
  7. Nagy 2001 1103. o.
  8. Pintér 1959 ; Honvári 2002 223–224. o.
  9. Nagy 2001 1102. o.
  10. Még 1958-ban is a gépállomások országos munkamennyiségének 53%-át egyéni gazdálkodók földjein végezték.
  11. Pintér 1959 ; Nagy 2001 1101–1102. o.
  12. Pintér 1959 ; MGL 1982 ; Nagy 2001 1100. o.
  13. MűszL 1972

ForrásokSzerkesztés

  • Honvári 2002: Honvári János: A gépállomások helye és szerepe a mezőgazdaság állami irányításában az 1950-es években. Századok, CXXXVI. évf. 1. sz. (2002) 207–236. o.
  • MGL 1982: Mezőgazdasági lexikon I. (A–K). Főszerk. Sárossy Istvánné. 2. átd. kiad. Budapest: Mezőgazdasági. 1982. 529. o. ISBN 963-230-032-7  
  • MűszL 1972: Műszaki lexikon II.: G–M. Főszerk. Polinszky Károly. Budapest: Akadémiai. 1972. 49–50. o.  
  • Nagy 2001: Nagy József: A szántóföldi művelés állami irányítása és a paraszti gazdálkodás feltételei az 1950-es években (1949–1956). Századok, CXXXV. évf. 5. sz. (2001) 1075–1124. o.
  • Pintér 1959: Pintér Gyula: A gépállomás és a termelőszövetkezet kapcsolata. Közgazdasági Szemle, VI. évf. 10. sz. (1959. okt.) 1114–1125. o.