Főmenü megnyitása

I. Károly szicíliai király

(I. Károly nápolyi király szócikkből átirányítva)

Charles d’Anjou (magyarosan Anjou Károly, olaszul: Carlo d’Angiò; Párizs, Francia Királyság, 1227. március 21. – Foggia, Nápolyi Királyság, 1285. január 7.), a Capeting-dinasztiából származó francia királyi herceg, Anjou és Maine, valamint Provence és Forcalquier grófja, VIII. Lajos francia király és Kasztíliai Blanka legkisebb gyermeke, aki Szicília királya 1266-tól I. Károly néven (olaszul: Carlo I), továbbá címzetes Jeruzsálemi és Albán király, valamint akháj fejedelem 1285-ös haláláig. Mivel az uralma ellen kitört szicíliai vecsernye során III. Péter aragóniai király elfoglalta tőle a szicíliai szigetet (a mai értelemben vett Szicíliai Királyságot), ezért Károly 1282-től a Nápoly központú Szicíliai királyság (a mai értelemben vett Nápolyi Királyság) uralkodója lett. Ő volt a Harmadik Anjou-ház megalapítja.

I. Károly
Karl I. (Neapel).png

Nápoly királya
I. Károly
Uralkodási ideje
1266. január 6. 1285. január 7.
Utódja II. Károly
Szicília királya
I. Károly
Uralkodási ideje
1266. január 6. 1282. szeptember 4.
Elődje Manfréd
Utódja III. Péter
Életrajzi adatok
Uralkodóház Capeting–Anjou
Született 1227. március 21.
Párizs
Elhunyt 1285. január 7. (57 évesen)
Foggia
NyughelyeNápolyi dóm
Édesapja VIII. Lajos francia király
Édesanyja Kasztíliai Blanka
Házastársa Provence-i Beatrix
Burgundiai Margit
Gyermekei II. Károly nápolyi király
Izabella magyar királyné
Vallás római katolikus
I. Károly címere
I. Károly címere
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Károly témájú médiaállományokat.

Származása és ifjú koraSzerkesztés

Charles d’Anjou 1227. március 21-én született Párizsban, a Capeting-dinasztia tagjaként. Apja VIII. Oroszlán Lajos francia király, aki II. Fülöp Ágost király és Isabelle de Hainaut gyermeke volt. Apai nagyapai dédszülei VII. Ifjú Lajos francia király és Adèle de Champagne (II. Theobald champagne-i gróf leánya), míg apai nagyanyai dédszülei V. Balduin hainaut-i gróf és Marguerite d’Alsace, Flandria grófnője (I. Thierry flamand gróf leánya) voltak.

Édesanyja az Ivreai-házból származó Blanka kasztíliai királyi hercegnő, VIII. Nemes Alfonz kasztíliai király és Eleonóra angol királyi hercegnő leánya volt. Anyai nagyapai dédszülei III. Óhajtott Sancho kasztíliai király és Blanka navarrai királyi hercegnő (VI. García navarrai király leánya), míg anyai nagyanyai dédszülei II. Henrik angol király és Aliénor d’Aquitaine (X.Szent Vilmos aquitániai herceg leánya) voltak.

Charles volt szülei tizenhárom gyermeke közül a legkisebb. Felnőttkort megért testvérei között olyan magas rangú és ismert személyek vannak, mint a későbbi IX. Szent Lajos francia király; Róbert, Artois grófja; Alfonz, Poitiers és Toulouse grófja; valamint Franciaországi Szent Izabella. 1246-ban házassága révén Provence és Forcalquier grófságának ura lett, és ugyanebben az évben kapta meg apanázsul az újonnan kreált Anjou és Maine grófságait fivérétől. 1248-ban csatlakozott az Egyiptom ellen indított VII. keresztes hadjárathoz, valamint 1250-ben a Manszúra sikertelen ostroma utáni visszavonulás közben bátyjával együtt fogságba esett. Kiváltásuk után fivérével, Alfonz, Poitiers.i gróffal hazatért, hogy segítse régensként kormányzó édesanyját. Amikor ő 1252-ben meghalt, utána bátyjuk hazatértéig (1254-ig) átvették a régensséget a Francia Királyság felett.

A szicíliai–nápolyi királyságSzerkesztés

A nagy lehetőség 1264-ben érkezett el számára, amikor a Hohenstaufoktól tartó IV. Orbán pápa őt jelölte ki a Szicíliai Királyság trónjára Manfréd ellenében. 1266-ban IV. Kelemen Szicília királyává koronáztatta. Ezután a beneventói csatában legyőzte Manfrédot, aki a harcban maga is elesett.

Királyként hamarosan erőszakos természetével híresült el. A fontosabb hivatalokba franciákat ültetett, és változatos túlkapásai miatt a helyiek mélyen megutálták. Az ellene lázadozó bárók zendüléseit olyan „határozottan” verte le, hogy hűbérura, a pápa többször is megfeddte vérengzései miatt, ő pedig a „Kegyetlen” ragadványnevet kapta. A szicíliai nemesek visszahívták a Hohenstaufokat, de Károly 1268-ban a tagliacozzói csatában legyőzte Manfréd unokaöccsét, az alig 16 éves Konradint is. A győzelem után az elfogott trónkövetelőt Nápolyban kivégeztette.

Birodalmat szeretett volna építeni magának, és ehhez Bizánc trónját kívánta megszerezni, hogy a két országot egyesítve megszerezhesse az uralmat a Földközi-tenger keleti medencéjében. Az egykori birodalom maradékának trónját 1261-ben a Palaiologosz-dinasztia első császára, VIII. Mikhaél szerezte meg, és ellenében Károly széles szövetséget próbált tető alá hozni. Ennek egyik elemeként Magyarországgal is megpróbált politikai szövetségre lépni. Ezt több tényező is indokolta:

  • a magyar király birtokolta az Adria partvidékének egy részét, ezért tengeri hatalomnak számított,
  • a dalmát városok birtoklása miatt folyamatos konfliktusban állt Velencével, amit erős flottája miatt Károly természetes vetélytársának tekintett,
  • házassági kapcsolatokkal megerősített szövetségese volt Szerbiának és Bulgáriának, amelyeket Károly potenciális szövetségeseinek tartott Bizánc ellen.

Ezért feleségének halála után Károly feleségül kérte IV. Béla lányát, Margitot. Ő azonban nem akarta otthagyni a kolostort, így Károlynak ez a terve meghiúsult. Maga IV. Béla nem ellenezte a nápolyi-francia kapcsolatok erősítését, fiának, az akkor még ifjabb királyként apránként rendszeresen összetűző későbbi V. Istvánnak azonban még inkább szüksége volt erre, és 1269 szeptemberében Károly és István a pápa jóváhagyásával szövetséget kötött. Ennek részeként elhatározták, hogy a nápolyi harmadik Anjou-ház kettős házassági köteléket hoz létre az Árpád-házzal:

Az ifjabb Károly házasságát 1270-ben kötötték meg.

Az ő érdekeit szolgálta, hogy 1270-ben fivére, a francia király Tunisz háfszida emírje, al-Musztanszir ellen indította el a VIII. keresztes hadjáratot, mivel az arab uralkodó menedéket adott több szicíliai ellenfelének. Károly állítólag elhitette bátyjával, hogy Musztanszir némi erőfitogtatás hatására hajlandó katolizálni – ami nem volt igaz, ráadásul a hadjárat a hőség és a járványok miatt katasztrófába torkollt. Amikor a szicíliai erősítése megérkezett, Szent Lajos már halott volt, Károlyra csak a békekötés maradt, hogy unokaöccse, III. (Merész) Fülöp mielőbb hazatérhessen és megkoronázzák. Ezután Fülöp döntéseit nagyban befolyásolták nagybátyja törekvései.

Károly katonáinak és adminisztrációjának túlkapásai és kegyetlenségei annyira meggyűlöltté őket a szicíliakkal, hogy 1282 húsvétján lemészárolták a sziget franciáit — ez volt az ún. szicíliai vecsernye. A szigetet III. Péter aragóniai király szállta meg, de a Szicíliai Királyság szárazföldi része – amit ettől fogva Nápolyi Királyságnak neveztek, bár hivatalosan továbbra is eredeti nevét viselte – Károly kezén maradt. A francia Fülöp király és Károly támogatásával megválasztott IV. Márton pápa azonnal felsorakozott Károly mellett: Pétert kiátkozta, Fülöp fiát, Valois Károlyt Aragónia királyává koronázta. A francia sereg 1284-ben keresztes hadjáratra indult az Ibériai-félszigetre — ez azonban kudarccal végződött.

 
I. Károly szicíliai király aranypénze. Az előlapon a szicíliai-jeruzsálemi címer, a hátoldalon az angyali üdvözlet látható (1277 után)

Keleti ambícióiSzerkesztés

Károlynak azonban nagyobb ambíciói voltak: a Balkánon is terjeszkedni akart. Ehhez támogatót is talált II. Balduin, az 1264-ben elűzött konstantinápolyi latin császár személyében, akinek megígérte, hogy visszaszerzi császárságát. 1267-ben így meghódította Durazzo vidékét, és Albánia királyává proklamálta magát. 1269-ben a keresztes háborúra készülve Károly békét kötött a restaurált Bizánci Birodalom szövetségeseivel, a genovaiakkal, majd az afrikai hadműveletek lezárását követően flottája támadásra indult Konstantinápoly felé. Az expedíció súlyos kudarcba fulladt, mivel a szörnyű időjárás elpusztította a hajóhadat.

A II. Baldvinnak nyújtott támogatás azonban nem volt ingyen: Károly az akháj fejedelmi cím elismerését, több égei-tengeri szigetet és az elkövetkező hódítások harmadát követelte érte. Az előbbire az jogosította fel, hogy 1271-ben II. Vilmos fejedelem lányát, Isabelle de Villehardouint összeházasította saját fiával, Philippe-pel, aki 1277-ben meghalt. Vilmos 1278-as halálát követően így Philippe atyjára szállt a trón. Károly 1280-ban itteni helyzetét megerősítendő 8 000 katonát menesztett az erős bizánci erőd, Berat ellen. Az ostrom 1281 májusáig húzódott, amikor is VIII. Mihály unokaöccse, Tarkhaniotész vezetésével a bizánci sereg szétverte a támadókat. A helyzetet már az sem menthette meg, hogy az 1281-ben pápává választott IV. Márton kiátkozta Mihályt, aki éppen Károly törekvéseit megcsáklyázandó mondta ki a katolikus és az ortodox egyház egyesülését 1274-ben.

1277-ben Antiochiai Mária eladta Károlynak az örökösödési jogát, így az 1278-ban a névleges jeruzsálemi királyi címét is felvette.

Házasságai, utódaiSzerkesztés

Károly első felesége Provence-i Beatrix, Provence és Forcalquier grófnője, IV. Rajmond Berengár provence-i gróf és Savoyai Beatrix lánya volt. 1246-ban házasodtak össze, és Beatrix 1267-ben bekövetkezett haláláig hét gyermekük született:

Második, 1268-ban Burgundiai Margittal, Burgundiai Eudo nevers-i és II. Matild bourboni úrnő lányával, Tonnerre grófnőjével kötött házasságából egy csecsemő korában meghalt kislány született.

CímereiSzerkesztés

 
 
 
Charles d’Anjou első címere 1246-ig:
a francia liliomos és a kasztíliai
kastélyos pajzsok egyesítéséből
1246-ban Károly címere megváltozott,
ez a változatot lett a későbbi
Harmadik Anjou-ház címere is
1277-ben Károly megvásárolta a
Jeruzsálemi Királyságot is, ekkor
egyesítette címereit

Kapcsolódó cikkekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. ISBN 963 05 1461 3