Havasi törpefenyő

növényfaj

A havasi törpefenyő (Pinus mugo) a fenyőfélék (Pinaceae) családjában a névadó tűnyalábos fenyő (Pinus) nemzetség egyik faja.

Infobox info icon.svg
Havasi törpefenyő
Pinus mugo valley cushion MN 2007.JPG
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség: Tűnyalábos fenyő (Pinus)
Fajcsoport: Hosszútűs fenyő (Pinus)
Alfajcsoport: Pinus
Faj: Havasi törpefenyő (Pinus mugo)
Turra
Szinonimák
  • henyefenyő (P. montana)
  • gyalogfenyő
  • törpefenyő (P. mughus)
Alfajok
  • Pinus mugo ssp. mugo
  • Pinus mugo ssp. rotundata (Link) Janch. & H.Neumayer syn. Pinus rotundata Link[1]
  • Pinus mugo ssp. uncinata
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Havasi törpefenyő témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Havasi törpefenyő témájú médiaállományokat és Havasi törpefenyő témájú kategóriát.

Származása, elterjedéseSzerkesztés

Európa magashegyein őshonos Spanyolországtól a Balkán-félszigetig.[2]

LeírásaSzerkesztés

1–4 méter magas, elterülő fenyő: a teljesen elfekvő, szinte kúszó bokortól a kisebb koronás fáig sokféle alakot ölthet. A termőhelytől függően tömörebb vagy lazább, kisebb vagy nagyobb bokra szabálytalan alakú. Egy-egy gyökérből több hengeres, 1–2,5 méteres ág nő ki. Ezek alul a talajra fekve terjednek, végük felemelkedik. Kar-, ritkábban combvastagságúak, szétágazók; többnyire 3-4, máskor kétágúak vagy átellenesek. A korosabbak szétterpednek, hajlékonyak, rugalmasak, szívósak. Kérgük színe a hamvasszürkétől a füstösfeketéig változó; a vékonyabbaké a nemzetség más fajaihoz hasonlóan sima, nem repedezett, bibircses; később finoman hámló, illetve szögletes pikkelyekre hasadozik. A hajtástengelyek fénylő narancsbarnák. Rügyeinek csúcsa rövid; a pikkelyek csúcsa általában gyantás.

A háncs és a farész fehér. Amíg nedvdús, könnyen hasad; kiszáradva kemény és rideg.

A 8 mm-es levélhüvelyekből egy-egy pár 3–8 cm-es, félhenger keresztmetszetű tűlevél nő. Ezek felállók, merevek, törékenyek, az ágacskák felső részét igen sűrűn fedik. Mindkét oldaluk fényes. Csíkosak, belső felületük ellaposodik, a külső domború, a levélszél aprón, fűrészesen érdes. A bibircseken elhelyezkedő levélhüvelyek hártyás pikkelyszerűek.

A hím- és a nővirágok ugyanazon egyed különböző törzsein vagy ugyanazon törzs különböző ágain nyílnak. Porzós virág van több; ezek sűrűn körbeveszik az ágakat, és hosszanti, nyolcas ferde sorokban tojásdad barkává állnak össze. A porzós virágok csészéje négy, tojásdad, hártyás pikkelyből és a virággal azonos hosszúságú, mintegy az ágacskákkal közös virágtengelyen összenőtt murvából áll. A sűrű füzérű barkában az apró kocsányú pikkely csúcsán, közös oszlopon ülnek a portokok; virágporuk sárga. A nővirágok lekerekített-tojásdadok; belőlük az idei hajtások csúcsához közel sötétbíbor színű tobozok fejlődnek a közbeékelődő rüggyel és a következő évben termő tobozokkal. A termők igen aprók, még mikroszkóppal is alig láthatók, sűrűn pikkelyesek.

A terpedten felálló, 2–6 cm hosszú és 1–4 cm széles, tojásdad toboz fiatalon zöld, majd megbarnul.[3] A toboz töve hártyás, igen sok fedelékes pikkelyből áll; a vége szétnyílik. Az alapfaj merev, ékformájú, a csúcs felé vastagodó, hegyes tobozpikkelyeinek közepe tompán kidudorodik; az alsó és a legfelső pikkelyek hegye hiányzik. Az uncinata alfaj pikkelyei általában kampósak, de nem hegyesek; közülük a legalsók kiszélesednek. A két mag kicsiny, ferdén visszás tojásdad.

A virágzást megfigyelve a számtalan példány között mindössze egyetlen olyat láttunk, amelyen az előző évben a termős toboz mellett kifejlődött egy porzós virágokkal teli ágacska. Gyakran megfigyelhető viszont a porzósoknál erőteljesebb nőnemű törzseket, ágakat és feljegyeztük, hogy az utóbbiak többnyire együtt alakulnak ki, igen gyakran csak egy-egy, elszórtan; a korábbiak pedig a tobozok között fejlődnek ki, kettesével szemben állva, illetve hármasával vagy négyesével. A termős tobozok általában három évig fennmaradnak: az első évben virágoznak, a másodikban a termés növekszik, majd a harmadikban az újabb virágzás előtt szórják szét magvaikat, néhány azonban a következő évben is a helyén marad. Minden megsebzett rész, a fiatal tobozok pedig maguktól is ontanak áttetsző, illatos balzsamot, mely desztillációval igen erős illatú olajat ad; ez Balsamum carpaticum néven ismert.[forrás?]

Életmódja, termőhelyeSzerkesztés

Magashegységi legelőkön, sziklás lejtőkön él; igénytelen és ellenálló. Szinte bármilyen talajon megél, még akkor is, ha az száraz és meszes — de a szélsőségesen száraz éghajlatot nem bírja. Rendkívül fényigényes: árnyékban kiritkul és megcsúnyul.

Termőhelyén sűrű cserjefoltokat, vagy egész hegyoldalakat beborító áthatolhatatlan bozótosokat alkot széles sávban a fahatár és a magashegyi kopárok, illetve legelők között. Fekvő termete védi a széltől, talaját az átfagyástól és a lemosódástól. Télen vastag hótakaró borítja be, és megvédi a nagy fagyoktól, ezért a hosszútűs fenyők közül ez a faj tűri legjobban a hideget.

FelhasználásaSzerkesztés

Számos nemesített változatát sziklakertekbe, kiskertekbe vagy akár teraszokon dézsába ültetik. Alacsony változataiból sövény is nevelhető. Gyűjteményekben főleg nyugati alfaja, a P. mugo ssp. uncinata látható — ez akár 20 m magasra is megnőhet

Alfajok, változatokSzerkesztés

Nagyon változékony faj.

Természetes változataiSzerkesztés

  • P. mugo var. mughus — a Kelet-Alpokban és a Balkán-hegységben honos. A kertészetek igen kedvelik, mert kiváló talajtakaró és magról jól szaporítható. Ágai lekönyökölnek, a végük feláll. Sövénynek is alkalmas.[4]
  • P. mugo var. pumilio — alacsony, sűrűn ágas, szélesen elterülő cserje; koronája lapított gömb alakú. Ágai egyenetlenül nőnek. Rügyei a hajtásvégeken hossúak, szürkésbarnák. Tűi sűrűn borítják az ágakat. magról könnyen szaporítható, ezért tömegesen forgalmazzák.[5]

Kertészeti változatokSzerkesztés

A több alfajból és természetes változatból számos kertészeti változatát nemesítették ki. Ezek közül néhány:

  • Pinus mugo ‘Gnom’ — legfeljebb 2 m magas cserje. Ágai sűrűn állnak. Ivartalanul (oltványként) szaporított, teljesen kiegyenlített növekedésű klón.[6]
  • Pinus mugo ‘Humpy’ — tarka gyalogfenyő: néhány hónapig a tűk végei sárgává válnak, majd visszazöldülnek, mini méretű;
  • Pinus mugo ‘Mops’ — lapított gömb alakú, törpe fajta. Ágai sűrűn állnak. Általában szélesebb, mint amilyen magas. Sötétzöld tűlevelei akár 7 cm hosszúra is megnőhetnek. Csúcsrügyei gyantásak.
  • Pinus mugo ‘Ophir’ — aranyszínű gyalogfenyő: törpe gömb, változóan intenzív aranyszínű tűkkel;
  • Pinus mugo ‘Varella’ — tűpamacsos, törpe gyalogfenyő: törpe sűrű zöld gömb;
  • Pinus mugo ‘Zundert’ — legfeljebb 80 cm magasra nő, tűi télen sárgák, nyárra visszazöldülnek.

JegyzetekSzerkesztés

  1. A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2014. április 24.)
  2. Elterjedési területe az IUCN Vörös Lista szerint
  3. Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 161. old.
  4. Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 162. old.
  5. Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 163. old.
  6. Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 162. old.

ForrásokSzerkesztés