Gyapjú

juh szőrzete

A gyapjú a magyar nyelvben általában a juh testét borító, összefüggő bundát alkotó szőrzetet jelenti. Ritkábban egyes más állatok (például angórakecske, kasmírkecske) szőrzetét is nevezik gyapjúnak, de ilyen esetben mindig elé teszik az állat nevét (angóragyapjú, kasmírgyapjú).

Juh
Birkanyírás a középkorban
Birkanyírás napjainkban
Hosszú és rövidszőrű gyapjú

A gyapjú – a hernyóselyem mellett – az egyik legfontosabb állati eredetű textilipari nyersanyag, noha a világ 74,7 millió tonna szálasanyag-termelésének mindössze 1,7%-át teszi ki (2006. évi adatok).[1] Ez a mennyiség hosszú ideje nagyjából változatlan, mert a juhállomány és az egy-egy állatról lenyírható mennyiség gyakorlatilag állandó. A gyapjú jelentősége elsősorban a ruházkodásban és a lakástextíliák (takarók, szőnyegek, bútorkárpit-anyagok) körében nagy, ami főleg kiváló melegtartó képességének, puhaságának, rugalmasságának, kellemes tapintásának köszönhető. Ipari alkalmazása főleg a nemezgyártásban számottevő (lásd bővebben a nemez és a műszaki nemez szócikkekben).

Történeti áttekintésSzerkesztés

A ma élő juhfajták ősei a vadjuhok voltak, amelyek bundáját kétféle szál alkotta:

  • a felszőr (hosszú, vastag szálak), amelyek az eső, hó ellen védtek, és
  • a pehelyszőr (lágy, finom szőrszálak), amelyek a hideg ellen nyújtottak védelmet.

A juhot már a történelem előtti időkben háziasították. Ásatásoknál előkerült kődomborműveken látható, hogy i. e. 7000 évvel a juh már háziállat volt. A rézkorszakban (i. e. 3000–1500) Dél-Európában a juh és a muflon keresztezésével az ún. rézjuh terjedt el, melynek bundája már kissé finomabb volt. Időszámításunk kezdetén Dél- és Közép-Európában a rézjuh és az Észak-Afrikából származott zsírfarkú juh keresztezésének eredménye volt a római juh.

A felszőrök és pehelyszőrök együttes jelenléte már az ősidőkben is akadályozta a fonalkészítést, ezért a tenyésztés arra irányult, hogy a felszőrt az állat elveszítse és lehetőleg csak az egyöntetű pehelyszőre maradjon meg. Ezt két tenyésztési iránnyal oldották meg. Az egyiknek az eredménye a Spanyolországból származó merinó fajta, amelyen sikerült lágy, finomszálú, egyenletes bundát kapni, a másik irányú fejlődésben – egyes angliai fajtákon – a felszőr eltüntetésével párhuzamosan a pehelyszőr meghosszabbodott és erősebb szálú lett. A merinó-fajták ősei feltehetőleg Kis-Ázsiából kerültek a föníciaiak révén Hispániába, ott tenyésztették tovább őket.

XIV. Lajos francia király a Rambouillet (ejtsd: rambujjé) uradalomban a hasonló nevű fajta tenyésztését indította meg. Angliába 1791-ben vittek be merinó-juhokat, de az ottani éghajlat ezeknek nem kedvezett, ezért a helyi fajtákkal keresztezték azokat.

A finom gyapjas juhok tenyésztése nemcsak Európában, hanem Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában is megindult. A legrohamosabb fejlődés Ausztráliában volt tapasztalható, de ennek sajnálatos és szomorú eredménye volt az őslakosság kiirtása, hogy a juhok számára legelő területeket biztosítsanak.

A gyapjúnak a 20. században igen nagy versenytársai lettek egyes szintetikus szálasanyagok, mindenekelőtt a poliakrilnitril (röviden: akril), amelyből például hasonló karakterű kötöttáruk készíthetők, mint a gyapjúból. Manapság igen gyakran kevernek a gyapjúhoz poliakrilnitril- vagy poliészter-szálakat, mert ezek révén a késztermék kezelése sokkal könnyebbé válik (kevésbé gyűrődik és nem kell vasalni).

Magyarországon a durvagyapjas parlagi juhfajtákat már régóta tenyésztették, finomabb gyapjút adó fajták tenyésztésével először 1666-ban próbálkoztak. 1773-ban hoztak be első ízben merinó-juhokat és ezek tenyésztése aztán széles körben megindult. Az 1870-es évekig Magyarország volt Európa legtöbb gyapjút termelő országa. A 19. század végén azonban, mint egész Európában, ez az ágazat hanyatlásnak indult, ami a tengerentúli gyapjútermelés fellendülésének volt következménye. A magyar gyapjú minőségben és választékban egyaránt jelentősen beszűkült. A tartási módból eredően (elsősorban a téli istállózott tartás miatt) tisztasága is elmarad az ausztrál gyapjúétól. Becslések szerint a magyar merinó gyapjú textilipari értéke alig haladja meg az ausztrál gyapjú hasonló értékének 60%-át. A juhtartás hasznosításából folyó árbevételből egy-egy állatra számítva csak mintegy 4,5% származik a gyapjúból (ezzel szemben a húsból 75%, a tejből 20,5%). Mindezek következtében a hazai gyapjútermelés erősen visszaesett és mivel a hazai gyapjúfonó és gyapjúszövő ipar – a magyar textilipar általános visszafejlődésével párhuzamosan – a 21. század elejére gyakorlatilag teljesen megszűnt, a magyar gyapjút exportálják.

A gyapjúbunda és a gyapjúszálSzerkesztés

 
Gyapjúszál
 
A gyapjúszál szerkezete

A gyapjú anyaga állati fehérje, túlnyomórészt aminosavakból felépülő keratin.

A gyapjúszálak az állat bőrén csoportosan (pászmákban) nőnek, több egymás melletti pászmát kötőszálak kapcsolnak össze és fürtöket alkotnak. Ezek a fürtök alkotják a gyapjúbunda építőelemeit. Egy állat bőrfelületén – a fajtától és az egyéb táplálkozási és környezeti tényezőktől függően – 16–130 millió szál van. A gyapjúszálak finomsága, hosszúsága, a lenyírható bunda tömege és az abból nyerhető tiszta gyapjúszál-mennyiség stb. a juhfajtától függ. Egy-egy állatról 3–10 kg gyapjú nyírható le, ennek 30–75%-a hasznosítható textilipari célra. (A fennmaradó rész főleg szennyeződés.) A szálak vastagsága 16–60 μm, a fürthosszúság 40–400 mm között változik, függően a juhfajtától és a bundában való elhelyezkedéstől is. Minél vékonyabbak a szálak, annál finomabb fonal készíthető belőlük. A legfinomabb a merinó fajták gyapja (16–30 μm), a leghosszabb szálú a cheviot (ejtsd: sevió) fajtáké (150–400 mm), a durva gyapjút adó juhok, például a racka fajták szálvastagsága 30–60 μm, fürthosszuk 200–300 mm. A fürthosszúság attól is függ, hogy évente csak egyszer vagy többször nyírták-e a juhokat. A többszöri nyírás a szőrszálak növekedését serkenti, ezért rövidebb, de nagyobb mennyiségű gyapjút eredményezhet.

A gyapjú tulajdonságaiSzerkesztés

 
A gyapjúszál strukturális felépítése

A gyapjúszálak jellegzetes tulajdonsága, hogy felületük pikkelyes és a szálak hullámosak. A pikkelyes felületnek a nemezelődésnél van fontos szerepe, a hullámosság a fonhatóságot, a nemezelhetőséget, a gyapjúfonalak fedőképességét, a gyapjú meleg tapintását, a sok légzárvány következtében a gyapjúáruk melegtartó képességét befolyásolja nagyon kedvezően. Minél finomabbak a szálak, annál hullámosabbak is: a legfinomabb gyapjúszálakon 1 cm-re 10–13 ívelődés jut, a legdurvábbakon 4–5. A hullámosság folytán a szálak nagyon rugalmasak, a megnyújtott gyapjúszál a terhelés megszűnte után részben azonnal, részben kis idő múlva visszanyeri eredeti hosszát. Ha a terhelés rövid ideig tart, még 30%-os nyúlás esetén sem lép fel maradó alakváltozás.

A gyapjúszálak sűrűsége 1,32 g/cm³, nedvességfelvevő képessége 16% körül van. A gyapjú elég lassan nedvesedik, de lassan is szárad. Jó nedvszívó képességére az is jellemző, hogy még a nagy (akár 40%) nedvességtartalmú szálhalmaz is száraz tapintású, ami a ruházati felhasználásokban kedvező. A szakítóerejére utaló ún. szakítóhossz (ez az az elméleti szálhosszúság, amely alatt a szál saját súlya alatt elszakadna) 9–15 km (összehasonlításul: a nejlonszál szakítóhossza 40–60 km), szakadási nyúlása 30–50%.

A gyapjú igen rossz elektromos vezető és a feldolgozás folyamán könnyen feltöltődik sztatikus elektromossággal, ami nehezítené a fonóipari feldolgozását. Ezért a gyapjúfonodákban igen nagy relatív légnedvességet (70–80%) kell tartani, mert a levegőben levő víz elvezeti az elektromos töltéseket a szálakról és ez megkönnyíti a fonhatóságukat. (A későbbi felhasználásban a gyapjúban meglévő nedvességtartalom következtében a feltöltődés már nem okoz gondot.)

A napfény komoly károsodást okoz a gyapjún, mert anyaga elbomlik, ami szilárdságcsökkenést és elszíneződést okoz. (Emiatt például a juhok hátáról származó gyapjú kevésbé jó minőségű is.) Ugyancsak károsítják a gyapjút a lúgok és az oxidáló szerek. A híg savaknak jól ellenáll, de a tömény savak gyengítik. 100–105 °C-ig a hő nem károsítja, legfeljebb akkor, ha ez a hőmérséklet hosszú ideig hat rá. Meggyújtva a gyapjú jellemző szagot áraszt és göbösödve olvad, a lángból kivéve nem ég tovább.

Megfelelő fizikai feltételek (hő és nedvesség együttes hatása) mellett a gyapjú maradandóan alakíthatóvá válik, ezen alapul a vasalhatósága.

A penészgombák, baktériumok a gyapjút igen könnyen megtámadják. Legveszedelmesebb kártevője a molyhernyó (ruhamoly: Tineola biselliella, takácsmoly: Trichophaga tapetzella).

A gyapjú feldolgozásaSzerkesztés

Elsődleges megmunkálásSzerkesztés

 
Frissen lenyírt gyapjú

A bunda az állaton nagy mennyiségű szennyezőanyagot tartalmaz, ezért a juhokat nyírás előtt sok esetben úsztatják vagy zuhanyozzák, bár ez az egészségükre káros lehet.

A lenyírt gyapjúbundát kezdetben összefüggő állapotban tartják, mert ez későbbi minőségi osztályozását megkönnyíti. A gyengébb minőségű (a lábról, fejről és a farokrészről származó) részeket, valamint a sárral és ürülékkel összetapadt fürtöket aztán leválasztják, majd az azonos minőségű bundákat összegöngyölve zsákokba csomagolják. Az osztályozás szubjektív alapon történik, ezért nagy szakértelmet igényel.

FonalgyártásSzerkesztés

A fonodába bekerülő zsákolt gyapjúbundákat szétszedik és az azonos hosszúságú és vastagságú részeket szétválogatják. A bundát mechanikai és vegyi tisztításnak vetik alá. Az előbbivel a szálakra tapadt szilárd szennyeződéseket porolják ki, az utóbbival az oldható szennyeződéseket (zsírok, sók) és az általuk megkötött apró szennyeződéseket távolítják el lúgos közegben történő mosószeres mosással, a gyapjúzsír elszappanosításával, illetve emulgeálásával, vagy oldószeres kioldásával. A gyapjú növényi szennyezőanyagait (bogáncsok és más növénymaradványok) ásványi savas oldatban végzett áztatással kezelik, ezt követően szárítással a savat töményítik, majd az ún. "égetéssel" (100–105 °C-os szárítótérben) a cellulózt lebontják, elszenesítik (karbonizálás) és a maradványokat kiporolják.

A megtisztított, együttesen feldolgozni kívánt különböző fajtájú és színű gyapjútételeket gondosan összekeverik, esetleg hozzákeverve más szálasanyagokat is, és olajos emulzióval bepermetezik. Ez megkönnyíti a fürtök szétbontását az ezután következő bontás során, az ún. farkasológépen. Ennek a gépnek fogakkal borított hengerei szedik szét a nagyobb szálcsomókat. A csomók finomabb bontását kártolgépen végzik, ennek hengeri finom tűkkel vannak borítva, amelyek szétfésülik az összetapadt szálakat. A több fokozatban végzett kártolás biztosítja egyúttal a különböző hosszúságú, fajtájú és nyersanyagú szálak egyenletes keveredését is. Ezután következik a nyújtás, a fésülés, az előfonás és a végfonás, majd esetleg a cérnázás. (Lásd bővebben a fonás szócikkben.)

A legismertebb gyapjúfonal-fajtákSzerkesztés

  • Bouclé (buklé) fonal: erősen sodrott, durva gyapjúból font fonal.
  • Fésüsgyapjú (fésült gyapjú-) fonal: hosszú szálú, kevéssé ívelt gyapjúból készült szép, egyenletes fonal, amelyből a rövid szálakat a fonás során fésüléssel eltávolították.
  • Homespun (ejtsd: hómszpan) fonal: vastag, durva, rendszerint színes gyapjúból font kártolt fonal, gyakran tépett fonalból gyártják. Az elnevezés (magyarul: otthon font) onnan ered, hogy a házilag, kézi fonással készített fonalhoz hasonlít.
  • Kammgarn fonal: a fésült fonal német elnevezése.
  • Kártolt fonal: rövid szálú gyapjúból, fésüskócból és esetleg tépett gyapjúhulladékból nyert szálak bekeverésével készített viszonylag vastag, bolyhos, egyenlőtlen fonal. Vastagabb szövetek készítésére használják.
  • Lüszter-fonal: hosszú, finom, erősen fénylő gyapjúból készült fonal (a francia lustrer = fényesít szóból).
  • Melange (melanzs) fonal: laza állapotban különböző színűre színezett gyapjúszálak keverékéből készült fonal. (A francia mélange = keverék szóból.)
  • Mouliné (muliné) fonal: két különböző színű gyapjúfonal összesodrásával készített cérna.
  • Shoddy (ejtsd: sodi) fonal: használt és feltépett gyapjúszövetekből és fésüsfonodai hulladékból készült fonal. (Az angol shoddy szó eredeti jelentése: gyenge minőségű.)
  • Zefírfonal: laza sodratú, fésült gyapjúfonalakból készült, puha fogású gyapjúcérna, elsősorban kötöttáruk készítésére használják.

NemezkészítésSzerkesztés

 
Nemezek különféle színekben

A gyapjúszálak egy sajátos feldolgozási művelete a nemezkészítés.

A juhgyapjúnak – és néhány más állat szőrének – fontos tulajdonsága, hogy nemezelhető, azaz megfelelő fizikai és vegyi feltételek mellett az összekuszált szálhalmaz mozgatás hatására összefüggő, tömör szerkezetté áll össze. Ez a nemez (népszerű, német eredetű szóval: filc). A gyapjú nemezelhetőségét elsősorban pikkelyes felületének, hullámosságának, hajlékonyságának, nyújthatóságának és rugalmasságának köszönheti. A pikkelyek éle egy irányban, a szál hegye felé mutat, emiatt a szálak mozgatásukkor gyakorlatilag csak a tövük irányában tudnak elmozdulni. Ez az egymás mellé ellentétes irányú helyzetbe kerülő szálak vándorlását idézi elő, miközben a szálak egymásba kulcsolódnak. Ezt a műveletet nemezelésnek, ványolásnak, kallózásnak nevezik.

Ezzel az eljárással a gyapjúból nemezlapokat állítanak elő a legkülönbözőbb ruházati, képző- és iparművészeti, valamint műszaki célokra, de ezt a jelenséget a gyapjúkelmék felületi kezelésére is felhasználják, hogy a kelme fedő- és melegtartó képességét ezzel növeljék. Így készül például a posztó.

A gyapjú nemezelődése azonban hátrányos is lehet, mert a gyapjúból készült ruházati termékek mosás közben – ahol lényegében a nemezelődést előidéző hatások állnak fenn – emiatt tömörödik, zsugorodik („összemegy”). Ezt a nemkívánatos jelenséget úgy küszöbölik ki, hogy a pikkelyeket vegyszeres kezeléssel elroncsolják vagy műgyantával befedik. Ezen alapul például a gyapjú „Superwash” kezelése, ami még a gyapjúáruk gépi mosását is lehetővé teszi. A speciális gyapjú-mosószerek szintén bevonatot alkotnak a szálakon, amelyek hatástalanítják a pikkelyek szálvándorlást előidéző hajlamát, vagy felpuhítják a pikkelyek alatti rétegeket és ezzel hasonló hatást érnek el.

A gyapjúfeldolgozás másodlagos termékeSzerkesztés

A nyers gyapjúból mosással eltávolított zsírt ipari (kozmetikai és gyógyszeripari) célra kivonják a mosóoldatból. Így nyerik a lanolint, ami voltaképpen tisztított gyapjúzsír.[2]

A gyapjú újrahasznosításaSzerkesztés

Minthogy a gyapjú értékes textilipari nyersanyag, a tönkrement gyapjútermékeket igyekeznek újra hasznosítani. A 19. század elején kezdtek elterjedni azok a tépőgépek, amelyek alkalmasak a gyapjúfonalak és -kelmék (rongyok) feltépésére és ezzel olyan állapotba hozni a szálakat, hogy újra fonhatók legyenek, vagy legalább ún. nemszőtt textíliákat állíthassanak elő belőlük (amelyekben nem fonal formájában használják fel a szálakat). Ezeket a szálakat – amelyek természetesen általában sérültek – csak viszonylag kevésbé értékes termékek gyártásában szabad felhasználni, de különböző (többnyire 15–40%) mennyiségekben nagyon sokféle gyapjúáruban alkalmazásra találnak.

GyapjúmárkákSzerkesztés

 
Gyapjú védjegy

A gyapjú nagyon értékes nyersanyag, amelynek jelentős világkereskedelme alakult ki. A legjobb minőségű gyapjúárukat különböző tanúsító védjegyekkel hozzák forgalomba. Ezeket eredetileg a Nemzetközi Gyapjú Titkárság (International Wool Secretary, IWS) alapította, ma a Woolmark Szövetségnél lehet igényelni.

A Woolmark Szövetség nemzetközi szervezet, amely különböző védjegyek alkalmazását engedélyezheti gyapjútermékeken, annak igazolására, hogy azok megfelelnek a szövetség által támasztott szigorú követelményeknek, amelyek betartását rendszeresen ellenőrzik is. A úgynevezett gyapjú-védjegynek többféle változata van: eltérő ábrákat használnak a tiszta élőgyapjúból és a különböző gyapjú tartalmú keverékekből készült termékeknek.

„Tiszta élőgyapjú” megjelöléssel például csak azok a termékek forgalmazhatók, amelyek kizárólag élő állatról lenyírt, új (tehát nem újrahasznosított) és semmiféle, a gyapjúszálakra nézve káros kezelést nem kapott gyapjúból készülnek.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  1. The Fiber Year 2006/07. Oerlikon, Issue 7, May 2007
  2. Lanolin. (Hozzáférés: 2013. január 14.)[Tiltott forrás?]

További források

  • Zilahi Márton: A textilipar nyersanyagai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1953
  • Hajós István, Szemmáry László: Gyapjúipari alapismeretek. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1963
  • Hofer, Alfons: Textil- und Mode-Lexikon. Deutscher Fachverlag, 1997. ISBN 3-87150-518-8

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Gyapjú témájú médiaállományokat.