Nagy gazdasági világválság
A nagy gazdasági világválság vagy nagy világgazdasági válság a tőkés világ 1929–33 közötti túltermelési válsága.
Előzménye, okai szerkesztés
Az első világháború befejeztével, a gazdasági kimerülés, az anyagi és emberi erőforrások pusztulása, a fedezet nélküli pénzkibocsátás és a kereskedelmi kapcsolatok szétzilálódása miatt gazdasági világválság jelentkezett. Ennek következtében jelentős mértékben megnőtt az infláció és a munkanélküliség, valamint a közszükségleti cikkek hiánya. A békeszerződések ráadásul nehezítették a talpraállást, a világpiac jelentős mértékben beszűkült. A háború okozta teljes károkat Németországnak és szövetségeseinek kellett fizetnie (1921-ben a jóvátételt 33 milliárd amerikai dollárban állapították meg), az angolok és a franciák ebből törlesztették – volna – tartozásaikat az Egyesült Államok felé. Az USA-ban 1921-ben, míg Európa több országában a húszas évek közepe felé sikerült helyreállítani a károkat, ám a fellendülés csak rövid ideig tarthatott.
Kirobbanása szerkesztés
A háború után a világgazdaság vezetését az USA vette át, de nem volt tisztában megváltozott gazdasági szerepével. A kialakult új gazdasági rendszerben az egész világ az USA rövidlejáratú kölcsöneitől függött, de ő továbbra is csak a belső piacaira koncentrált és folyamatosan változtatta hitelpolitikáját. Végül 1928 januárjában a Federal Reserve (FRS vagy Fed, az USA jegybankrendszere) úgy értékelte, hogy a részvénypiaci árak túlságosan magasak és túlzottak a spekulációk is, így 3,2%-ról 5%-ra emelte az alapkamatot. Ennek hatására az USA-ba áramlott a tőke, erre válaszul a többi országban is felemelték az alapkamatot, ami deflációhoz vezetett. Mindezt tovább tetézte az 1929. augusztusban kezdődő gazdasági recesszió. Valóságos meggazdagodási hajsza vette kezdetét, mert rengeteg, a pénzügyekben járatlan civil a tőzsdén fektette be pénzét. A válság kezdetén ezek a befektetések szinte mind csődbe jutottak: a pénzeket spekulánsok és vezető üzletemberek tették zsebre.
Világszinten túltermelés alakult ki, minden ágazat kapacitását meghaladva állított elő cikkeket, az előállítás költségeit pedig hitelekből fedezték. Mivel a piac nem bővült, sőt a pénzek jelentős részét a termelésbe fektetett hitelekre fordították, így vásárlóerő sem maradt, és hatalmas mennyiségű cikk vált eladhatatlanná. Sem vásárlásra, sem pedig termelésre, vagy bővítésre nem volt pénz, ráadásul megindult az ipari forradalom harmadik hulláma is. Ezek után 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” megkezdődött a részvénypiaci recesszió is, sokan innen számítják a válság kitörését. Ekkor – mindmáig tisztázatlan okokból kifolyólag – a New York-i tőzsdén eladási láz tört ki, a részvények árfolyama hihetetlen mértékben zuhanni kezdett. Az igazi mélypont október 28-án jött, ekkorra 19%-os csökkenés (hozzávetőlegesen ötven milliárd USA-dollárnyi veszteség) mutatkozott. Napokon belül az Egyesült Államokban több ezer bank ment csődbe, százezrek vesztették el állásukat, üzemek zártak be, vállalkozások csődöltek be, a termelők kezén mérhetetlen mennyiségű felesleg maradt, amit nem lehetett értékesíteni, mert a vásárlásokra se volt pénz.
Bankválságok az Amerikai Egyesült Államokban szerkesztés
A Federal Reserve rendszer 1913-as létrehozása után a legnagyobb amerikai bankok nem érezték felelősségüknek betölteni a végső hitelezői feladatokat, mivel ez a központi bankok feladatkörébe tartozik, így több csődhullám söpört végig az Egyesült Államokon a válság alatt. Az első 1930. októbertől decemberig tartott, ami bankpánikhoz is vezetett és végső hitelező (vagyis a „bankok bankja”, a jegybank) hiányában a körbehitelezés és az ebből eredő körbetartozás nagyon sok bank csődjét jelentette. A következő csődhullámot a restriktív költségvetési politika okozta és 1931. júniustól decemberig tartott. Végül pedig a válság mélypontján végigsöpör egy harmadik csődhullám is 1932 decemberétől 1933 márciusáig. Ekkortájt a munkanélküliség az USA-ban 2%-ról 25%-ra nőtt.
A csődhullámok következményeként egyes államokban nem maradt talpon bank, Herbert Hoover elnök drasztikus adóemelési programja pedig a bankok betétállományának csökkenéséhez, ezen keresztül pedig a pénztömeg beszűküléséhez vezetett.
Válságkezelés az Egyesült Államokban szerkesztés
Eleinte sem az általános intézkedések (pl. általános takarékoskodás), sem pedig a rendkívüli intézkedések (pl. kávéval, gabonával, vagy egyéb mezőgazdasági termékkel fűtött mozdonyok, csatornákba, folyókba kiöntött tej) nem segítettek.
New Deal szerkesztés
1933. március 4-én hirdette meg a hivatalába frissen beiktatott Franklin D. Roosevelt amerikai elnök új gazdasági-társadalmi irányvonalát, a New Dealt (új irányvonal). Kemény kézzel rendbe tették a válságba került amerikai gazdaságot.
A gazdasági recesszió már Calvin Coolidge elnöksége alatt kezdetét vette, a helyzet azonban Herbert Hoover alatt fordult válságosra. Az 1932-es választásokon diadalmaskodó Roosevelt átfogó válságkezelő programot kínált a kilábalásra, a New Deal három R-je (relief, recovery, reform) a társadalom perifériájára szorultak és a válság által legsúlyosabban érintettek számára is megváltást ígért.
A politika világában mágikus számnak tekintett első 100 nap alatt az elnök gyors megoldásokat foganatosított a legsürgetőbb területeken. Négynapos bankzárlatot rendelt el, új banktörvényt vitt keresztül a kongresszuson, megtiltotta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását szövetségi hatósági engedélyhez kötötte, így helyreállította a bankokkal szemben megcsappant bizalmat. Az inflációs gazdaságpolitika jegyében leértékelték a dollárt.
A munkanélküliség megszüntetésére létrehozták a polgári tartalék hadtestet (CCC), a munkások táborokban laktak, ingyen étkezést, szállást, egyenruhát és napi 1 dollár zsebpénzt biztosítottak számukra. A program keretében erdőket ültettek, utakat, hidakat építettek, folyószabályozást végeztek. Megalakult a közmunkaügyi hivatal is (Works Progress Administration – WPA), melynek feladata a közmunkák szervezése volt. Utóbbi volt a legnagyobb és legambiciózusabb hivatal, egyebek mellett WPA projekt volt a Los Angeles-i Griffith obszervatórium, a New York-i LaGuardia repülőtér vagy a San Franciscó-i Golden Gate híd is.
A mezőgazdaság fellendítése érdekében csökkentették a vetésterületet és az állatállományt, a farmereket kárpótolták és haladékot kaptak adósságaik visszafizetésére. Az iparban megteremtették a tisztességes verseny feltételeit, meghatározták a maximális munkaidőt és a minimális munkabért. Trösztellenes törvényeket fogadtak el, jelentősen megnyirbálták a vállalatok jogait és kiváltságait.
A láthatatlan kéz politikáját a cselekvő állam koncepciója váltotta fel, megkezdődött a társadalombiztosítási rendszer kiépítése, a munkások védelme állami feladat lett. A szociális intézkedések jegyében elkezdődött a munkanélküliek segélyezése, létrejött a Szövetségi Gyorssegélyező Hivatal (FERA).
Roosevelt a társadalmi támogatottság érdekében nagy gondot fordított az amerikaiak tájékoztatására is. A „kandalló előtti beszélgetéseket” egész Amerika figyelemmel kísérhette a rádióban. Szintén remek ötletnek bizonyult a „kék sas akció”, amelyben a New Deal törvényeit betartók kék sassal jelölhették meg áruikat.
1935-ben a konzervatív gazdaságpolitika hívei Roosevelt ellen fordultak, a legfelsőbb bíróság a New Deal több törvényét is alkotmányellenesnek ítélte.
Az első New Dealt Keynes gazdaságpolitikájára alapozva 1935-36-ban egy újabb követte, amely kétmillió munkanélküli számára teremtett munkahelyet. Az intézkedések következtében az amerikai gazdaság újra felfutóban volt, nem csoda, hogy az elnök az 1936-os választásokon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, s az évtized végére Amerika kilábalt a válságból.
Válságelméletek szerkesztés
Kortárs magyarázatok:
Likviditációs elmélet: sokan a természetes megújulás hívei voltak, azt gondolták, a válság büntetés a korábbi túlzott spekulációért, így nem szükséges a beavatkozás. Likvidálni kell mindent, hogy egy egészséges, új gazdaság jöjjön létre.
Modern magyarázatok:
Monetarista hipotézis: (Monetarista volt Friedman, aki viszont kortárs) kidolgozói Milton Friedman és Anna J. Schwartz szerint túl gyorsan csökkent a pénzkínálat. A kirobbanás a Federal Reserve Board felelőssége (ami a világ legnagyobb aranykészleteivel rendelkezett), ahol vezetőinek szemében a végső hitelezői szerep lehetősége fel sem merült.
A háztartások fogyasztási szokásainak megváltozása: A tartós fogyasztási cikkek piacának növekedése – megjelenik az autó mint tömegfogyasztási cikk, amit részletre (hitelre) vásárolnak meg, de a gazdasági recesszió miatt visszafogják a kiadásaikat az emberek, ami kumulatíve növelte a válság hatását.
Nemzetközi aranypénz-rendszer: (1990-es évektől a több tényezős problémák vizsgálata) A válság nemzetközi jellegének magyarázata.
Az 1973-1979 közötti olajválság után a leginkább elfogadott elmélet a Kondratyjev-ciklusokkal magyarázta az 1929-1933-as nagy gazdasági világválságot.
A Kondratyev ciklusok alakulása:
- 1790–[1815]– 1850 1. Kondratyjev-ciklus, periódusa 60 év
- 1850–[1875]– 1896 2. Kondratyjev-ciklus, periódusa 46 év
- 1896–[1930]– 1945 3. Kondratyjev-ciklus, periódusa 49 év
- 1945–[1973]– 2000 4. Kondratyjev-ciklus, periódusa 55 év
Az évszázados trendek alakulása:
- 1740-[1817]-1896 periódusa 156 év.
- 1896-[1973]-?
A New York-i részvénytőzsde eseményei szerkesztés
A világgazdasági válság előtt részvénypiaci buborék alakult ki a New York-i részvénytőzsdén. A New York-i részvénytőzsde részvényindexe, a Dow Jones Industrial Average (DJIA) 1929. szeptember 3-án érte el csúcspontját 381 ponttal. A részvények túlértékeltségét mutatja, hogy a részvények átlagos P/E mutatója 1929 szeptemberében 32.6 volt, ami magasan a történelmi átlag (ezzel együtt a racionális érték) fölött volt. A buborék kipukkanása hamarosan be is következett. Első lépésként szeptember 5-én 2,7%-ot esett az index, 379-ről 369-re. Szeptember folyamán elég hektikusan alakultak az árfolyamok, majd októberben a bizonytalanság átcsapott zuhanásba és pánikba: október 23-án nagyon magas forgalom mellett a részvények zuhanórepülésbe kezdtek. Az index 326-ról 305 pontra esett vissza, ez 6,5%-os csökkenést jelentett. Másnap, 24-én (később úgy nevezték, a „fekete csütörtökön”) tovább süllyedt 299 pontra. Majd október 28-án jött az ún. „fekete hétfő”, amikor 12,82%-os zuhanással 260 pontra csökkent az index értéke. Másnap, október 29-én újabb közel 12%-os veszteség következett, az index 230 ponton zárta a napot. Ez két napra vetített 24%-os veszteséget jelentett. Az árak csökkenése ezzel nem fejeződött be. Az index 1930. október 8-án 200 pontig süllyedt, 1931. szeptember 29-ére pedig a Dow Jones 100 pont alá csökkent. A Dow Jones index a mélypontját 1932. július 8-án, 34 hónappal az 1929. szeptemberi csúcs (381 pont) után 41,22 ponton érte el, ami közel 3 év alatt mintegy 90%-os csökkenést jelentett.
A részvények válság előtti túlértékeltségét az is mutatja, hogy az index a 400 pontos határt majd csak 25 év múlva, 1954-ben lépte át először.
Érdekes aktuális folyománya a történteknek, hogy a részvény mint kockázatos befektetési forma megtérülését hosszú távon szokták vizsgálni és összehasonlítani más befektetési formák hozamával. Ezen összehasonlítások kezdődátumának gyakran az 1932-es mélypontot szokták választani. Egy esetleges 3 évvel korábbi kezdőpont választása esetén egészen más eredmények jönnének ki.
Mindemellett szükséges megemlíteni, hogy a nagyobb bankok nagy mennyiségű ún. margin loan-t bocsátottak ki az 1929-es évig Amerikában, ami praktikusan többszörös tőkeáttételt jelentett. Ez alapján például 100 dollár saját tőkével akár tízszeres tőkeáttétellel is lehetett üzletet kötni, azaz 1000 dollárnyi befektetést eszközölni (pl részvényt venni/shortolni). Mindemellett a margil loan-ra jellemző, hogy bármelyik pillanatban visszahívható volt és a visszahívás pillanatától 24 órán belül kötelezően vissza kellett fizetni. Bizony sokan igénybe vették ezeket a „spekuláns kölcsönöket”, főleg a gyors meggazdagodásra és növekedésre vágyó kisebb bankok (hiszen a remélt nyereség is a tőkeáttétel mértékével azonosan többszöröződött). A tőzsdepiaci krach előtti napon tömegesen hívták vissza a nagybankok ezeket a kölcsönöket, aminek a hatására a részvényárak drasztikusan lecsökkentek, mert mindenki eladott, senki se vett (ezzel megindult a megállíthatatlan pánik). Sok összeesküvés-elmélet ezt látja a tőzsdepiaci összeomlás igazi okának, amely mögött John D. Rockefeller, Bernard Baruch és J. P. Morgan spekulációit látják, akik különös módon kiléptek a piacról az összeomlás előtt és amiből bizonyítottan busásan profitáltak.
Hatása Európában szerkesztés
Ausztria szerkesztés
Európán belül először Ausztriában robbant ki pénzügyi válság 1931-ben. Ennek az oka, hogy a Monarchia felbomlása után nem volt már szükség a korábbihoz hasonló méretű nagybankokra Bécsben és ezt a bécsi bankok nem ismerték fel. Az utódállamokban továbbra is fenntartották fiókhálózatukat, ami magasabb működési költségeket eredményezett. Csak a rossz ügyfelek vették igénybe szolgáltatásaikat, akik a válság során elsőként váltak fizetésképtelenné. Egymás után mentek csődbe a bankok, amire az állam bankfúziókkal reagált, ennek eredményeként a válság kirobbanásának idejére már csak nagybankok maradtak. 1931 májusában a Creditanstalt bejelentette fizetésképtelenségét, ami világszintű megdöbbenést váltott ki (bár a bank problémái már az 1920-as években elkezdődtek). A bejelentés bankpánikhoz vezetett. Az állam kénytelen volt közbelépni és a költségvetés magára vállalta a bank konszolidációját (amibe majdnem beleroppant). 1934-re a Creditanstalt egyesült a Wiener Bankverein-nal és CA-Bankverein néven működött tovább egyetlen nagy bankként állami tulajdonban.
Az osztrák bankcsőd átterjedt a szomszédos országokra, például Németországra is.
Németország szerkesztés
Németország már a válság kirobbanása előtt 5 milliárd dollárnyi hitellel rendelkezett, aminek a felét, 2,5 milliárdot a jóvátétel fizetésére fordítottak. Sok történész a magas munkabérekben látja a gazdasági problémák forrását, aminek hatására folyamatosan veszített aranytartalékaiból az ország. 1931 júliusában nem sokkal a Creditanstalt bejelentése után csődbe ment a Darmstädter- und Nationalbank. A Jegybank nem tudott az aranypénzrendszer miatt segíteni a bankon, így július 13-án bankszünnapot rendeltek el. A márka konvertibilitásának megszüntetése mellett a kormány fizetési moratóriumot is hirdetett. Franciaország hitelt ajánlott fel Németországnak, de ezt politikai feltételhez kötötte, amit a németek nem fogadtak el a „sértődöttségi politika” miatt, aminek a célja a versailles-i békeszerződés újratárgyalása volt. Végül az USA után Németországot sújtotta a leginkább a válság, ezért is erősödhettek meg annyira a szélsőséges pártok, élükön a Nemzetiszocialista Német Munkáspárttal.
A válság leküzdésének alternatívái szerkesztés
A valuta leértékelése szerkesztés
Meglepő módon végül Anglia, aki korábban a legerősebben ragaszkodott az aranystandardhoz, tért le róla először 1931 szeptemberében. A skandináv országok rögtön követték Angliát. Az aranyalapról való letérés mellett valutájukat is leértékelték, ami rendkívül kedvezően hatott a gazdaságra. Ezeknél az országoknál sokkal előbb elkezdődött a gazdasági fellendülés, nem tudott annyira elmélyülni a válság.
Az ún. aranyblokk országok (Franciaország, Belgium, Svájc, Csehszlovákia) sokkal később követték az angol példát, így helyzetük a letérésig fokozatosan romlott. Közülük elsőként Belgium tért le 1935-ben, utolsóként pedig Franciaország 1936-ban. A letérést követően náluk is megkezdődtek a pozitív hatások.
Kötött devizagazdálkodás szerkesztés
Németország, a közép- és kelet-európai országok hivatalosan nem tértek le az aranyalapról, de gyakorlatilag igen, mivel bevezették a kötött devizagazdálkodást. 1933-ig szigorú restriktív politikát folytattak.
A bankválságok hatásai szerkesztés
A pénzintézetekkel kapcsolatos intézkedéseket a válság során átgondolták, ennek eredményeként lett a leginkább szabályozott terület, ami napjainkban is igaz. Új banktörvények születtek és bankfelügyeleti hatóságokat hoztak létre a betéttulajdonosok védelmére. Sok országban a bankválságot csak az állam volt képes megoldani (Németország, Franciaország, Ausztria, Olaszország), így sok nagy bank került állami tulajdonba.
Hatása Magyarországon szerkesztés
Magyarország a válság előtt szerkesztés
Magyarország helyzete az 1920-as évek végére stabilizálódni látszott az első világháború és Trianon megrázkódtatásai után. Ehhez a hátteret az időszakban jellemző világgazdasági konjunktúra teremtette meg: a magyar termékek számára kedvezőek voltak az értékesítési lehetőségek külföldön, szükségleteit is viszonylag könnyen be tudta szerezni az ország, illetve a kedvező külföldi hitelek is elősegítették a viszonylagos fellendülést. A gazdasági válság ezeket a feltételeket egy az egyben megszüntette.
Az agrárválság szerkesztés
Hazánk legjelentősebb gazdasági ágazata a mezőgazdaság volt, amely a korabeli kivitel 70%-át bonyolította; éppen ezért érintette igen érzékenyen a gazdaságot a külkereskedelmi cserearányromlás mellett a Magyarországon különösen nagyra nyíló agrárolló. Mivel a válság túltermelési válság volt, a világpiac összehúzódását okozta, nehéz volt értékesíteni a magyar gabonát és lisztet, amit Magyarország legfőbb külkereskedelmi partnereinek (Ausztria, Csehszlovákia, Olaszország, Németország) felerősödő protekcionizmusa csak tovább nehezített.
Ismert tény, hogy a túltermelési válság a mezőgazdaságban mindig árcsökkenést eredményez. A válság a magyarországi búzaátlagárakat 1934 elejére mélypontra süllyesztette (az 1928-as 30 pengő/mázsa átlagárról 10 pengő/mázsa alá), ami az egész világon példátlannak számított, csak az argentínai árszínvonal volt hasonlóan alacsony. Az alacsonyabb árak alacsonyabb bevételeket eredményeztek, ami a gépesítés és a műtrágyahasználat csökkenéséhez és ezáltal a terméseredmények romlásához vezetett.
A válság alatt a mezőgazdasági termelők rendkívüli mértékben eladósodtak. 1931-ben életbe lépett az adósvédelem, amely megakadályozta az eladósodott gazdaságok tömeges csődjét. Ezek a gazdaságok helyzetük javulása folytán 1935-36-ban megkezdhették adósságaik törlesztését. Az állam különféle módokon segítette őket: külön alapot hoztak létre a mezőgazdaság támogatására, melyből finanszírozták többek között az ún. boletta-rendszert (ártámogatás), a vasúti fuvarkedvezményeket, a termelési eszközök árának csökkenését, az értékesítési támogatásokat. A gazdavédelmi program egészen 1941-ig működött.
Ipar szerkesztés
Ismert tény, hogy a túltermelési válság az iparban mindig kibocsátás-csökkenést okoz, ennek megfelelően a válság alatt közel 20%-kal esett vissza az ipari termelés; a vas- és acélgyártás, a bányászat (szénbányászat kivételével), a kohóipar, a gépgyártás, valamint a faipar szenvedte el a legnagyobb termeléscsökkenést. A mindennapi, nélkülözhetetlen cikkek kibocsátása csak kisebb mértékben csökkent, a textilipar, bőripar, papíripar, vegyipar, villamossági ipar és a konzervipar pedig növelni is tudta kibocsátását.
Hitelválság szerkesztés
Kialakulása szerkesztés
1926 óta Magyarország eladósodási folyamata megkezdődött, súlyos külső egyensúlyhiány jellemezte ekkoriban a magyar gazdaságot, amit csak újabb külföldi hitelekkel volt képes kompenzálni. Így a Jegybank kénytelen felélni arany- és devizatartalékait, mindezek mellett az első világháború után megszűnt tőkeimport tovább nehezítette hazánk helyzetét. A külföldi pénzpiacok sorra omlottak össze, 1931 májusában a bécsi Creditanstalt (Ausztria ekkoriban egyik legnagyobb bankja) is bejelentette fizetésképtelenségét, az ebből kialakuló bankpánik Magyarországra is átterjedt, ahol válságba került a Rothschild családdal szoros kapcsolatot ápoló Magyar Általános Hitelbank, az ország ekkoriban egyik meghatározó-vezető pénzintézete. 1931 nyarán a Jegybank megállapította, hogy a Magyar Általános Hitelbank elvesztette alaptőkéjének nagy részét. Ekkor felmerült egy bankkonszolidációs program szükségessége, ahol esetleg más bankkal való összevonás vagy holding létrehozás révén megoldhatnák a helyzetet.
1931. július 13-án három napos bankszünnapot rendeltek el, ami a bankok és a tőzsde teljes bezárásával kívánta felszámolni a bankpánikot. Újboli megnyitásuk után korlátozták a betétkifizetéseket augusztus 14-ig. 1931. augusztus 16-án aranypengőrendelettel igyekeztek nyugtatni a betétekeseket, ami minden augusztus 15-e előtt elhelyezett betétet aranypengő alapra helyezett, így megőrizve az értéküket. 1931. július 17-én az aranystandardról áttértek a kötött devizagazdálkodásra (noha az ország névleg továbbra is arany alapú gazdálkodást folytatott). További intézkedésként pedig a kormány 1931. december 22-én (transzfermoratóriumot hirdetett ki, amiben beszüntették a hosszú lejáratú tartozások fizetését és létrehozták a Külföldi Hitelezők Alapját a Magyar Nemzeti Bankon belül. Végül csak 1937-ben került sor megállapodásra a törlesztésről a hitelezőkkel. 1932 júliusában „Hitelrögzítő” egyezményekben megállapodtak a rövid lejáratú tartozások fizetésének felfüggesztéséről is. 1932-ben Gömbös nemzeti munkaprogramjában is szerepelt a bankkonszolidáció, de ez nem történt meg végül, mivel időközben az állami vállalatok is törlesztésképtelenek lettek.
A költségvetés helyzete a válság idején szerkesztés
Magyarország államháztartása 1929-től újra deficites lett, és 1930-ig nem is tudott újabb rövid lejáratú hiteleket felvenni. Ezt követően hosszú lejáratú kölcsönt szeretett volna felvenni, de az egyre súlyosbodó helyzet miatt a nemzetközi pénzpiacokon nem került sor a kibocsátásra. Végül rövid lejáratú hitelhez sikerült hozzájutni, amit beruházásokra kellett volna fordítani, de ezt a költségvetés rendezésére fordították. Ezzel a kormány megsértette a genfi feltételeket és Magyarország újra a Népszövetség ellenőrzése alá került. Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt a gazdasági ellenőrzés és válságkezelési javaslatokat dolgoztak ki német minta alapján a bevételek növelésére és a kiadások csökkentésére.
A helyzet rendezése szerkesztés
A helyzet rendezése érdekében a kormánynak választania kellett a stabil árfolyam és a pengő leértékelése között, az utóbbit legerőteljesebben Popovics Sándor, az MNB elnöke ellenezte. Ennek oka főleg az inflációtól való félelem volt, ami az első világháborút követő hiperinfláció óta még mindig erősen élt a korabeli emberekben. A deflációs politika végül elhúzódó válságot eredményezett egészen 1938-ig, amikor a megváltozott pénzügyi politikát követően megkezdődött a növekedés. Ez a stabil árfolyam, ami túlértékelt valutát eredményezett, az exportra rendkívül rossz hatással volt.
A válság utáni világ szerkesztés
Az ipari forradalom harmadik hulláma, mely az USA-ban indult, elősegítette a válság utáni fejlődést. Beindult a kőolaj és az elektromos áram szolgáltatása, a gépkocsigyártás ipari húzóágazattá vált: autópályák, hidak, alagutak, benzinkutak és javítóműhelyek, autós vendéglátó-egységek épültek szerte a világban. Megindult az első (London-Párizs) légijárat is, amit a légiközlekedés világméretű és rendkívül gyors ütemű kiépülése követett. A hírközlést segítette a rádiózás elterjedése. A háztartásokban megjelentek az elektromos háztartási gépek, s az első műanyag, a bakelit is.
Irodalom szerkesztés
- Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig (Honvári János szerk., Aula Kiadó, 2001, Bp.)
- A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947) (Tomka Béla, Gondolat, 1996, Bp.)
- A konjunktúra-ciklusok elemzése és prognosztizálása. OSZK-MEK (magyar nyelven). Sipos Béla. (Hozzáférés: 2023. május 10.)
Jegyzetek szerkesztés
További információk szerkesztés
- A NAGY GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁG. Cloud7o.edupage.org