Hangsúly (zene)
A zenei hangsúly (akcentus, zenei súly, a zenei szaknyelvben gyakran csak súly; lat.: accentus: az ad = -hoz, és cantus = ének összetétele, az ógör. προσῳδία = proszódia fordítása) a zenében valamely hang vagy hangcsoport zenei kontextusból való kiemelésének, a hallgató figyelme ráirányításának, azaz a zenei tagolásnak és értelmezésnek (frazeálás, artikuláció) egyik legfontosabb zeneszerzői és előadói eszköze. Fizikai értelemben a hangsúly megnyilvánulhat hangmagassági, hangerősségbeli, időbeli vagy hangszínbeli változásként egyaránt, vagy ezek valamilyen kombinációja formájában.
Proszódia az ógörög és latin grammatikában szerkesztés
Az antik görög (és ennek nyomán) a római nyelvtudomány a beszéd zenei elemeit a proszódiának nevezett rendszerbe foglalta, nevekkel és jelekkel látta el. A görögöknél e fogalmak hanglejtés-, azaz hangmagasságbeli, a rómaiaknál pedig eleinte hangerő-, azaz dinamikabeli (légzőhangsúly), a klasszikus korban pedig hosszúságbeli (ritmikai hangsúly) megkülönböztetéseket jelentettek.
| szám | jel | görög név | latin név | jelentés |
|---|---|---|---|---|
| 1 | / | akszeia | acutus | (magas) |
| 2 | \ | bareia | gravis | (mély) |
| 3 | ∩ | periszpomené | circumflexus | (magas-mély) |
| 4 | - | makrosz | longa | (hosszú szótag) |
| 5 | ∪ | brakhüsz | brevis | (rövid szótag) |
| 6 | ‿ | üphén | coniunctio | (két szó összekapcsolása) |
| 7 | , | diasztolé | distinctio | (két szó elválasztása) |
| 8 | ' | aposztrophosz | apostrophus | (hiány- vagy szünetjel) |
| 9 | |- | daszeia | aspiratio | (szókezdet hehezettel) |
| 10 | -| | pszilé | siccitas sine purum | (szókezdet hehezet nélkül) |
A hangsúlyozás szempontjai a gregorián énekben szerkesztés
A gregorián énekben a dallamok folyondárszerű, rugalmas ritmikája gyakran még szillabikus megzenésítés esetén (pl. a himnuszoknál) is ellenáll mindenfajta metrizálási kísérletnek. Így a gregorián éneklés hangsúlyozása egyrészt a neumák sugallta tagoláshoz, másrészt a szöveg sajátosságaihoz igazodik.
Hangsúlyok a metrikus zenében szerkesztés
Ütemnemek szerkesztés
A 16. században a metrikus ritmika szabályainak megszilárdulásával kialakultak a különböző ütemnemek. Az ütemnemek lényegüket tekintve a zenében korábban is létező hangsúly-törvényeket foglalják egységes rendszerbe. Csoportosításuk a hangsúlyrend szerint:
- szimmetrikus
- páros (bipodikus)
- egyszerű (pl. 2/4, 2/2, 6/8) – két ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen
- összetett (pl. 4/4) – négy ütemegység van. Főhangsúly az 1., mellékhangsúly a 3. ütemegységen
- páratlan (tripodikus) (pl. 3/4, 3/8, 9/8) – három ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen
- páros (bipodikus)
- aszimmetrikus (pl. 5/4, 7/8) – Kettővel és hárommal sem osztható számú ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen, a mellékhangsúly(ok) a zene karaktere, ill. a zeneszerző utasítása szerint helyezkednek el
- összetett (pl. 5+4/8, 4+3+3/4) – Az ütem a zeneszerző által meghatározott számú ütemegységből áll, amelyek az ütemmutató számlálója szerinti szakaszokra oszlanak. Alapesetben a főhangsúly az 1., mellékhangsúlyok a szakaszkezdő ütemegységeken vannak
- váltakozó (pl. 2/4 3/4) – Az ütemmutató periodikusan változik. Az egyes ütemeket a saját ütemnemük szerint kell hangsúlyozni
Felütés, záróhang szerkesztés
Általános nézet szerint a hangsúlyos kezdés előtti súlytalan ütemrészen lévő hang (felütés) enyhe, de érezhető hangsúlyt kap, amely rávezet a hangsúlyos kezdőhangra.
A záróhang általános nézet szerint, meghatározott kivételektől eltekintve, akkor is hangsúlytalan, ha súlyos ütemegységen van.
Hangpár szerkesztés
A bécsi klasszikában gyakori motívumtípus a hangpár, amely két egymás utáni hang legato előadásmódját jelenti oly módon, hogy az első hang súlyos és tenuto, a második pedig súlytalan és kissé rövid, leggiero.
Agogika, frazeálás, artikuláció szerkesztés
Az ütemegység-hangsúlyokat gyakorta felülírják az előadásmód stiláris elemei, így a hangok kottában nem jelzett, árnyalatnyi rövidülése-hosszabbodása (agogika), az egyes zenei motívumok egybefogása-elválasztása megfelelő súlyozással (frazeálás), illetve az egyes hangok, hangcsoportok megformálása (artikuláció (zene)). Ezeket egyrészt az adott korstílus és a kor zenei gyakorlatának megfelelően a zeneszerző, másfelől ugyanezen szempontok figyelembevételével az előadó muzsikus határozza meg.
Hangsúlyozás a vokális zenében szerkesztés
A vokális zene helyes előadása a szöveg érthetősége érdekében megköveteli a szöveg megfelelő hangsúlyozását, az adott nyelv szabályainak megfelelő szó- és mondathangsúlyokkal. Jó prozódia esetén ezek gyakran egybeesnek a zenei súlyokkal, így a zenei és szövegi hangsúlyok kölcsönösen erősítik egymást.[1]
Hangsúlyra vonatkozó előadói utasítások és kottajelek szerkesztés
Valamely hang hangsúllyal való kiemelésére a zeneszerzők gyakran szöveges utasítással vagy kottajellel hívják fel az előadó figyelmét.
| jel | szöveg | jelentés |
|---|---|---|
| sf, rfz | sforzato, rinforzando | erőteljes hangsúllyal |
| fp, > | fortepiano | erősen induló, majd azonnal elhalkuló hang |
| ∧, ∨ | marcato | erőteljes, rövid hang |
| ' | cezura | elválasztás, légvételnyi szünet |
| - | tenuto | teljes értékéig kitartott hang |
Megvalósítás szerkesztés
A zenei hangsúly lehet
- dallami: pl. a népzenében előfordul, hogy egy kiemelendő hang a népi énekes előadásában kissé magasodik. A műzenében ilyen természetesen nem fordul elő, hacsak a díszítéseket nem tekintjük a hangsúlyozás egy formájának.
- ritmikai: a hangsúlyos hang enyhén meghosszabbodik (agogikai hangsúly), vagy árnyalatnyit késve indul (ún. várakoztatás). Mind a nép-, mind a műzenében igen gyakori. Különösen nagy a jelentősége olyan hangszeren való előadáskor (pl. csembaló, orgona), amelyen nincs lehetőség a dinamika hangonkénti változtatására.
- dinamikai: A hangsúlyozás leggyakoribb formája. A hangsúlyos hang nagyobb erővel szólal meg.
- harmóniai: Mind a nép-, mind a műzenében előfordul. A hangsúlyozni kívánt ütemrészen olyan meglepő vagy különösen erőteljes harmónia szólal meg, amely kiemeli az adott ütemrészt a környezetéből.
Jegyzetek szerkesztés
Források szerkesztés
- Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8
- Dobszay László: A gregorián ének kézikönyve, Editio Musica, Budapest, 1993, ISBN 963-330-711-2
- Kelemen Imre: A zene története 1750-ig, Tankönyvkiadó, Budapest, 1985, ISBN 963-18-3834-x
