Főmenü megnyitása

A Huon-félszigeti hadjárat a második világháború csatasorozata volt Új-Guineán 1943. szeptember 22. és 1944. április 24. között. A szövetségesek célja az volt, hogy kiverjék a japánokat a Huon-félszigetről, és ezáltal haditengerészetük szabadon használhassa a Vitiaz-szorost.

Huon-félszigeti hadjárat
Matilda harckocsi a parton, Finschafen közelében
Matilda harckocsi a parton, Finschafen közelében

Konfliktus Második világháború
Időpont 1943. szeptember 22.1944. március 1.
Helyszín Új-Guinea
Eredmény Szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Flag of the United States (1912-1959).svg
Egyesült Államok
Flag of Australia (converted).svg
Ausztrália
Flag of Japan.svg
Japán Birodalom
Parancsnokok
George Wootten
Victor Windeyer
Bernard Evans
David Whitehead
Selwyn Porter
Cedric Edgar
Adacsi Hatazó
Jamada Eizó
Katagiri Sigeru
Szemben álló erők
13 00012 500
Veszteségek
13875500

Tartalomjegyzék

ElőzményekSzerkesztés

A Huon-félszigeti hadjárat a Postern hadművelet második lépcsője volt. A hadművelet egy nagyobb terv, a Cartwheel hadművelet része volt, amely az Új-Britannián található nagy japán bázis, Rabaul semlegesítését tűzte ki célul. A Huon-félszigeti hadjárat a Salamaua–Lae–hadjárat befejeződése után indult az északi és keleti partvonalon, ahonnan a japánok ellenőrizni tudták az Új-Guinea és Új-Britannia közötti Vitiaz-szoros forgalmát.[1]

KörülményekSzerkesztés

A Huon-félszigetet magas hegyek tarkították, amelyek csúcsai gyakran belevesztek a trópusi párába. A tengerparton kevés homokos sáv volt, azok is rövidek és keskenyek, amelyek mögött mangrove erdők nőttek. A klíma elviselhetetlen volt: magas páratartalom, gyakori esők, nagy meleg. A félszigeten kevés bennszülött élt, élelemforrás egyáltalán nem volt. A katonák a szabad ég alatt aludtak, nem volt menedékük az eső elől. A félsziget folyói gyors folyásúak voltak, meredek hegyoldalakról zúdultak le. A katonáknak olykor négy és fél méteres fűszerű aljnövényzetben kellett előretörniük. Utak nem voltak, csak ösvények.[2]

A hadműveletekSzerkesztés

A szövetségesek első célpontja Finschhafen, egy régi német kikötő volt a félsziget keleti végén. Innen észak felé fordultak, ahol több fontos település feküdt. A tengerparti ösvény Katika, majd Gusuka irányába tartott. Katikából Jivevanengba és Sattelbergbe, egy másik úton Gusikába, onnan pedig Wareóba lehetett eljutni. A japánok a Wareo és Sattelberg körzetben építették ki fő védelmüket, és innen indítottak ellentámadásokat a part menti ausztrál pozíciók ellen. Az akciókat a 9. ausztrál hadosztály hajtotta végre amerikai támogatással.[1] A félszigeti harcokkal egy időben a 7. hadosztály a Ramu-völgyben, a szárazföld belsejében nyomult előre.[3]

FinschhafenSzerkesztés

 
Folyamatos fekete vonal jelöli az amerikai, szaggatott az ausztrál, piros a japán hadmozdulatokat

Finschhafen elfoglalása két irányból történt: az ausztrálok partra szálltak a kikötőtől északra (Scarlet Beach), valamint a szárazföldön Laéból közelítették meg a japán állásokat. Szeptember 22-én a 20. dandár gyenge japán ellenállás mellett partra szállt, és hamar kibővítette a hídfőt. Ugyanezen a napon elindult Laéból a 22. zászlóalj.[1] Finschhafen fontos kikötője volt a japánok, ugyanis ellátó bázisként használták. A közeli Katika hamar elesett, a japánok visszavonultak Finschhafenbe.[3]

A japán parancsnok Jamada Eizó tábornok volt, és mintegy ötezer rosszul felszerelt katona felett rendelkezett, akik közül sokan Salamaua ostromából menekültek Finschhafenbe. A települést mintegy ezer tengerészgyalogos, egy század gyalogos és néhány tüzér védte. A japánok bennszülötteket alkalmaztak útépítésekre és egyéb munkákra, közülük sokan megszöktek, miután a szövetségesek megindították a Japán-ellenes propagandakampányukat.[3]

A következő napokban a 20. dandár egyre délebbre szorította a japánokat, időnként egy-egy erős állásukat átkarolta. A végső támadást nyugatról indították Finschhafen ellen. A japánok a településen kívül erősen ellenálltak, de amikor nyilvánvalóvá vált a küszöbön álló bukás, északnyugati irányba visszavonultak. Az ausztrálok október 2-án foglalták el a kikötőt, ahol dokumentumokat találtak, amelyek szerint a japánok nagyobb ellentámadást terveztek.[1]

Október 16-án a japánok három irányból támadtak. A japán 80. ezredet a szövetségesek Jivevanengnél feltartóztatták, egy kétéltű támadást pedig visszavertek. A 79. ezrednek sikerült benyomulnia az ausztrálok hídfőjébe, és néhány napig azt két részre vágta. A japán támadás ezután kifulladt, és október 19-én az ausztrálok elkergették őket a hídfőből. A japánok a Finschhafenért folyó harcban 1500 embert vesztettek.[1]

SattelbergSzerkesztés

Az ausztrálok folytatták az előrenyomulást, első célpontjuk Sattelberg volt, a partraszállási zónától nyugatra. Először egy japán útakadályt szüntettek meg a part és a Jivevanengnél elszigetelt ausztrál pozíció között. Az úttorlaszt védő japánokat november 2-án sikerült teljesen semlegesíteni, így megindulhatott a támadás Sattelberg védői ellen. Az ausztrálok két irányból közelítették meg a védelmi állásokat: az egyik csapat a hegygerincen vezető sattelbergi utat követte, és délkeleti irányból közelítette meg a várost, a másik északabbra, párhuzamosan haladt egy másik gerincen, és nyugatról érte el a települést. A támadás első felvonásában részt vett kilenc Matilda harckocsi. Később már nem tudták használni őket, mert nem bírtak felmászni a Sattelberg-hegyre.[1]

A támadás november 16-án kezdődött. A japánok hevesen védekeztek, de az ausztráloknak november 22-én sikerült felmászniuk a hegyre. Két nap múlva az amerikaiak is elérték a hegyet, és a japánok északra, Wareo felé vonultak vissza. November 25-én Sattelberg elesett.[1]

WareoSzerkesztés

 
Elsüllyedt japán bárka a Skarlát parton

A következő célpont Wareo volt, amelyet nehéz volt megközelíteni. Először le kellett ereszkedni a Sattelberg-hegyről a Song-völgybe, aztán ismét meg kellett mászni egy hegyet. Ezzel egy időben egy másik egység a part közelében elvágta a japán utánpótlási vonalat. A 26. dandár november 28-án indította támadását a Song-völgyből. A nap végére átkeltek a völgyön, és elfoglalták a Kuankónál található, kulcsfontosságú japán bázist. Az ausztrál sikerek miatt a japánok a madangi főhadiszálláshoz közel eső siói bázisuk felé vonultak vissza. A japánok Kuankónál két ellentámadást indítottak, hogy a nagyobb erők visszavonulhassanak. A csatározások december 7-éig tartottak, Wareo pedig másnap esett el. December 10-én a két ausztrál dandár a Wareóból Gusikába vezető úton találkozott. Az ausztrálok tovább indultak a tengerparton, kergetve a harcolva visszavonuló japánokat.[1]

December 10-én elesett Kilgia, 16-án a Sidiba-fok. A szövetségesek december 20-án elérték fő célpontjukat a Fortification-pontot. A partszakasz ezen a helyen fordult északnyugatra, Sio felé. December 24-én elfoglalták Wandokait, 31-én Nandát, 1944. január 2-án pedig elérték a Sialum-szigetet, amely jó horgonyzóhelyként szolgált.[1]

SioSzerkesztés

Január 2-án megváltozott a hadművelet haladási sebessége, amikor az amerikai 32. hadosztály partra szállt Saidornál, Siótól nyugatra. A hídfő azzal fenyegette a japánokat, hogy elvágja Sio utánpótlását és a visszavonulási útvonalat. A japán parancsnok tengeralattjárón Madangból Sióba utazott, hogy személyesen tájékozódjon. Rabauli feletteseivel úgy döntött, hogy evakuálja Siót. Kevés katonát bárkákon juttattak ki a városból, 14 ezren azonban gyalog tették meg az utat Saidorig. A szövetségesek a japánok nyomában haladtak, és január 15-én elérték Siót. Február 10-én az ausztrálok és az amerikaiak Saidornál találkoztak.[1]

PartraszállásokSzerkesztés

1944. március 5-én az amerikai csapatok partra szálltak a Yalau-pontnál, nyugatra a többi szövetséges egységtől. Gyenge ellenállás mellett 1348 katona épített ki hídfőállást. Kevéssel az akció után az amerikaiak találkoztak a Ramu-völgy felől érkező ausztrálokkal. A következő célpont a tekintélyes helyőrséggel rendelkező Madang volt. Az ostrom megindítása előtt Douglas MacArthur úgy döntött, hogy elfoglalja az Admiralitás-szigeteket, amelyek a Bismarck-tengeren, Madangtól északra találhatók. Az amerikai egységek február 29-én Los Negroson, március 12-én pedig Manuson szálltak partra. Március végére a szigeteket biztosították. Madang parancsnoka, Adacsi úgy döntött, hogy Wewak és a Hansa-öböl felé vonul vissza.[1]

MadangSzerkesztés

Április első felében az ausztrálok kisebb csatákat vívtak a Bogadijm úton, és április 13-án az első járőr bevonult a városba. Japán ellenállás nem volt. Két nappal később megérkeztek keletről az amerikaiak. Bogadijm elfoglalását hivatalosan április 17-én jelentette be a BBC.[1]

A szövetségesek északra fordultak, és április 24-én elérték Madangot, ahonnan a japánok már távoztak. Másnap elfoglalták Alexishafent, a várostól néhány kilométerre északra fekvő kikötőt. Itt sem volt ellenállás. Habár kisebb harcok még voltak a térségben, a szövetségeseknek sikerült elérniük, hogy ők ellenőrizzék a Vitiaz-szorost. Eddigre az új-britanniai Gloucester-fok is szövetséges kézen volt, így a szoros mindkét partját az amerikai-ausztrál csapatok felügyelték. Az amerikaiak meglepetésszerűen partra szálltak Aitapénál és Hollandiánál, nyugatra Adacsi új pozícióitól, és ezzel elvágták őket a Japán Birodalom más csapataitól.[1]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés