I. Napóleon francia császár

Bonaparte Napóleon (Ajaccio, Korzika, Franciaország, 1769. augusztus 15. – Longwood, Szent Ilona-sziget, Nagy-Britannia, 1821. május 5.) francia tábornok, hadvezér, politikus, a Francia Köztársaság első konzulja 1799 és 1804 között, majd a Francia Birodalom császára I. Napóleon néven először 1804 és 1814, majd száz nap erejéig 1815 márciusa és júniusa között. Ismert ragadványnevei „a korzikai” és „a kis káplár”, míg ellenfelei „a korzikai rém” néven is hivatkoztak rá.

Bonaparte Napóleon
Napóleon császár 1812-ben Jacques-Louis David francia festő portáján
Franciaország császára
I. Napóleon
Uralkodási ideje
1804. május 18. – 1814. április 6
Koronázása	Notre-Dame-székesegyház 1804. december 2.
Utódja	XVIII. Lajos (királyként)
Uralkodási ideje
1815. március 20. – 1815. június 22.
Elődje	XVIII. Lajos (királyként)
Utódja	II. Napóleon
Itália királya
Uralkodási ideje
1805. március 17. – 1814. április 11.
Koronázása	Milánói dóm 1805. május 26.
Franciaország első konzulja
Uralkodási ideje
1799. november 9. – 1804. május 18.
Utódja	Ő maga mint császár
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Bonaparte
Született	1769. augusztus 15. Ajaccio, Korzika, Franciaország
Elhunyt	1821. május 5. (51 évesen) Longwood, Szent Ilona-sziget, Nagy-Britannia
Nyughelye	Invalidusok háza, Párizs 1840. december 15.
Édesapja	Carlo Buonaparte
Édesanyja	Letizia Ramolino
Házastársa	Joséphine de Beauharnais (∞ 1796–1810) Ausztriai Mária Lujza (∞ 1810–1814)
Gyermekei	II. Napóleon francia császár
Vallás	római katolikus
Bonaparte Napóleon aláírása
Bonaparte Napóleon címere
A Wikimédia Commons tartalmaz Bonaparte Napóleon témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A VII. Piusz pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális 1812-es oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Annak érdekében, hogy többé ne térhessen vissza, a győztes hatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben – valószínűleg mérgezés miatt – bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, az egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés egyik hatalmas ikonja. Összesen 56 győztes csatát vívott. Törekvéseiben Nagy Sándor követője, emellett mind a mai napig az egyik leghíresebb francia, egyúttal a leghíresebb korzikai is. Napóleon az elfoglalt területeken polgári törvényeket vezetett be, ezzel segítette az uralkodói abszolutizmus felbomlását, a modern, polgári államok létrejöttét.

Fiatalkora

Bonaparte Napóleon 1769. augusztus 15-én született a korzikai Ajaccio városában, Carlo Buonaparte ügyvéd és Letizia Ramolino negyedik gyermekeként és harmadik fiaként. Előtte egy fiú és egy lány született még, ám ők csecsemőkorukban meghaltak. Egy bátyja volt, Joseph és a többi hat testvére fiatalabb volt nála: Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme. Fiatalkorában Nabulione, Nabulio, Napolionne és Napulione néven is írták a nevét. Családja, a Buonaparték egy toszkánai származású kisnemesi család volt, akik a 16. században költöztek Korzika szigetére, anyai ági ősei, a Ramolinok szintén kisnemesek, genovai származásúak voltak.

Napóleon egy évvel azután született, hogy a Genovai Köztársaság Korzikát Franciaországnak engedte át mintegy 500 évnyi genovai uralom után. Fiatalkorában harcos franciaellenes korzikai hazafi volt és támogatta a sziget Franciaországtól való függetlenségét.

Gyermekkorában nagy hatást gyakorolt rá édesanyja, aki határozott fegyelmezettségével csillapította az ifjú Napóleon izgágaságát. Később kijelentette: „A gyermek jövőbeli sorsa mindig az anya munkája”. Anyai nagyanyja a svájci Fesch családba ment férjhez, Napóleon nagybátyja, Joseph Fesch bíboros pedig néhány évig a Bonaparte család védelmezője lett. Nemes, mérsékelten tehetős háttere nagyobb lehetőséget biztosított számára a tanulásban.

Napóleon beszélt korzikai anyanyelvén kívül Korzika akkori hivatalos nyelvén, olaszul is. 1778 decemberében még tíz éves sem volt, amikor apja magával vitte Franciaországba, ott kezdett el franciául tanulni az iskolában. Bár hamar megtanult folyékonyan beszélni, jellegzetes korzikai akcentussal kommunikált. Rövid ideig az autuni kollégiumban tanult, majd 1779. május 15-én ösztöndíjasként beiratkozott a Brienne-le-Château királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Osztálytársai rendszeresen zaklatták akcentusa, szülőhelye, alacsony termete és a francia nyelv gyors megtanulására való képtelensége miatt is. Felnőttkorára 168 cm magasra nőtt. Rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, ebből mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el történelemből, földrajzból és más tantárgyakból is, kivéve a német és latin nyelvből –nyelvérzéke nem volt. Írása egyszerűen olvashatatlan volt és ez sohasem változott. Némettanára idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjút. Felnőttkora legelején rövid ideig író akart lenni, írt egy romantikus novellát és leírta Korzika történelmét is.

Miután 1784-ben befejezte tanulmányait Brienne-ben, felvették a párizsi École Royale Militaire katonai iskolába. Tüzértisztnek készült de apja 1785. februári korai halála csökkentette jövedelmét így rákényszerült, hogy a kétéves tanfolyamot egy év alatt elvégezze, ami sikerült neki. Ő volt az első korzikai, aki végzett az École Militaire-en. 1785 szeptemberében Laplace, a híres tudós előtt tette le tiszti vizsgáját.

Karrierje kezdetén

A forradalom idején

Bonaparte 1792-ben

1786 januárjában állt szolgálatba, tüzér hadnaggyá léptették elő és a valence-i és az auxonne-i helyőrségeknél látott el szolgálatot egészen 1789-ig, a forradalom kitöréséig. A fiatalember ebben az időszakban még mindig buzgó korzikai nacionalista volt, de magáévá tette a forradalom eszméit, a jakobinusok támogatója lett. A nemzetgyűléstől ezért engedélyt kapott, hogy hazatérhessen Korzikára és a szigetet a forradalom ügye mellé állítsa.

A korzikai forradalom első éveit a royalisták, a forradalmárok és a nacionalisták közötti hármas harc jellemezte. Napóleon csatlakozott a franciabarát korzikai republikánusokhoz. Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1792 júliusában századossá léptették elő és egy önkéntesekből álló zászlóalj parancsnoka lett. A király kivégzése után a nacionalisták vezére, Pasquale Paoli szakított a forradalommal, hivatalosan is kihirdette a sziget elszakadását Franciaországtól és a brit kormánytól kért támogatást. Ezután korzikai csapatokat küldött a szardíniai La Maddalena-ra, hogy megakadályozza a Szardínia elleni francia támadást.

Napóleon összetűzésbe került Paolival, és 1793 júniusában családjával együtt kénytelenek voltak a francia földre menekülni. Korzika elhagyása után már franciának vallotta magát és felvette a Napoleon Bonaparte nevet, családja pedig 1796-ban hagyta el a Buonaparte nevet.

Bonaparte Toulon ostrománál

1793 júliusában Bonaparte egy röpiratot adott ki Vacsora Beaucaire-ben címmel, amivel elnyerte a jakobinus vezető és forradalmár, Maximilien de Robespierre öccsének, Augustin de Robespierre-nek a támogatását. Ebben az időben Toulonban royalista lázadás tört ki a republikánus kormány ellen, és a lázadókat a tenger felől támogatta egy brit flotta is. A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárására Bonapartét megbízták a várost ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. Szeptember 8-án érkeztek meg a városhoz.

Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állíttatott fel az Eguillete hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Ezután egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsérült, december 16-án a combját érte találat. Zseniális terve felkeltette a Közbiztonsági Bizottság figyelmét is (Comité de sûreté générale, létrehozva 1792. október 2-án), amely a Nemzeti Konvent nevében a hadsereget felügyelte. A csata után, december 22-én ezredesből dandártábornokká léptették elő és 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Ekkor zajlott az első franciaellenes koalíciós háború. Bonaparte terveket dolgozott ki a Szardíniai Királyság megtámadására. A francia hadsereg 1794 áprilisában e tervek alapján harcolt a saorgioi csatában, majd a hegyekben elfoglalta Ormea-t. Ormea-ból nyugatra tartottak, hogy kiszorítsák a szárd-osztrák erőket Saorge körül. A hadjárat után Augustin de Robespierre Bonapartét küldte a Genovai Köztársaságba, hogy tárgyaljon Franciaországnak az országgal kapcsolatos szándékairól.

A Robespierre testvérek bukása és kivégzése után Bonapartét a velük fenn tartott jó kapcsolata miatt 1794. augusztus 6-án bebörtönözték az antibes-i várba. Salicetinek írt levelében szenvedélyesen védekezett a feljelentés ellen, és végül felmentették minden vád alól. Két hét múlva szabadon engedték és technikai képességei miatt felkérték, hogy dolgozzon ki terveket Itália megtámadására Franciaországnak az Ausztria ellen folytatott háborúja kapcsán. Részt vett egy expedíción is, hogy visszavegyék Korzikát a britektől, de a franciákat a Brit Királyi Haditengerészet visszaverte.

1795 áprilisában Bonaparte eljegyezte Désirée Claryt, akinek nővére, Julie már Napóleon bátyjának, Josephnek felesége volt. Bonapartét ki akarták küldeni a vendée-i háborúba Nyugat-Franciaországba, ám ez valójában karrierje végét jelentette volna: tüzérségi tábornokként gyalogsági parancsnok lett volna egy vég nélküli polgárháborúban, amelyből nem származhatott dicsőség. Így rossz egészségi állapotra hivatkozva elkerülte a megbízatást. Ekkor pénzügyi helyzete is elnehezült, karrierje is bizonytalanná vált. Büntetésből szeptember 15-én eltávolították a rendszeres szolgálatban lévő tábornokok listájáról. Sikertelenül kért engedélyt arra, hogy az oszmán szultán szolgálatába léphessen, Konstantinápolyban. Kapcsolatai, ill. Désirée Clary kapcsolatai, mégis segítettek neki valamelyest: a teljhatalommal felruházott Paul Barras – a thermidori reakció vezetője, a kormányzati feladatokat ellátó Direktórium elnöke – aki tudott Bonaparte touloni katonai hőstetteiről, áthelyezte őt a Közbiztonsági Bizottság topográfiai hivatalába.

Ebben az időszakban írta a Clisson et Eugénie című romantikus regényét, amely egy katonáról és szerelméről szól, és amelyet Napóleon és Désirée kapcsolata ihletett.

Tüzelés a royalista felkelőkre vendémiaire 13-án

Október 3-án a párizsi royalisták lázadást hirdettek a Nemzeti Konvent ellen. Paul Barras kinevezte szárnysegédjévé és a Tuileriák palotájában székelő konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Bonaparte három évvel korábban látta a Tuileriákat védő svájci királyi gárda lemészárlását és rájött, hogy a tüzérség lesz a kulcs a védelemhez.

1795. október 5-én egy fiatal lovastiszt és barátja, Joachim Murat számos nagy ágyút és fegyvert foglalt le, amelyeket a támadók visszaszorítására használtak fel. Később dicsekedett azzal, hogy kartácstűzzel tisztította meg a párizsi utcákat, habár ezt a harcot sokan erkölcstelennek bélyegezték. Mintegy 1400 royalista halt meg. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették őt és elnyerte az új kormány, a Direktórium támogatását is. Barras Bonaparte lekötelezettjévé vált. Murat Napóleon egyik húgát, Caroline-t vette feleségül, így sógorok lettek, majd Murat lett Bonaparte egyik legkiválóbb tábornoka. Bonapartét belügyminiszterré léptették elő és átvette a francia itáliai hadsereg vezetését.

Heteken belül szerelmi kapcsolatba lépett a kivégzett Alexandre de Beauharnais özvegyével, Barras volt szeretőjével, Joséphine de Beauharnais-al. Gyorsan felbontotta eljegyzését Désirée Claryval és 1796. március 9-én összeházasodott Joséphine-vel, akinek néhai hitvesétől már volt két gyermeke: Eugène és Hortense, akiket Napóleon örökbe fogadott. Ezután beköltözött felesége lakosztályába, a Párizs melletti Malmaison kastélyba.

Itáliai hadjárat

Bonaparte az arcolei híd csatájában

Két nappal házasságkötése után Bonaparte tábornok Nizzában átvette az itáliai hadsereg vezetését és március 27-én hadjáratot vezetett Észak-Itáliába. Célja a szárd-piemonti erők legyőzése volt, mielőtt osztrák szövetségeseik beavatkoztak volna. A montenottei csatában gyors győzelmet aratott és két hét alatt legyőzte Piemontot, elfoglalta Milánót. A franciák ezután az osztrákok legyőzésére koncentráltak. Ausztria hadjáratot indított a franciák legyőzésére, de Bonaparte szétverte a túlerőben lévő sereget, győzelmet aratott a a lodi csatában, majd Castiglione-nál, Bassano-nál, Arcole-nál és Rivoli-nál. A rivoli csata az osztrák seregek összeomlását eredményezte Itáliában, a csata során az osztrákok mintegy 14 000 embert veszítettek, míg a franciák 5000-et. Katonái a lodi csatában a „kis káplár” elnevezést adták neki, ő maga pedig ekkor érezte meg, hogy több, mint a tábornonok egyike, hivatott Franciaország vezetésére.

Kiűzte az osztrákokat Lombardiából és legyőzte a pápai állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a pápai állam egyes területeit. Bonaparte figyelmen kívül hagyta a Direktórium utasítását, mely szerint meg kellett volna fosztania a pápát hatalmától és Róma ellen kellett volna vonulnia. (Egy évvel később egyébként – amikor Bonaparte Ausztriában volt – ezt Berthier tábornok megtette, elfoglalta Rómát és február 20-án bebörtönözte VI. Piuszt, aki fogsága alatt két év múlva meghalt.)

A hadjárat következő szakasza a Habsburg területek francia megszállása volt. Bár a dél-németországi francia erőket 1796-ban Károly főherceg legyőzte, kénytelen volt visszavonni csapatait Bécs védelmére, miután tudomást szerzett Bonaparte támadásáról. A két parancsnok először a tarvisi csatában találkozott 1797 márciusában, ahol Bonaparte legyőzte ellenfelét és mélyen behatolt Ausztriába. Az osztrákokat megrémítette a francia előrenyomulás, amely egészen Leobenig jutott el, Bécstől mintegy 100 km-re, és végül úgy döntöttek, hogy békét kérnek. A leobeni szerződés – amelyet az ezt megerősítő Campo Formió-i békeszerződés követett – Franciaországnak adta Itáliát, Németalföldet és a Rajna melletti területeket. Bonaparte ezután Velence ellen vonult. Megadásra kényszerítette a várost, és ezzel véget vetett a Velencei Köztársaság több mint ezer éves függetlenségének. Az út során Bonaparte sokat beszélt az ókor harcosairól, különösen Nagy Sándorról, Caesarról és Hannibálról. Tanulmányozta a katonai stratégiájukat és azokat a magáévá tette.

Az itáliai hadjárat során Bonaparte hadserege 150 000 foglyot ejtett, 540 ágyút zsákmányolt és 18 győztes csatát vívott a tábornok kiváló tüzérségi technológiájának és taktikájának köszönhetően. A hadjárat sikerei miatt Bonaparte francia politikai befolyása is egyre jobban nőtt. Két folyóiratot is megjelentetett, egyiket seregei számára, másikat Franciaország lakosságának. Az 1797-es választások megnövelték a royalista párt hatalmát, mely egyre fenyegetőbbé vált Barras és a Direktórium tagjainak hatalma számára. A royalisták elsősorban Bonapartét támadták itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte erői első sorban pénzt zsákmányoltak, de nemesfémeket és ékszereket is, továbbá több mint háromszáz felbecsülhetetlen értékű festményt és szobrot is elkoboztak. A zsákmány értéke fölbecsülhetetlen, de egész államok nemzeti vagyonával hasonlítható csak össze.

Szeptemberben Bonaparte Augereau tábornokot hazaküldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat és tisztítsa meg a várost a royalistáktól. Az átvett hatalom visszakerült Barras és direktóriumi szövetségeseinek a kezébe. Bonaparte seregeinek a fővárosban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Miután aláírta a Campo Formió-i békeszerződést Ausztriával, Bonaparte decemberben győztes hódítóként tért vissza Párizsba. Ekkor kötött politikai szövetséget Franciaország új külügyminiszterével, Charles Talleyrand-al.  

Egyiptomi hadjárat

Bonaparte és a Szfinx

Bonaparte egy Nagy-Britannia elleni invázióra kezdett felkészülni, de két hónapnyi tervezés után arra a következtetésre jutott, hogy Franciaország haditengerészeti ereje még nem elegendő ahhoz, hogy szembe szállhasson a brit flottával. Ezért úgy döntött, hogy hadjáratot vezet Egyiptom ellen és elszakítja Nagy-Britannia kereskedelmi útvonalait Indiától. A Direktórium szívesen kinevezte őt az Egyiptom ellen készülődő hadsereg parancsnokává, mivel népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét, így a Direktórium tartott Bonaparte egyre növekvő befolyásától. Bonaparte ugyanakkor Egyiptomban már kvázi-államfőként működhetett. Francia jelenlétet akart létrehozni a Közel-Keleten és összefogni Tipu, Maiszúr szultánjával, aki a britek ellensége volt. Terveiben szerepelt az is, hogy Egyiptom meghódítása után kapcsolatokat létesít az indiai hercegekkel, hogy velük együtt megtámadja a felettük uralkodó angolokat.

1798 májusában Bonapartét a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották. Egyiptomi hadjárata során 167 tudóssal, matematikussal, természettudóssal, vegyésszel és geodétával dolgozott együtt, akik az ókori Egyiptom történelme és kultúrája után kutattak. Felfedezéseik közé tartozott például a Rosette-i kő, amelynek segítségével Jean-François Champollion néhány évtizeddel később megfejtette az egyiptomi írást.

1798. június 9-ére Bonaparte félúton Egyiptom felé elérte Málta szigetét is. Málta elfoglalásával Bonaparte mindössze csak három embert veszített.

Bonaparte és flottája elkerülte a brit haditengerészet támadását és július 1-én partra szállt Alexandriában, majd bevonult Kairóba. Július 21-én, a piramisok csatájában Bonaparte 25 ezer katonája legyőzte a mamlúkok 40 ezer fős hadseregét, mintegy 24 km-re a piramisoktól. Ezzel meghódította Egyiptomot.

1798. augusztus 1-én azonban a Horatio Nelson admirális vezette brit flotta megsemmisítő vereséget mért a francia flottára a nílusi csatában, megakadályozva ezzel Bonaparte azon célját, hogy a franciák átvegyék a Földközi-tenger irányítását. Ezzel a britek Bonapartét elszakították Franciaországtól. Hadseregével sikerült megnövelnie hatalmát Egyiptom felett, bár többször is felkeléseket kellett levernie. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult a török uralom alatt lévő Szíriába. Bonaparte vezette a 13 ezer fős seregét Arís, Gáza, Jaffa és Haifa meghódításakor. A Jaffa elleni támadás különösen brutális volt. Férfiakat, nőket és gyerekeket raboltak ki és gyilkoltak meg az ostrom három napja alatt, muszlimokat és keresztényeket egyaránt. Bonaparte felfedezte, hogy a védők közül sokan olyan korábban már általa elfogott török hadifogly van, akiket azzal engedett el, hogy többé nem harcolnak a franciák ellen. Megparancsolta, hogy a helyőrséget és 1400 foglyot szuronnyal vagy akasztással végezzék ki, hogy golyókat mentsenek meg.

Bonaparte 13 000 fős seregéből 1500-an eltűntek, 1200-an meghaltak a harcokban, és ezrek haltak meg pestisben. Akkónál nem sikerült ellenállnia a brit parancsnokság alatt harcoló törököknek, ezért seregével visszavonult Egyiptomba. Bonaparte elrendelte, hogy ópiummal mérgezzék meg a pestisben szenvedő beteg katonákat, bár maga úgy számolt be erről, hogy a betegek mellé tették a mérget, és maguk dönthettek, beveszik-e. Július 25-én Egyiptomban sikeresen visszaverte az oszmán támadást Aboukirnál.

Eközben folyamatosan értesült az európai ügyekről. Megtudta, hogy Franciaország háborút veszített el a második koalíció haderejétől, az osztrákok majdnem minden franciát kiűztek Itália területéről. A Direktórium utasításokat küldött, hogy térjen vissza és hárítsa el a francia föld esetleges invázióját. 1799. augusztus 24-én, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva visszatért Franciaországba. Seregét Egyiptomban Jean-Baptiste Kléber vezetése alatt hagyta hátra, akit azonban pár hónappal később meggyilkoltak Kairóban. Végülis a sereg utánpótlás nélkül maradva 1802-ben azzal a feltétellel adta meg magát az angoloknak, hogy az angol flotta hazaszállítja őket.

Hatalomra jutása

Bonaparte az Ötszázak Tanácsában

Mire Bonaparte októberben hazatért Párizsba, Franciaország háborús helyzete néhány győzelemmel javult, azonban a köztársaság csődbe ment és a Direktórium meggyengült, népszerűtlenné vált a francia lakosság körében.

Az ekkor még nem egyértelmű egyiptomi kudarc ellenére Bonaparte népszerűsége továbbra is megmaradt. Talleyrand közvetítésével tárgyalásokat folytatott Emmanuel Sieyès-vel, a direktórium tagjával, a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között ott volt Talleyrand, Sieyès, Roger Ducos direktóriumi tag, Joseph Fouché rendőrminiszter és Napóleon öccse, Lucien, akit október 23-án választottak meg az Ötszázak Tanácsának elnökévé. 1799. november 9-én a törvényhozói testületek ülését áthelyezték a Párizstól nyugatra fekvő Saint-Cloud kastélyába, Párizstól nyugatra. Bonapartét kinevezték a fővárost védő seregek parancsnokává, miközben az államcsíny többi szervezői rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnap a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben, Bonaparte hatalmától való megfosztását követelték, mire ő válaszul seregeivel betört a Saint-Cloud-i kastélyba, és feloszlatta az Ötszázak és a Vének Tanácsát. Ezután néhány képviselőt visszatereltek a kastélyba és megállapodtak velük egy hármas konzulátus felállításáról, melynek tagjai Bonaparte, Sieyès és Ducos lettek. Ezzel feloszlatták a Direktóriumot.

Az első konzul

Bonaparte, mint első konzul (Jean Auguste Dominique Ingres festménye)

Bonaparte lényegében katonai diktatúrát vezetett be. Ő lett Franciaország első konzulja és beköltözött a Tuileriák palotájába. Bonaparte és köre népszavazással akarta legitimálni az államcsínyt. Bevezették a VIII. évi alkotmányt, melynek elfogadásáról 1800 januárjában népszavazást tartottak. A szavazók 99,94%-a hivatalosan igennel szavazott, ám ez túl szép, hogy igaz legyen. Bonaparte hatalomra jutásakor még mindig tartott az európai háború, belső zavargások ütötték fel a fejüket Franciaországban és hatalma sem volt még stabil. Az 5 millió választópolgárból kb. 2 313 000-an szavaztak, abból mai becslés szerint csak olyan 1 550 000 fő szavazta meg ténylegesen az új alkotmányt. Bár ez győzelem volt, Bonaparte azt akarta láttatni, hogy az egész nép támogatja a konzulátust, ezért öccse, Lucien Bonaparte belügyminiszter olyan hivatalos eredményt hirdetett ki, amely szerint a szavazóknak csak 0,06%-a ellenzi az új alkotmányt. Az alkotmány annyiban folytatta a forradalmat, hogy fönntartotta az emigránsok elleni törvényeket, és visszafordíthatatlannak mondta ki a nemzeti vagyon forradalom idején történt kiárusítását.

1800 tavaszán az első konzul csapatai élén átkelt a svájci Alpokon Itáliába, hogy meglepje az osztrákokat, akik már majdnem teljesen kiszorították a francia hadsereget Itália területéről, mialatt Bonaparte Egyiptomban volt. Ennek a rövid Habsburg restaurációnak fontos fejleménye volt egy szabad pápaválasztás Velencében, miután VI. Piusz pápa 1799. augusztusában francia fogságban meghalt. A konklávé 1800-ban választotta meg VII. Piust.

Az egyetlen fontos francia kézen levő város Genova kikötője volt, amely eleste esetén lehetővé tette volna az angoloknak, hogy az osztrák sereget a tenger felől lássa el, és az immár francia földre léphessen. Az osztrákok úgy vélték, hogy a döntő küzdelem ezért a városért fog zajlani, amelyet valóban elkeseredetten védett Masséna francia tábornok. Bonaparte hadserege így az Alpokon való nehéz átkelés után gyakorlatilag észrevétlenül lépett Észak-Itália síkságára. Bár az osztrákok végül bevették Genovát, Bonaparte viszont elfoglalta Milánót, így az osztrákok válságos helyzetbe kerültek, és megpróbáltak kelet felé visszavonulni.

Jacques-Louis David: Napóleon átkel az Alpokon (1800)

Végül a két hadsereg június 14-én a marengói csatatéren találkozott. A csata az osztrákok számára kedvezően kezdődött, mivel kezdeti támadásuk meglepte a széttagolt francia csapatokat, akik több ponton várták az osztrák fősereg fölbukkanását. Maregno francia védői fokozatosan visszavonultak. Az osztrák csapatokat vezető Michael von Melas tábornok kijelentette, hogy ő nyerte meg a csatát és 15 óra körül visszatért főhadiszállására, így beosztottai voltak felelősek a franciák üldözéséért. A francia vonalak azonban nem törtek meg. Napóleon folyamatosan kilovagolt csapatai közé, és kitartásra buzdította őket. Késő délután, az utolsó pillanatban érkezett meg Desaix tábornok serege, ami megfordította a csata sorsát. A francia tüzérség és lovasság megtizedelte az osztrák hadsereget, amely a Bormida folyón átkelve visszamenekült Alessandriába, 14 000 áldozatot hagyva maga után. Másnap az osztrák hadvezetés Alessandriában beleegyezett, hogy Észak-Itáliát elhagyják és átengedik a franciáknak.

Figyelemre méltó, hogy első itáliai hadjáratában Bonaparte majdnem egy évet töltött azzal, hogy az osztrákokat kiszorította Itáliából. 1800-ban csak egy hónapba telt neki, hogy elérje ugyanezt a célt.

Bonaparte marengói diadala, amit a propaganda alaposan kihasznált, biztosította politikai tekintélyét és népszerűségének növelését, de nem vezetett azonnali békéhez. Napóleon bátyja, Joseph vezette a francia delegációt a lunéville-i béketárgyalásokon és arról számolt be, hogy Ausztria a brit támogatástól felbátorodva nem ismeri el a Franciaország által megszerzett új területek elvesztését. Ahogy a tárgyalások egyre feszültebbé váltak, Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy még egyszer mérjen csapást Ausztriára. Moreau serege végigsöpört Bajorországon és elsöprő győzelmet arattak Hohenlindennél 1800 decemberében. Ennek eredményeként az osztrákok kapituláltak és aláírták a lunéville-i szerződést 1801 februárjában. Ezzel a Franciaország elleni második koalíció szétesett.

A kezdeti béke időszaka

Franciaországot 59 egyházmegyére és 10 egyháztartományra osztották fel

Bonaparte uralmának első éveit komoly béketörekvés jellemezte, amit persze a francia katonai győzelmek alapoztak meg. Mégis tartós rendezésnek bizonyult Franciaország és az Egyházi Állam 1801. július 15-én kötött konkordátuma, amely érvényben maradt 1905-ig, az egyház és az állam szétválasztásáról szóló törvény elfogadásáig. A katolikus egyház helyzete nagyon zavarossá vált a forradalom évtizedében, mert a Papság Polgári Alkotmánya, amelyet 1790-ben fogadtak el, és az első években véres erőszakkal kényszerítettek a francia papságra, előírta az egyházkormányzati kapcsolat megszakítását Rómával. Az alkotmány szerint a polgárok által megválasztott püspök nem fordulhat megerősítésért a pápához. Francia plébániát és püspökséget csak olyan pap tölthetett be, aki az alkotmányt aláírta, és akit ebből következően a pápa kiátkozott az egyházból. Akik nem írták alá, azok egy része emigrált, más része életveszélyt vállalva titokban folytatta hivatását Franciaországban.

A konkordátum minden püspököt lemondásra szólított föl, akárki is volt a kinevező, tehát a pápa által kinevezett és az "alkotmányos" püspököket is. Ezután az országot 59 egyházmegyére és 10 egyháztartományra osztotta föl, amelyek élére új püspököket rendelt, akiknek személyét az állam prezentálja a pápa felé. A konkordátum nem állította helyre a forradalom alatt lefoglalt és eladott hatalmas egyházi birtokokat és vagyonokat, mégis megfelelt a pápának is, mivel Napóleon legalább elvben sokkal szélesebb körben elismerte a pápa egyházfői jogait, mint a Bourbon uralkodók az ancien regime idején, amikor a francia uralkodók egyház fölötti jogai "gallikanizmus" néven teológiai elméletet alkottak. Alsóbb egyházszervezeti szinten a konkordátum az istentiszteletek rendőrségi felügyeletét engedélyezte, de érdemben nem korlátozta a püspökök jogát a plébánosok kinevezésére, és az államosított vagyon fejében magára vállalta a papság fizetését. Lényegében megszületett a modern egyház, amelyben a papokat a püspökök felügyelik. A katolikusok állammal szembeni ellenségessége elcsendesült. Hasonló megállapodásokat kötöttek az egyházakkal a Napóleon által ellenőrzött területeken, különösen Itáliában és a német államokban.

Egy évtizednyi folyamatos hadviselés után Franciaország és Nagy-Britannia 1802 márciusában aláírta az amiens-i békeszerződést. Ezzel 14 hónapig, 1803. május 18-ig teljes béke köszöntött Európára, igazából az egyetlen békeidőszak 1793 és 1815 között.

1804. július 15-én Napóleon átadja a Becsületrend rendjeleit

Napóleon különböző reformokat vezetett be a csődbe ment ország életének helyreállítására, így a felsőoktatásban, az adótörvényekben, az út- és csatornarendszerek átalakítása érdekében. 1800-ban létrehozta a Francia Nemzeti Bankot, a francia történelem első központi bankját. 1802 májusában a polgári és katonai érdemek elismerésére létrehozta a Becsületrendet, mely napjainkig is Franciaország legmagasabb kitüntetése.

Napóleon törvénykönyvét, a Code Napoléont a második konzul, Cambacérès felügyelete alatt álló bizottság alkotta meg, melyet az első konzul hozott létre 1800-ban. Napóleon aktívan részt vett a tervezeteket átdolgozó Államtanács ülésein. A törvénykönyv alapvető változást hozott a polgári jogrendszerben. Később, Szent Ilona szigetén Napóleon maga így értékelt: „Az igazi dicsőségen nem az, hogy negyven csatát nyertem, Waterloo kitörli a sok győzelem emlékét, de ami örökké élni fog, az az én polgári törvénykönyvem.” A napóleoni kódex felszámolta a feudalizmust Nyugat-Európában. Liberalizálta a tulajdonjogot, megszüntette a földesúri rendszert, eltörölte a kereskedők és a kézművesek céhét, bezárta a zsidó gettókat és a zsidókat mindenki mással egyenlővé tette. Az egyházi bíróságok és a vallási tekintély hatalmát jelentősen csökkentették és törvény előtti egyenlőséget hirdettek minden ember számára. Napóleon ezenkívül más törvénykönyveket is közzétett a büntető- és kereskedelmi jogok kodifikálására.

Bonaparte népszerűsége magasra emelkedett belföldön és külföldön egyaránt. 1802 tavaszán egy újabb népszavazást írtak elő, ahol a francia választók nagy számban jelentek meg, hogy jóváhagyjanak egy alkotmányt, amely állandóvá tette a konzulátust. Míg a két évvel korábbi népszavazáson 2 millióan vettek részt, az új népszavazás 3,6 millió embert csábított el a szavazásra (az összes jogosult szavazó 72%-át). Az alkotmány a szavazatok több mint 99%-val kapott jóváhagyást, ami persze megintcsak túl szép, hogy igaz legyen. 1802-ben már kevesen mertek nyíltan szembeszállni a konzulátussal. 1802 után az első konzult már nem Bonaparténak, hanem Napóleonnak nevezték.

A több mint 2 millió km² területű Louisiana, melyet Napóleon eladott az Egyesült Államoknak, megduplázva annak a területét

A rövid európai béke lehetővé tette Napóleon számára, hogy a külföldi francia gyarmatokra összpontosítson. A 18. században Saint-Domingue (a mai Haiti Köztársaság) volt Franciaország legjövedelmezőbb gyarmata, több cukrot termelt, mint a brit gyarmatok együttvéve. A forradalom alatt Saint-Domingue-nak sikerült magas szintű politikai autonómiát szereznie a Toussaint Louverture vezette függetlenségi háború alatt, melyet formálisan az első koalíció spanyol és angol csapatai ellen vívott, de lényegében a saját hatalmát építette ki, és diktátor lett. A forradalom idején a Nemzeti Konvent 1794 februárjában megszavazta a rabszolgaság eltörlését. Ugyanakkor a rendelet csak Saint-Domingue-t, Guadeloupe-t és Guyana-t érintette és nem lépett hatályba Mauritius-ban, Réunion-ban és Martinique-ban. Napóleon úgy döntött, hogy visszaállítja a rabszolgaságot minden francia gyarmaton. Ezt mondták ki az 1802 május 20-i törvények. Guadeloupe-ban a rabszolgaság visszaállítása ellen rabszolgalázadás tört ki, mégis, sikeresen csak Saint-Domingue állt ellen.

Napóleon sereget küldött sógora, Charles Leclerc tábornok vezetésével, hogy újra ellenőrzés alá vegye Saint-Domingue-ot. Bár a franciáknak sikerült elfogniuk Toussaint Louverture-t, a hadjárat kudarcot vallott. A járványok megbénították a francia hadsereget és Jean-Jacques Dessalines szétverte őket, Leclerc pedig sárgalázban meghalt. 1803 májusában az első konzul elismerte a vereséget és az utolsó 8000 francia katona is elhagyta a szigetet és a rabszolgák független köztársaságot kiáltottak ki, amelyet Haitinek neveztek el 1804-ben. Érdekesség, hogy a gyarmat elveszítése nagy lendületet adott a cukorrépa nemesítésének és a répacukor-gyártás kutatásának, amit Napóleon is támogatott, de ami igazi eredményekhez csak az 1830-as, -40-es években vezetett többek között Magyarországon is.

Látva, hogy haiti erőfeszítései kudarcot vallottak, továbbá mert Nagy-Britannia részéről hadüzenet fenyegetett, Napóleon 1803. április 30-án eladta Louisiana területét az Egyesült Államoknak, ezzel megduplázva az USA területét. Az eladási ár 15 millió dollár volt.

A Nagy-Britanniával való béke nyugtalannak és ellentmondásosnak bizonyult. Az angolok nem evakuálták Máltát ígéretüknek megfelelően, de tiltakoztak Bonaparte piemonti annektálása és az új Svájci Államszövetséget létrehozó törvény ellen is. A két ország között jelentős feszültség bontakozott ki, ami Nagy-Britannia 1803 májusi hadüzenetéhez vezetett. Napóleon erre válaszul újra felállította Boulogne-ban angol inváziós táborát.

Francia császár

Jacques-Louis David: Napóleon koronázása

A konzulátus alatt Napóleonnak számos royalista és jakobinus merénylettel kellett szembenéznie, 1800 októberében és decemberében is. 1804 januárjában rendőrminisztériuma leleplezett egy összeesküvést ellene, melyben Moreau is részt vett, a hohenlindeni győztes, és amelyet a vád szerint Franciaország korábbi királyi családja, a Bourbon család támogatott.

Talleyrand javaslatára Napóleon elrendelte egy Bourbon, Enghien hercegének elrablását. A herceget egy titkos katonai tárgyalás után gyorsan kivégezték, annak ellenére, hogy nem vett részt az összeesküvésben. Az esethez kapcsolódik Antoine Jacques Claude Joseph Boulay de la Meurthe híres bonmot-ja: „Ez több [más változatban „rosszabb”], mint bűn: ez hiba.” („C'est plus [vagy: „pire”] qu'un crime, c'est une faute”). Politikai következményeit tekintve a mondás pontosnak bizonyult. Enghien herceg kivégzése feldühítette a királyi udvarokat Európa-szerte, és a következő, végső soron megnyerhetetlen napóleoni háborúk kitörésének egyik politikai tényezőjévé vált.

Napóleon a Bourbon-restaurálás lehetőségének csökkentésére hivatkozott akkor, amikor családjának utódlását az alkotmányban rögzítette. Újabb választást írtak elő, ahol a két évvel korábbi választáshoz hasonlóan szintén sokan jelentek meg. A választók 99%-nak támogatásával Napóleont francia császárrá választották.

Napóleon császári díszben

Napóleon koronázására 1804. december 2-án, a párizsi Notre-Dameban került sor, VII. Piusz pápa jelenlétében. Az ünnepségre két külön koronát hoztak: a Római Birodalmat felidéző babérkoszorút és Nagy Károly koronájának másolatát. Napóleon babérkoszorúval lépett be a ceremóniára és az egész eljárás során a fején tartotta. A hivatalos koronázáshoz jelképes gesztussal a saját feje fölé emelte Nagy Károly koronáját, noha ez a szokásos rituálé szerint a pápa feladata lett volna, de soha nem helyezte a fejére, mert már viselte az aranykoszorút. Ezt követően feleségét, Joséphine-t is megkoronázta, ezt az eseményt Napóleon kedvenc festője, Jacques-Louis David hivatalosan is elismert festményén örökítette meg. 1805. május 26-án a milánói székesegyházban Napóleon Lombardia vaskoronájával Itália királyává koronázta magát. 1804. május 18-án – a császárság kikiáltása napján – 18 legkiválóbb tábornokát marsallá léptette elő a hadsereg hűségének biztosítása érdekében. Erre a hűségre szüksége is volt, mert a „császár” cím, valamint a Római Birodalomra és Nagy Károlyra tett utalások világos külpolitikai üzenete volt, hogy Napóleon legalább Európa, de elviekben az egész világ urának tekinti magát.

Háború a harmadik koalícióval

Nagy-Britannia megtörte az amiens-i békét azzal, hogy 1803 májusában hadat üzent Franciaországnak, és innentől a hadiállapot fönnmaradt egészen Napóleon végső bukásáig. Mégis a hadüzenet utáni első két évben Nagy-Britannia kényszerült védekezésre a fenyegető francia invázió miatt. Erre Napóleon ténylegesen készült egy jelentős inváziós haderő, az Armée d’Angleterre megszervezésével Boulogne-ban. A császár csapatai gondos és felbecsülhetetlen értékű kiképzést kaptak a jövőbeli katonai műveletekhez. Ez alkotta annak a seregnek a magját, amelynek Napóleon később a Grande Armée nevet adta. Eleinte ennek a francia hadseregnek mintegy 200 000 embere volt, amelyek hét hadtestbe szerveződtek és egyenként 36-40 ágyújuk volt. Ezen kívül Napóleon létrehozott egy 22 000 fős lovassági tartalékot, amelyet két hadosztályba szerveztek, egy dragonyos és egy könnyű lovasságba, amelyet 24 tüzércsoport támogatott. 1805-re a Grand Armée 350 000 fős csapattá fejlődött, jól felszereltek, jól képzettek voltak és hozzáértő tisztek vezették őket.

A Trafalgar tér Londonban Nelson admirális emlékoszlopával

Nagy-Britannia önmagában csak arra volt képes, hogy flottájával megvédje önmagát, megakadályozza a francia inváziót. Napóleon tudta, hogy a francia flotta nem tudja legyőzni a Brit Királyi Haditengerészetet, ezért azt tervezte, elterelő taktikával elcsalja a La Manchetól. A fő stratégiai elképzelés az volt, hogy a francia haditengerészet megszökik a brit blokád alatt álló Toulonból és Brestből és azzal fenyeget, hogy megtámadja a Nyugat-Indiákat. Azt remélték, hogy a britek meggyengítik a csatorna védelmét azáltal, hogy hajókat küldenek a Karib-térségbe, lehetővé téve a francia-spanyol flotta számára, hogy elég ideig átvegye az irányítást a csatorna felett ahhoz, hogy a francia hadsereg átkeljen, és lerohanja az országot. Azonban a terv meghiúsult, miután a Finisterre-foki csatában a britek győzelmet arattak 1805 júliusában. Így ugyanis valójában a francia inváziós flotta gyengült meg: Pierre Villeneuve francia admirális visszavonult Cádizba, ahelyett, hogy a francia haditengerészethez csatlakozott volna Brest-ben, hogy megtámadják a csatornát. A Nagy-Britanniát fenyegető veszély a kontinentális fejlemények miatt, amiket a következőkben bemutatunk, csökkent, de csak néhány hónap múlva szűnt meg végleg, amikor a Nelson admirális vezette brit flotta nagy vereséget mért a francia flottára október 21-én a trafalgari csatában. Trafalgar után Nagy-Britannia teljes mértékben uralta a tengereket a napóleoni háborúk idejére.

Nagy-Britannia az 1803 és 1805 közötti éveket diplomáciai erőfeszítésekkel töltötte: Napóleon legyőzéséhez kontinentális szövetségesekre volt szüksége. 1804 decemberében az angol-svéd megállapodás lett az első lépés a harmadik koalíció létrehozása felé. 1805 áprilisára Nagy-Britannia szövetséget kötött Oroszországgal is. Ausztriát az utóbbi időkben Franciaország kétszer is legyőzte és bosszút akart állni, ezért néhány hónappal később csatlakozott a koalícióhoz.1805 augusztusára Napóleon rájött, hogy a stratégiai helyzet alapvetően megváltozott. Kontinentális ellenségei esetleges inváziójával szembesülve úgy döntött, hogy hadseregét a La Manche-csatornától a Rajna-folyó felé vezeti. Első célja az volt, hogy elpusztítsa az elszigetelt osztrák hadsereget Dél-Németországban, mielőtt orosz szövetségeseik megérkezhetnének. Szeptember 25-én, nagy titkolózás és lázas menetelés után 200 000 francia katona kelt át a Rajnán.

Karl Mack osztrák parancsnok az osztrák hadsereg nagyobb részét a svábföldi Ulmban gyűjtötte össze. Napóleon célja volt ezt körülzárni és ezzel elszakítani őket a közeledő oroszoktól. Az ulmi manőver teljesen meglepte Mack tábornokot, aki későn fogta fel, hogy seregét elvágták. Végül megadta magát, miután rájött, hogy nem lehet kitörni a francia bekerítésből. Mindössze 2000 francia áldozattal Napóleonnak összesen 60 000 osztrák katonát sikerült foglyul ejtenie és megnyerte az ulmi csatát. A franciák számára ezt a látványos szárazföldi győzelmet az keserítette meg, amikor megérkezett a Trafalgari tengeri vereség híre.

Az ulmi hadjáratot általában stratégiai remekműnek tekintik és a 19. század végén nagy hatással volt a Schlieffen-terv kidolgozására.

Az ulmi csatát követően a francia erőknek novemberben sikerült elfoglalniuk Bécset, ami nagy előnyt hozott a franciáknak, amikor 100 000 muskétát és 500 ágyút foglaltak le. Ezután Napóleon erőit északra küldte, hogy üldözze a visszavonuló szövetséges csapatokat, de aztán visszavonulásra szólította haderejét, hogy súlyos gyengeséget színlelhessen. I. Sándor orosz cár és II. Ferenc német-római császár úgy döntöttek, hogy a morvaországi (világtörténelmivé vált osztrák nevén) Austerlitz falutól nyugatra december 2-án megütköznek Napóleonnal.

Napóleon az austerlitzi csatában

Napóleon igyekezett minden módon olyan látszatot kelteni, hogy a francia hadsereg katasztrofális állapotban van, a Pratzen-fennsíkot szándékosan ürítette ki, csapdába csalva a szövetségeseket, akik valóban elfoglalták a Pratzen-fennsíkot, és ide helyezték a derékhadat. Napóleon ezután szándékosan meggyengítette jobb szárnyát, hogy oda csábítsa a szövetségeseket, hogy azok megkísérelhessék a francia vonal feltörését. A Davout marsall vezette a III. hadtest ugyanakkor időben megérkezett Bécsből a jobbszárny megerősítésére.

Eközben a francia jobbszárny ellen vezetett erős szövetséges támadás meggyengítette a Pratzen-fennsíkon álló szövetséges derékhadat, akiket Soult marsall IV. hadteste könyörtelenül hátba támadott. A szövetséges közép lerombolása után a franciák végigsöpörtek mindkét ellenséges szárnyon és menekülésre kényszerítették az egyesült osztrák és orosz sereget, ezrek foglyul ejtésével.

Az austerlitzi szövetséges katasztrófa jelentősen megrázta Ferenc császár hitét a britek által vezetett háborús erőfeszítésekben. Franciaország és Ausztria azonnal megállapodott a fegyverszünetről és december 26-án aláírták a pozsonyi békét. Pozsonyban Ausztria kivált mind a háborúból, mind a koalícióból, és a felek megerősítették a korábban Campo Formióban és Lunéville-ben aláírt szerződéseket. Ausztria elveszítette területeit Itáliában és Bajorországban, melyeket francia uralom alá vontak. A szerződés a Német-Római Birodalom felbomlásához vezetett, az ottani 16 német tartományból Napóleon 1806-ban létrehozta a Rajnai Szövetséget. Ezzel megfosztotta a Habsburgokat a német-római császári címtől, Ferenc már csak osztrák császár és magyar király lehetett (e néven az I.). A szerződés eme llett 40 millió frank jóvátétel fizetésére kötelezte a legyőzött Habsburgokat és lehetővé tette az orosz csapatok hazamenekülését. A császár később ezt írta: „Az austerlitzi csata a legjobb mind közül, amit vívtam”.

Szövetségkeresések

1805 végén a kontinens ura Napóleon volt. Oroszországgal ugyan formálisan hadiállapotban volt, de ez ténylegesen nem fenyegette a hatalmát, mivel az oroszoktól elválasztotta a legyőzött Közép-Európa. Az egyetlen csakugyan veszélyes hadiállapot Nagy-Britannia ellenében állt fönn. Ugyanakkor ebben a háborúban egy instabil egyensúlyi állapot állt be: Nagy-Britannia elveszítette a kontinentális szövetségeseit, Napóleon pedig a flottáját. Így közvetlenül egyik fél sem tudta megtámadni a másikat, de az erőegyensúlyt mindkét fél kölcsönös félelmei fenyegették, és mindazok a félelmek, amelyeket Napóleon győzelmei Európa-szerte kiváltottak. Ebben a helyzetben mindkét hadban álló fél szövetségeseket keresett.

Napóleon visszatért ahhoz a gondolathoz, amely már Egyiptomba is vezette: megkísérelte Nagy-Britanniát a Közel-Keleten elvágni Indiától. Ehhez viszont most nem expedíciós haderőt küldött, hanem szövetséget keresett korábbi ellenségével, az Oszmán Birodalommal. III. Szelim oszmán szultán 1806 februárjában Napóleont elismerte francia császárként, majd Franciaországot „őszinte és természetes szövetségesünknek” nevezte. A döntés vesztes háborúba sodorta az Oszmán Birodalmat Oroszország és Nagy-Britannia ellen. Fath-Ali perzsa sah is szövetséget jelentett be a franciákkal. 1807-ben a koalíció mégis összeomlott, amikor Franciaország és Oroszország maguk is szövetséget kötöttek. Végül Napóleon nem kötött hatékony szövetségeket a Közel-Keleten.

Eközben Nagy-Britannia is folytatta a szövetségesek keresését Európában. A Rajnai Szövetség létrejötte és a Német-Római Birodalom felbomlása megrémítette a poroszokat. A német terület franciák által való arcátlan átszervezése fenyegetést jelentett a porosz hatalomra. A háborús érzelmek a porosz fővárosban, Berlinben 1806 nyarán folyamatosan emelkedtek. III. Frigyes Vilmos udvara, különösen felesége, Lujza királyné befolyására úgy döntött, hogy háborúba száll a Közép-Európát uraló Franciaországgal.

Háború a negyedik koalícióval

Napóleon 1806-ban, jellegzetes kéztartásával

Napóleon megszemléli gránátosait Jénánál

A negyedik háború története sokban hasonlóan alakult az előzővel. Az alábbi állítások mindkettőről elmondhatóak:

- A kontinentális koalíciót Napóleon ellen Nagy-Britannia szervezte.

- Napóleon győzött, ezzel uralma a kontinens fölött erősebbé, és félelmetesebbé vált, mint valaha.

- Nagy-Britannia legyőzésére a tengeren azonban nem nyílt lehetősége, de a békekötésre sem.

- Nagy-Britannia ezután is kereste azt a kontinentális szövetségest, aki legyőzhetné Napóleont.

Az eltérések inkább az események dimenzióin belül ragadhatóak meg: a negyedik koalíciós háború elkeseredettebb volt, és tovább tartott, mint a korábbi, Napóleon győzelme pedig sokkal teljesebb, mint a korábbi, hiszen végül az oroszok is békét kötöttek vele.

Az első katonai manőverek 1806 szeptemberében kezdődtek. A hadjárat tervét részletező Soult marsallnak írt levelében Napóleon leírta a hadviselés alapvető jellemzőit és elrendelte a Grande Armée különféle alakulatainak egyenletesen való összevonulását, közelről, szoros támogatási távolságban. Ha egyetlen hadtestet is megtámadtak, a többi gyorsan akcióba léphetett és megérkeztek a segítségükre.

Napóleon 180 000 katonával szállta meg Poroszországot, gyorsan menetelve a Saale folyó jobb partja felé. A korábbi hadjáratokhoz hasonlóan alapvető célja az egyik ellenfél elpusztítása volt, mielőtt a másik ellenfél erősítése felborítaná a háború egyensúlyát. Miután megtudta a porosz sereg hollétét, a franciák nyugat felé fordultak és elsöprő erővel átkeltek a Saale-n. Október 14-én Napóleon nagy győzelmet aratott a porosz sereg felett a jénai csatában, melyet az ezzel egy időben zajló Davout marsall auerstedti győzelmének is köszönhette. A franciák szétverték a porosz sereget és súlyos veszteségeket okoztak. Mivel a porosz parancsnokok nagy részre meghalt vagy cselekvőképtelenné vált, a porosz király képtelennek bizonyult a hadsereg hatékony parancsnokságára, amely gyorsan szétesett. A franciáknak egyetlen hónap alatt 140 000 katonát, 2000 ágyút és több száz lőszerszállító kocsit sikerült elfogniuk. Elsöprő vereségük ellenére a poroszok nem voltak hajlandóak tárgyalni a franciákkal, amíg az oroszoknak nem jutott alkalmuk belépni a harcba.

Győzelmét követően Napóleon 1806 novemberében bevonult Berlinbe és itt kontinentális zárlatot rendelt el, mellyel megtiltotta az európai országoknak a Nagy-Britanniával való kereskedelmet, így akarta térdre kényszeríteni az angolokat. A következő hónapokban a császár az előre nyomuló orosz-porosz seregek ellen vonult Lengyelország területén, majd a két sereg 1807 februárjában az eylaui csatában ütközött meg. Eylaunál mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett és a tél fogságába estek, a csata döntetlen lett és az oroszok visszavonultak. A két fél nyugalmi időszaka és konszolidálása után a háború júniusban folytatódott, ám a heilsbergi csata szintén határozatlannak bizonyult.

Napóleon találkozik Sándor cárral Tilsitnél, a Nyeman folyón

Június 14-én Napóleon elsöprő győzelmet aratott az oroszok felett a friedlandi csatában és a véres küzdelem után megsemmisítette az orosz hadsereg nagy részét. Vereségük mértéke meggyőzte az oroszokat, hogy kössenek békét a franciákkal. Június 19-én I. Sándor cár küldött egy követet, hogy fegyverszünetet kérjen Napóleontól. A követ biztosítani akarta, hogy a Visztula folyó a francia és az orosz befolyás természetes határait képviselje Európában. Ennek alapján Napóleon béketárgyalásokba kezdett Sándor cárral Tilsit városában, miután találkoztak egy kompon először a Nyeman folyón. „Annyira utálom az angolokat, mint ön” – mondta Sándor Napóleonnak.

Tekintettel az elért győzelemre, a francia császár viszonylag engedékeny feltételeket ajánlott az oroszoknak, követelte Oroszország csatlakozását a kontinentális zárlathoz, erőinek visszavonását Havasalföldről és Moldvából, illetve a Jón-szigetek átengedését Franciaországnak. Ezzel szemben Napóleon nagyon kemény békefeltételeket diktált Poroszországnak. A porosz területek több mint a felét elvette és létrehozott egy új, 2800 négyzetkilométeres királyságot, Vesztfáliát és legkisebb öccsét, Jérôme-t nevezte ki királyának. A Poroszországgal való megalázó bánásmód Tilsitben mély és keserű ellentétet okozott, amely a napóleoni korszak előrehaladtával egyre jobban erősödött. A poroszok igyekeztek Sándor és Napóleon barátságát tönkre tenni és rávenni az oroszokat a szerződés egyes pontjainak megszegésére. A tilsiti béke nyugalmat adott Napóleonnak, a háború végét jelentette és visszatérhetett haza Franciaországba, ahol már szinte egy éve nem járt.

Félszigeti háború és Erfurt

Napóleon egyik fő célkitűzése a kontinentális zárlat megerősítése volt a brit erőkkel szemben. Úgy döntött, hogy figyelmét Portugáliára fordítja, amely megsértette kereskedelmi tilalmait. Portugália 1801-es narancsháborúban való veresége után János régensherceg úgy döntött, hogy bezárja kikötőit a brit kereskedelem elől. A helyzet drámaian megváltozott a francia-spanyol vereség után Trafalgarnál, János bátrabb lett és hivatalosan is diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat létesített Nagy-Britanniával.

A portugál kormány politikájának változásával nem elégedve Napóleon titkos szerződést kötött IV. Károly spanyol királlyal és sereget küldött Portugália ellen. 1807. október 17-én 24 000 francia katona vonult át a Pireneusokon Junot tábornok vezetésével, spanyol együttműködéssel. A Portugália elleni támadás volt az első lépés a félszigeti háborúban, mely hatéves, véres küzdelembe torkollott és sok francia életét követelte. 1808 telén a francia ügynökök egyre inkább részt vettek a spanyol belügyek irányításában és megpróbáltak viszályt szítani a spanyol királyi család tagjai között és sikerrel is jártak. 1808. február 16-án a császár bejelentette, hogy beavatkozik az ország rivális politikai frakciói közé.

Murat marsall 120 000 katonát vezetett Spanyolország ellen. A franciák március 24-én érkeztek Madridba, ahol néhány héttel később nagy zavargások törek ki a megszállók ellen. IV. Károly lemondása után Napóleon 1808 nyarán bátyját, Josephet nevezte ki Spanyolország új királyává. Joseph Nápoly királya volt és miután elfoglalhatta a spanyol trónt, Napóleon sógorát, Murat-ot tette Nápoly következő uralkodójává. Joseph kinevezése feldühítette az erősen vallásos és konzervatív spanyol lakosságot. A francia agresszióval szembeni ellenállás hamarosan elterjedt egész Spanyolországra. A júliusi bailéni csata francia veresége meggyőzte Napóleont, hogy avatkozzon be a háborúba. A csata után Joseph király is kénytelen volt elmenekülni Madridból.

Mielőtt Ibériába ment volna, Napóleon úgy döntött, hogy az elhúzódó orosz kérdéseket szeretné tisztázni. Az 1808 októberében tartott erfurti kongresszuson találkozott Sándor cárral és Napóleon azt remélte, hogy Oroszország az ő oldalán fog állni a spanyolországi harcokban és az Ausztria elleni esetleges háború során is. A két fél végül aláírta az erfurti egyezményt, amelyben felszólították Nagy-Britanniát, hogy hagyjon fel Franciaország elleni háborújával. Erfurtban elismerték még Finnország orosz meghódítását Svédországtól és a Finn Nagyhercegség létrejöttét is és megerősítették, hogy Oroszország támogatja Franciaországot egy esetleges háborúban Ausztria ellen.

Madrid átadása Napóleonnak

Napóleon ezután visszatért Franciaországba és felkészült a háborúra. A Grande Armée a császár személyes parancsnoksága alatt 1808 novemberében gyorsan átkelt az Ebro folyón és egy sor szétzúzó vereséget mért a lázadó spanyol erők ellen. Miután leverték a fővárost őrző utolsó spanyol haderőt Somosierra-ban, Napóleon december 4-én 80 000 katonával vonult be Madridba. Ezután Moore és a brit erők ellen indította katonáit. A britek teljesen kivonultak Spanyolországból az 1809 januári corunnai csata után.

Napóleon végül elhagyta Ibériát, hogy a közép-európai osztrákokkal foglalkozzon, de a félszigeti háború jóval távolléte után is folytatódott. Az 1808-as hadjárat után soha nem tért vissza Spanyolországba. Néhány hónappal Corunna után a britek újabb hadsereget küldtek a félszigetre Wellington herceg vezetése alatt. A háború ezután összetett és aszimmetrikus stratégiai holtpontra jutott, ahol mindkét fél küzdött az elsőbbség megszerzéséért. A konfliktus középpontja a brutális gerillaháború lett, amely elnyelte a spanyol vidék nagy részét. Mindkét fél a napóleoni háborúk legsúlyosabb kegyetlenségeit követte el a konfliktusok ezen szakaszában.

A spanyolországi nagy gerillaharcok súlyosan megzavarták a francia ellátási és kommunikációs vonalakat. Bár Franciaország a félszigeti háború alatt nagyjából 300 000 katonát vezényelt ki Ibériába, túlnyomó többségük helyőrségi szolgálathoz és hírszerzési műveletekhez volt kötve. A franciák soha nem voltak képesek minden haderejüket hatékonyan összpontosítani, meghosszabbítva a háborút, amíg az európai események végül a szövetségesek javára fordultak. Az 1812-es oroszországi hadjárat után a francia csapatok száma Spanyolországban jelentősen csökkent, mivel Napóleonnak erősítésre volt szüksége, hogy megőrizze stratégiai pozícióját Európában. 1814-re, Ibéria szerte számos csata és ostrom után a szövetségeseknek sikerült kiszorítaniuk a franciákat a félszigetről.

A spanyolországi napóleoni invázió, a spanyol Bourbon monarchia elűzése és Joseph Bonaparte királlyá tétele nagy hatással volt a Spanyol Birodalomra. Az amerikai spanyol területeken helyi juntákat és mechanizmusokat hoztak létre IV. Károly fia, VII. Ferdinánd spanyol király nevében, akit törvényes spanyol uralkodónak tekintettek, Josephet pedig elakarták űzni. A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk kitörése a birodalom nagy részén Napóleon spanyolországi akcióinak eredménye volt és e harcok nyomán erős emberek emelkedtek fel.

Háború az ötödik koalícióval

Napóleon Wagramnál

Négy év béke után Ausztria újabb háborút akart Franciaországgal, hogy megbosszulja legutóbbi vereségeit. Ausztria nem számíthatott orosz támogatásra, mert az 1809-ben konfliktusban állt Nagy-Britanniával, Svédországgal és az Oszmán Birodalomban. Kezdetben a porosz király, III. Frigyes Vilmos azt ígérte, hogy segít az osztrákoknak, ám ez nem történt meg. Az osztrák pénzügyminiszter jelentése szerint a kincstár 1809 közepére kiürülne, ha az osztrákok által a harmadik koalíció óta megalakult nagy hadsereg továbbra is mozgósítva maradna. Bár Károly főherceg arra figyelmeztetett, hogy az osztrákok nem állnak készen egy újabb összecsapásra Napóleonnal, ő sem akarta, hogy a hadsereget leszereljék. 1809. február 8-án a háború szószólói végül sikerrel jártak, amikor a császári kormány titokban úgy döntött, hogy újabb konfrontációt kezd a franciákkal.

Április 10-én kora reggeli órákban az osztrák hadsereg átkelt az Inn folyón és megszállták Bajorországot. A korai osztrák támadás meglepte a franciákat, Napóleon maga is Párizsban volt, amikor értesült az invázióról. 17-én érkezett Donauwörth-be a Grande Armée-hoz, melynek két szárnya 120 km-re volt elválasztva, de a bajor csapatok vékony kordonjai egyesítették. Károly elnyomta a francia sereg bal szárnyát és Davout marsall III. Hadteste felé vezette embereit. Napóleon katonáit Eckmühl városa felé vezényelte. Az eckmühli csatában a franciák győzelmet arattak és ez arra kényszerítette Károly főherceget, hogy vonja vissza erőit a Dunán át Csehországba. Május 13-án Bécs négy év után másodjára is elesett, de a háború folytatódott, mert az osztrák seregek nagy része túlélte a kezdeti dél-németországi hadműveleteket.

Május 17-re a Károly vezette osztrák seregek megérkeztek a Morva-mezőre. A főherceg csapatainak nagy részét néhány kilométerre tartotta a folyóparttól, abban a reményben, hogy arra a pontra koncentrálja őket, ahol Napóleon az átkelés mellett dönt. Május 21-én a franciák megtették az első nagyobb erőfeszítéseket a Duna átkelésében, megindítva az aspern-esslingi csatát. Az első napon Károly több mint 90 000 katonát vezetett Napóleon 27 000-je ellen. A második napra érkező erősítések 70 000-re növelték a francia sereget.

A csata két falu, Aspern és Essling között zajlott le. A harcok végére a franciák elvesztették Aspernt, de még irányították Esslinget. Egy tartós osztrák tüzérségi bombázás végül meggyőzte Napóleont, hogy vonja vissza erőit a Lobau-szigetre. Mindkét féltől 23 000 katona esett áldozatul a csatának. Még a császár egyik legjobb barátja, Lannes marsall is halálos sebet kapott a csatabán, aki az Esslingnél harcolókat vezette. Ez volt az első vereség, amelyet Napóleon elszenvedett és Európa szerte izgalmat váltott ki, mert bebizonyította, hogy megverhető a csatatéren.

A Francia Birodalom 1812-ben

Az Aspern-Esslingnél történt kudarcok után Napóleonnak több mint hat hétbe telt a tervezés és a felkészülés, mielőtt újabb kísérletet tett volna a Dunán való átkelésre. Június 30-tól július első napjáig a francia erőknek sikerült átkelni a Dunán és több mint 180 000 francia katona vonult át a Morva-mezőn az osztrákok felé. Károly 150 000 emberével fogadta a franciákat. Az ezt követő wagrami csatában – amely szintén két napig tartott – óriási győzelmet aratott az osztrákok felett. Napóleon tolóerővel, középen mérte az utolsó csapást az ellenségre és visszavonulásra kényszerítette Károlyt. Az osztrák veszteségek nagyon súlyosak voltak és jóval több mint 40 000 áldozatot követeltek. A franciák túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy azonnal üldözőbe vegyék az ellenséget, de Napóleon végül utolérte Károlyt Znaimban és július 12-én fegyverszünetet írtak alá.

Hollandiában a britek elindították a walchereni hadjáratot, hogy második frontot nyissanak a háborúban és megsegítsék az osztrákokat. A brit hadsereg csak július 30-án szállt partra Walcherenben, addigra az osztrákok már vereséget szenvedtek Wagramnál. A walchereni hadjáratot kevés harc jellemezte, de súlyos veszteségeket okozott az a betegség, amit „Walcheren-láznak” hívnak. Több mint 4000 brit katona veszett oda a zavaros hadműveletben, a többiek 1809 decemberében kivonultak. A hadjárat fő stratégiai eredménye a franciák és az osztrákok közötti késedelmes politikai rendezés volt. Ferenc császár meg akarta várni, hogy a britek győzzenek a csatatéren, mielőtt tárgyalni kezdene Napóleonnal. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy a britek semmire se mennek, az osztrákok beleegyeztek a béketárgyalásokba.

Az 1809 októberében aláírt schönbrunni békeszerződés volt a legkeményebb, amelyet Franciaország az utóbbi időben Ausztriára rótt. Metternichnek és Károly főhercegnek alapvető célja a Habsburg Birodalom fenntartása volt és Napóleont arra akarták rávenni, hogy szerényebb békét kényszerítsen ki, cserébe a két hatalom közti barátságot ígérték. Franciaország megkapta Karintiát, Krajnát és az adriai kikötőket, Tirol salzburgi területe a bajorokhoz, míg Galícia a lengyelekhez, a Napóleon által létrehozott Varsói Hercegséghez került. Ausztria lakosainak hárommillió, körülbelül egyötödét veszítette el a terület elcsatolásokkal, sőt az osztrák császár jóvátétel fizetésébe is beleegyezett. Bár az ibériai harcok folytatódtak, az ötödik koalíció szétverése után három évig béke köszöntött Európára.

Napóleon a háború után a belügyekre összpontosított. Esetleges halála esetén aggódott birodalmának jövője miatt, mivel felesége, Joséphine császárné nem tudott örököst szülni neki, ezért 1810. január 10-én kénytelen volt elválni tőle és új feleséget keresni. Az Ausztriával kötött szövetségét családi kapcsolaton keresztül is akarta erősíteni és feleségül vette I. Ferenc osztrák császár legidősebb lányát, Mária Lujza főhercegnőt, aki ekkor mindössze 18 éves volt. Hamarosan, 1811. március 20-án Mária Lujza császárné egy kisfiúnak adott életet, akit Napóleonnak neveztek el. A trónörököst a császár azonnal Róma királyává nevezte ki.

Oroszországi hadjárat

1808-ban Napóleon és Sándor cár az erfurti kongresszuson találkoztak, hogy megőrizzék az orosz-francia szövetséget. A két uralkodó baráti személyes kapcsolatot építettek ki első tilsiti találkozójuk után. 1811-re azonban feszültségek alakultak ki, Sándorra nyomást gyakorolt az orosz nemesség, hogy szakítson a szövetséggel. Hamarosan az oroszok rendszeresen megsértették a kontinentális zárlatot, ami arra késztette Napóleont, hogy súlyos következményekkel fenyegesse Sándort, ha szövetséget köt Nagy-Britanniával.

Napóleon Moszkva leégését szemléli

1812-re Sándor tanácsadói felvetették a Francia Birodalom megszállásának és Lengyelország visszafoglalásának lehetőségét. Az oroszországi háborús előkészületekről szóló hírszerzési jelentések kézhezvételekor Napóleon több mint 450 000 emberre bővítette a Grande Armée-t. Figyelmen kívül hagyta az Oroszország megszállása elleni ismételt tanácsokat, hadjáratra készült és 1812. június 24-én megindította az inváziót.

Napóleon a lengyel nacionalisták oroszok elleni felkelését a második lengyel háborúnak nevezte el a lengyelek támogatásának megszerzésének érdekében. Az első lengyel háborúkor a lengyel nemesek keltek fel 1768-ban az őket uraló és jobbágyokat alkalmazó Oroszország ellen. A lengyel hazafiak azt akarták, hogy Lengyelország orosz része csatlakozzon a Varsói Hercegséghez, és egy független Lengyelországot hozzanak létre. Ezt Napóleon elutasította, mivel megígérte szövetségesének, Ausztriának, hogy ez nem fog megtörténni.

Napóleon mintegy 600 000 fős Grande Armée-ja átkelt az orosz Nyeman határfolyón. A francia hadsereg zömét magával vitte, sőt Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat, így Spanyolországból, Portugáliából, Itáliából, a német tartományokból, Lengyelországból és még támogatásra kényszerítette apósát, az osztrák császárt is, így osztrák, cseh és magyar seregek is részt vettek az invázióban. Az oroszok elkerülték Napóleon seregét és egyre jobban vonultak vissza Oroszország területén. Rövid ellenállási kísérletet tettek augusztusban Szmolenszkben, az oroszokat csaták sorozatában győzték le és Napóleon folytatta az előre nyomulást. Az orosz hadsereg felperzselt föld taktikája miatt a franciák egyre nehezebben találtak élelmet maguknak és lovaiknak.

Napóleon visszavonul Moszkvából

Az orosz hadsereg főparancsnoka, Mihail Kutuzov végül szeptember 7-én, Moszkvától nem messze felvette a harcot a franciákkal. A borogyinói csatában mintegy 44 000 orosz és 35 000 francia halt meg, sebesült meg vagy fogtak el. Ebben a véres csatában a franciák nyertek, az oroszok visszavonultak. Napóleon saját beszámolója így szólt: „A legszörnyűbb az összes csatáim közül az, amelyik Moszkva előtt volt. A franciák győzelemre méltónak találták magukat, de az oroszok méltónak találták magukat arra, hogy legyőzhetetlenek”.

Napóleon bevonult Moszkvába, melyet az orosz hadsereg elhagyott, arra számított, hogy Sándor békéről fog tárgyalni. Azonban a város főkormányzójának a parancsára egész Moszkvát a kapituláció helyett telerakták bombával és felgyújtották. Öt hét után Napóleon és serege kénytelen volt elhagyni a várost. November elején Napóleon aggódott a Malet-puccs után Franciaországban az irányítás elvesztése miatt. A visszavonuláskor serege nehezen küzdött a zord téllel, a hóval. November 8-9-e éjjelén közel 10 000 ember és ló fagyott halálra. A Bereznia-folyói csata után Napóleonnak sikerült elmenekülnie. December 5-én, röviddel vilniusi érkezése előtt Napóleon lovasszánkón hagyta el a hadsereget.

A franciák a visszavonulás során nagyon sokat szenvedtek, többek között az orosz tél keménysége miatt. A 400 000-es Grande Armée-ból csak 40 000-en keltek át a Berezina folyón. Az oroszok 150 000 katonát vesztettek a csatában és több százezer civilt.

Háború a hatodik koalícióval

Napóleon elbúcsúzik császári gárdájától, 1814. április 20.

Az 1812-13-as téli harcok után az oroszok és a franciák is újjáépítették erőiket. Napóleon csak 350 000 katonát tudott mozgósítani. Franciaország oroszországi vereségén megörülve 1813-ban Poroszország új koalícióban csatlakozott Ausztriához, Svédországhoz, Oroszországhoz, Nagy-Britanniához, Spanyolországhoz és Portugáliához. Napóleon átvette a parancsnokságot a német államokban és egy sor vereséget mért a koalícióra, amelynek csúcspontja az augusztusi drezdai csata volt.

E sikerek ellenére a koalíció hadserege azonban egyre jobban nőtt és vereséget szenvedett Lipcsénél, a népek csatájában, elsősorban a Grande Armée szász, württembergi és hesseni csapatainak átállása miatt. Napóleonnak ez volt az első legnagyobb katonai kudarca és összesen 90 000 embert veszítettek.

A szövetségesek 1813 novemberében békefeltételeket ajánlottak fel. A frankfurti békejavaslatok alapján Napóleon francia császár maradhat, de fel kell hagynia Spanyolország, Hollandia, Itália és a német tartományok irányításával, belgiumi, savoyai és a Rajnától nyugatra lévő területeket megtarthatja. Metternich azt mondta Napóleonnak, hogy ezek a legelőnyösebb békefeltételek, további győzelmek után a feltételek egyre keményebbek és keményebbek lesznek. Metternich célja az volt, hogy egyensúlyban tartsa Franciaországot az orosz fenyegetésekkel szemben, miközben véget vett a háborúnak.

Napóleon arra számított, hogy megnyerheti a háborút, ám elvesztette, decemberben a szövetségesek visszavonták ajánlatukat. 1814-ben megpróbálta újra megnyitni a béketárgyalásokat a frankfurti javaslatok elfogadására. A szövetségesek egyre keményebb feltételek szabtak, amelyek tartalmazták Franciaország visszavonulását az 1791-es határokig, ami Belgium elvesztését is jelentette. A britek Napóleon végleges eltávolítását akarták és érvényesültek, de Napóleon hajthatatlanul visszautasította.

A megtört császár fontainebleau-i lemondása után, 1814. április 4.

Napóleon hadserege 70 000 katonára és kevés lovasságra csökkent, a több mint háromszoros túlerőben lévő koalícióval kellett szembenézniük. Joseph Bonaparte, Napóleon bátyja 1813. december 11-én lemondott a spanyol trónról és az összeomló birodalom megmentése érdekében felvette az altábornagyi címet. A franciákat körülvették: a brit hadsereg délről, míg a többi koalíciós erő pedig a német államokat támadták. 1814 január közepére átlépték Franciaország határait és Párizst készülték megtámadni. A poroszok északról és az osztrákok keletről vonultak ki a kapitulált svájci konföderációból. A Francia Birodalom összeomlása azonban nem ment olyan gyorsan, Napóleon egy sor győzelmet aratott a hat napos hadjáratában. Bár visszaverték a koalíciós erőket és legalább egy teljes hónappal elhalasztották Párizs elfoglalását, ezek nem voltak elég jelentősek ahhoz, hogy megfordítsák a helyzetet. A koalíció március 29-én már a főváros határainál volt. Egy nappal később megtámadták a várost védő katonákat. Napóleon Josephet bízta meg Párizs védelmével és ő vezette a végső összecsapást. A párizsi csatát megnyerni viszont lehetetlen volt, mivel a koalíciósok ötször annyian voltak, mint a 30 000 francia. Vereséget szenvedtek, Joseph elhagyta a várost. Párizs vezetői március utolsó napján megadták magukat. Április 1-én Sándor cár azt mondta a Szenátusnak, hogy a szövetségesek nem Franciaország, hanem Napóleon ellen harcolnak és készek tisztességes békefeltételeket kínálni, ha a császárt eltávolítják a hatalomból. Talleyrand ösztönzésére végül a Szenátus a császár ellen fordult. Másnap kimondták Napóleon elbocsátását.

Napóleon Fontainebleau-ban értesült Párizs elestéről. Amikor a császár azt javasolta, hogy a hadsereg támadja meg a fővárost, marsalljai fellázadtak. Április 4-én Ney marsall vezetésével a rangidős tisztek szembe szálltak Napóleonnal. Amikor kijelentette, hogy a hadsereg követni fogja, Ney azt válaszolta, hogy a hadsereg követni fogja tábornokait. Míg a katonák és az ezred tisztjei harcolni akartak, a magas rangú parancsnokok és marsallok nem voltak hajlandóak erre. Marsallok nélkül Párizs esetleges megszállása lehetetlen lett volna. Végül Napóleon április 4-én lemondott a trónról hároméves fia javára és azt akarta, hogy felesége, Mária Lujza legyen a régens. Ám a szövetségesek nem voltak hajlandóak a császár fiának trónra lépést elfogadni Sándor ösztönzésére, mert attól tartott, hogy ezzel Napóleon ürügyet találhat a trón visszaszerzésére. Napóleon két nappal később végül kénytelen volt bejelenteni a feltétel nélküli lemondását.

Elba és a száz nap

Napóleon távozik Elbáról 1815. február 26-án

A fontainebleau-i szerződésben a szövetségesek Napóleont Elbára száműzték, a Földközi-tenger 12 000 lakosú szigetére, nem messze, 20 km-re a toszkán partoktól. A sziget szuverenitását és az az feletti uralkodást tették lehetővé számára és megengedték neki, hogy megtartsa császári címét. Napóleon öngyilkossági kísérletet hajtott végre nem sokkal a lemondatása után, ám a méreg, amit bevett, nem hatott. Ezután kénytelen volt beletörődni száműztetésébe, míg felesége és fia Ausztriába tértek haza.

1814. május 30-án érkezett meg Portoferraióba, a HMS Undaunted fedélzetén. A francia állam évi 2 millió frankot biztosított a számára és magával vihette 400 főnyi testőrségét. Lemondatása után történt meg a Bourbon-restauráció és XVIII. Lajost ültették a francia trónra. Száműzetése első néhány hónapjában Elbán létrehozott egy kis haditengerészetet és hadsereget, kifejlesztette a vasbányákat, felügyelte az új utak építését, rendeleteket adott ki a modern mezőgazdasági módszerekről és átdolgozta a sziget jogi és oktatási rendszerét.

Napóleon visszatér Elbáról Franciaországba

Néhány hónappal később itt tudta meg Napóleon volt felesége, Joséphine halál hírét. Lesújtotta a hír, bezárkózott a szobájába és két napig nem is volt hajlandó kijönni onnan.

Elválasztva Ausztriába visszatért feleségétől és fiától, elszakítva a fontainebleau-i szerződés által neki biztosított juttatástól az Atlanti-óceán egy távoli szigetére, Szent Ilonára akarták száműzni. Ennek a hírére 1815. február 26-án Napóleon 700 emberével megszökött Elbáról és egy brigg hajón való utazás után, két nappal később partra szállt Franciaországban Golfe-Juannál és északnak indult.

1815. március 7-én Napóleon megállítására kiküldték a Ney marsall vezette 5. királyi gyalogezredet és Grenoble-től délre találkozott a két sereg. Napóleon leszállt a lováról, előre, lövéstávolságba lépett, szétnyitotta kabátját és így szólt az ezredhez: „Ha van bárki köztetek, aki megölné a császárát, itt állok!” Rövid csend után a katonák felé rohanva éltették és azt kiáltották, hogy Éljen a császár! Ney, aki azzal dicsekedett XVIII. Lajos királynak, hogy vasketrecben hozza Párizsba Napóleont, gyengéden megcsókolta császára kezét, felajánlotta neki kardját és elfelejtette a Bourbon uralkodónak tett hűségesküjét. Ezután együtt vonultak Párizs felé egyre növekvő tömeg és sereg élén. A népszerűtlen XVIII. Lajos Belgiumba menekült, miután rájött, hogy kevés politikai támogatottsága van. Március 13-án a bécsi kongresszus Napóleont törvényen kívülinek nyilvánította és hatalmából való végleges eltávolítására készültek.

Március 20-án érkezett Párizsba és száz napra visszafoglalta a trónt. Június elejére a rendelkezésére álló fegyveres erők elérték a 200 000-et és úgy döntött, hogy offenzívát indít Belgiumba, hogy megakadályozza a brit és porosz seregek találkozását. Ezzel elfoglalta a Belgiummal egyesült Holland Királyságot.

Június 16-án a lignyi csatában megverte a Blücher vezette porosz sereget. Két nappal később a Wellington hercege vezette brit csapatokkal ütközött meg Waterloonál. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor váratlanul felbukkantak Blücher porosz csapatai. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában, ami a napóleoni háborúkat lezáró utolsó ütközet volt 1815. június 18-án.

Napóleon visszatért Párizsba és megállapította, hogy mind az emberek, mind a törvényhozás ellene fordult. Végül a törvényhozás felszólítására június 22-én lemondott a trónról fia, II. Napóleon javára. Három nappal később a Párizstól 17 km-re lévő Malmaison-ba, Joséphine lakosztályában telepedett le a Szajna nyugati partján. Közben a hetedik koalíció erői végig söpörtek Franciaországon, június 29-én érkeztek a főváros közelébe azzal a kiáltvánnyal, hogy XVIII. Lajost visszaállítják a francia trónra.

Amikor a porosz csapatok parancsot kaptak arra, hogy Napóleont élve vagy halva fogják el, Rochefortba menekült, fontolgatva az Egyesült Államokba való elmenekülést. A britek minden kikötőt lezártak, majd 1815. július 15-én a HMS Bellerophon hajó elfogta Napóleont.

Szent Ilona-szigete és halála

Napóleon Szent Ilonán

A britek Napóleont az Atlanti-óceán közepén lévő Szent Ilona-szigetére száműzték, mely 1870 km-re helyezkedett Afrika nyugati partjaitól. Minden szárazföldtől nagyon messze helyezkedett el, hogy nehogy visszatérhessen Európába. Ennek biztosítása érdekében is a britek kis helyőrséget küldtek ki Szent Ilonára és az ahhoz közeli Ascension-szigetre is.

Napóleont 1815 decemberében a Szent Ilona-i Longwood House-ba költöztették, a hely elhanyagolt, szélfútta, csapadékos és elhagyatott volt, maga az épület pedig penészes és tele volt patkánnyal. A The Times olyan cikkeket tett közzé, mely szerint a brit kormány a halálát akarja felgyorsítani. Napóleon gyakran panaszkodott a Longwood House életkörülményeire a sziget kormányzójának és gondnokának, Hudson Lowe-nak írt leveleiben, míg személyzete megfázásra, hurutra és gyenge elmére panaszkodtak.

Napóleon lakhelye Szent Ilonán, a Longwood House

A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Utolsó évei keserűségben és mély haragban teltek, úgy érezte, mintha halálra ítélték volna. Lowe csökkentette Napóleon kiadásait és fogolyként szigorúan őriztette. Amikor Napóleon vacsorát tartott, a férfiaknak katonai egyenruhában, míg a nőknek estélyi ruhában és drágakövekkel kellett megjelenniük, ami kifejezetten tagadta fogságának körülményeit.

Száműzetésében Napóleon könyvet írt Julius Caesarról, az egyik nagy hőséről. Szent Ilonán a francia újságokhoz és könyvekhez való hozzáférése erősen korlátozott volt számára, ezért angol nyelvet tanult azzal a céllal, hogy angol újságokat és könyveket olvashasson.

Számos pletyka keringett arról, mely szerint Napóleon elmenekült Szent Ilonáról, de a valóságban soha nem tett ilyen kísérleteket. George Byron angol költő számára Napóleon volt a romantikus hős.

Napóleon személyi orvosa, Barry O’Meara arra figyelmeztette Londont, hogy hanyatló egészségi állapotát elsősorban a kemény bánásmód okozza. Élete utolsó néhány évében hónapokig bezárkózott a nedves, penészes Longwood House-ba.

1821-ben Napóleon egészsége gyorsan romlott és megbékélt a katolikus egyházzal. 1821. május 5-én halt meg a Longwood House-ban 51 éves korában, utolsó szavai ezek voltak: „Franciaország, hadsereg, a hadsereg feje, Joséphine”. Azt akarta, hogy a Szajna partján temessék el, de a kormányzó Szent Ilonán temettette el.

Napóleon sírja az Invalidusok Dómjában

1840-ben Lajos Fülöp francia király engedélyt kapott a brit kormánytól Napóleon maradványainak hazaszállítására Szent Ilonáról Franciaországba. Először koporsóját felnyitották, hogy megerősítsék, még mindig benne van-e az egykori császár. Annak ellenére, hogy ekkor közel két évtizede halott volt már, teste jól megmaradt, egyáltalán nem bomlott fel. 1840. december 15-én állami, hivatalos temetést tartottak a számára. A lovas halottaskocsi a Diadalívtől a Champs-Élysées-n és a Concorde téren át az Invalidusok Házához, majd a Szent Jérôme-kápolnához ment. Itt maradt egészen addig, míg sírját el nem készítették. Végül Napóleon maradványait 1861-ben egy porfír kőből készült szarkofágba zárták az Invalidusok Dómjában.

Halálával kapcsolatban Sten Forshufvud svéd fogász és mérgezésszakértő bizonyította az arzénmérgezést. Megmaradt haj-és szőrszálakból Forshufvud-nak sikerült kimutatni a nagy mennyiségű arzént, amely idült mérgezésre vall. A francia történészek felháborodással fogadták Forshufvud bejelentését és próbálták többféle módon cáfolni: az egyik szerint az arzén csak az akkori divatos illatszerek útján került a szervezetébe, ám ezek révén nem juthatott be olyan nagy mennyiség, amely idült mérgezést okozott volna. Ez az arzénmennyiség ráadásul nem képes így lerakódni a hajszálakban vagy csontokban. Napóleon halálát egész eddig gyomorráknak tulajdonították, viszont az orvosoktól származó korabeli jelentésekből egészen más tünetek rajzolódnak ki: Napóleon a száműzetés évei alatt rendkívül elhízott és elpuhult. A rák krónikus soványságot idéz elő, különösen a végső stádiumban, ellenben az arzén eredményez elhízást. Az idült arzénmérgezést ráadásul meggyőzően alátámasztja a tény is, hogy amikor Szent Ilonán felnyitották a császár koporsóját, hogy hazavigyék, a testet teljesen épen találták. Az arzén lelassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségnek kellett lennie a testében. A kétkedők véleményét támasztja alá, hogy az arzénmérgezés további tünetei fokozott hajhullás, valamint jellegzetes csíkok kialakulása a körmökben, ezeket azonban nem észlelték a holttesten.

Forshufvud felfedezése körüli vitát még nacionalista felhangok is kísérték, erre a fogász maga is azt mondta, hogy Franciaországban csupán azért nem fogadják el a felfedezését, mert nem egy francia révén került napvilágra. Forshufvud még további éveket töltött nyomozással, hogy kiderítse, ki mérgezte meg Napóleont. Arra az eredményre jutott, hogy Charles Tristan de Montholon márki követte el a gyilkosságot, akit a Bourbonok béreltek fel, mert féltek attól, hogy Napóleon ismét megszökik, mint 1815-ben. Montholon márki pénzéhes alak volt, akit a Bourbonok busásan megfizettek. Gyakran ingadozott a királyság, a köztársaság és a császárság között, azonkívül személyes bosszú is vezérelhette, mert felesége viszonyt folytatott Napóleonnal és gyerekeket is szült tőle. A villában Montholon könnyen férhetett arzénhoz, mert penészes, régi házban sok patkány élt, ezek ellen arzént használtak akkoriban. Napóleonnak ebédre és vacsorára egy dél-afrikai bort szolgáltak fel, ami hordókban érkezett hajóval a szigetre. A márki Napóleon pohárnoka volt, ezért kizárólag ő felelt a borért. Tévedésből azonban Cipriani, a császár korzikai inasa, akivel anyanyelvén beszélt mindig, ivott a mérgezett borból és meghalt. Testét ráadásul el is távolították a sírból, hogy ne tudódjon ki a mérgezés. Napóleon ettől kezdve maga is úgy érezte, hogy megmérgezik és ez a tudat élete vége felé teljesen hatalmába kerítette. Úgy vélte, hogy angol fogva tartói aljas módon mérgezik. A sziget kormányzóját, Hudson Lowe-t vélte felbérelt gyilkosának, akivel mélységesen gyűlölték egymást. Napóleon azóta tekintett ilyen nagy gyűlölettel a britekre, hogy azok Szent Ilona szigetére száműzték és nem Nagy-Britanniában adtak neki menedéket. Lowe viselkedése is alátámasztotta Napóleon gyanúját, a kissé paranoiás és meglehetősen ostoba brit katonatiszt szinte betegesen félt Napóleon szökésétől, s többször beszélt arról, hogy Európának nagy haszna lenne Napóleon halálából.

Napóleon elhunytához hozzájárult, hogy az utolsó évben az orvosaitól kapott gyógyszeres kezelés miatt a szervezetében lévő arzén olyan anyagokkal keveredett, amelyek siettették halálát. Az orvosok nyilván nem is tudták, mi Napóleon igazi baja, így a császár a többnyire hashajtóval történő kezelésektől súlyosan megviselten, megtörve és fizikailag teljesen összeomolva hunyt el, 1821-ben.

Viszonya az egyházzal

Napóleont második születésnapja előtt nem sokkal 1771. július 21-én keresztelték meg Ajaccioban. Katolikusnak nevelték, de soha nem lett vallásos. Felnőttkorára deistává vált.

Napóleon Joséphine de Beauharnais-al polgári házasságot között, vallási szertartás nélkül. 1804. december 2-án VII. Piusz pápa jelenlétében koronázta meg magát császárrá. A koronázás előestéjén a pápa ragaszkodására Napóleont és Joséphine-t Fesch bíboros immár vallási esküvőn összeadja őket. Napóleon ellenőrzése alatt álló törvényszék ezt a házasságot 1810 januárjában azonban érvénytelenítette. 1810. április 1-én a császár katolikus ceremónián házasodott össze Mária Lujza főhercegnővel. Napóleont a katolikus egyház kiközösítette, de később 1821-ben a halála előtt megbékült az egyházzal. Szent Ilonán való száműzetése alatt ezt mondta: „Ismerem az embereket és azt mondom, hogy Jézus Krisztus nem ember: Felszínes gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között. Ilyen hasonlóság nem létezik”.

Miután VII. Piusz nem akarta megsemmisíteni a császár öccsének, Jérôme-nak egy protestáns nővel kötött házasságát és vonakodott védő- és támadó szövetségre lépni a császárral, Napóleon megszállta a Pápai Államot, majd magát Rómát is. A pápa 1809 júniusában válaszul kiközösítette, mire Napóleon parancsot adott a letartóztatására és a foglyot Savona-ba, majd Fontainebleau-ba vitték. Itt Napóleon 1813 januárjában személyesen kényszerítette ki a pápát, hogy írja alá a megalázó fontainebleau-i konkordátumot, lemondatva ezzel államfői jogairól, ám ezt később visszautasította. Mivel a pápát titokban tartóztatták le, egyes források emberrablásként írják le. A pápát végül 1814-ben szabadon engedték, amikor a koalíció hadereje megszállta Franciaországot.

Napóleon emancipálta a zsidókat, valamint a katolikus országokban élő protestánsokat és a protestáns országokban élő katolikusokat a törvényektől, amelyek korlátozták őket a gettókra és kiterjesztette a tulajdonhoz, az istentisztelethez és a karrierhez fűződő jogaikat.

Kijelentette: „Soha nem fogadok el olyan javaslatokat, amelyek arra köteleznék a zsidó népet, hogy hagyja el Franciaországot, mert számomra a zsidók ugyanazok, mint bármely más állampolgár hazánkban. Gyengeség kell ahhoz, hogy elüldözzük őket az országból, de erő kell ahhoz, hogy asszimiláljuk őket”. Annyira kedvezőnek látták a zsidókat, hogy az orosz ortodox egyház hivatalosan Antikrisztusnak ítélte el.

Nevezetessége

Napóleon világszerte kulturális ikonná vált, a politikai hatalom és a hadvezetés szimbóluma. Halála óta számos várost, utcát, hajót, sőt rajzfilmfigurákat is neveztek el róla. Több száz filmben játszották el a szerepét és több százezer könyvben és cikkben beszéltek róla. Sok mindenkit lenyűgözött jelentős tettei és nagy hírneve.

Napóleon egyik személyes barátja azt mondta, hogy amikor először találkozott vele Brienne-le-Château-ban diákként, sötét arcszínnel, szúrós és fürkésző pillantással rendelkezett és hogy komoly, valamint barátságtalan ember volt. Egy történész – aki elkísérte Napóleont 1797-ben Campo-Formió-ba – meglehetősen enyhének és lesoványodottnak, arcát nagyon vékonynak, kinézetét és arckifejezését pedig komolynak írta le és azt mondta, hogy fekete haja egyenletesen lógott le mindkét válla felett.

Megértette a haditechnikát, újító volt Franciaország pénzügyi, bürokratikus és diplomáciai erőforrásainak felhasználásában. Beosztottjainak gyorsan diktálta le bonyolult parancsai sorozatát. Szigorú, hatékony munkaszokásokat tartott fenn, előtérbe helyezve a tennivalókat. Sok tábornokával ellentétben, soha nem vizsgálta meg a történelemben, hogy mit tett például Hannibál, Nagy Sándor vagy bárki más a hozzájuk hasonló helyzeteiben. A kritikusok szerint sok csatát pusztán a szerencse miatt nyert meg, míg ő azzal érvelt, hogy azokhoz a vezetőkhöz érkezik a szerencse, akik felismerik a lehetőséget és megragadják azt. Sokan kijelentették, hogy Napóleon az 1805-06-ban Austerlitznél és Jénánál elért győzelme tovább fokozta önnagyságérzetét, még biztosabbá téve sorsában és legyőzhetetlenségében. „Én a birodalmat alapító fajhoz tartozom” – dicsekedett egyszer és az ókori rómaiak örökösének tartotta magát.

Mint ember kétségtelenül elkápráztató volt, sokoldalú, intelligens és gazdag fantáziájú.
   – Hobsbawm, angol történész

Nagy hatást gyakorolt még ellenségeire is, gyakran megzavarta őket. Az 1806-os auerstedti csatában például III. Frigyes Vilmos porosz király erői 63 000-en, míg a franciák sokkal kevesebben, 27 000-en voltak, amikor azonban tévesen azt mondták a királynak, hogy a csatát Napóleon vezeti, elhamarkodott visszavonulást rendelt el, ám Napóleon ekkor Jénánál vezette seregét. Személyiségének ereje semlegesítette az anyagi nehézségeit, mivel katonái abban a bizalomban harcoltak, hogy a császáruk vezetésével biztosan győzni fognak.

Kudarcaira gyakran keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel büntetett. Megvetette a demokráciát és a politikai haladást. De még hiányosságai sem fedhetik el azt a tényt, hogy katonai zseni volt. Hideg modora lehetővé tette, hogy mindig az ellenség előtt járjon. Spanyol szövetségesei gyakran felbőszítették, de végül elismerte, hogy ők voltak a legjobbak, akikkel együtt harcolt.
   – Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem professzora

Denis Davydov orosz katonatiszt személyesen találkozott vele és rendkívül átlagosnak tartotta a megjelenését. Arcát kissé dagadtnak, orrát nem túl nagynak, a haját sötét-vöröses szőkének, szemöldökét és szempilláit sokkal sötétebbnek, mint a haja színét, szeme színét kéknek, és termetét alacsonynak írta le. Idősebb korára nagyon elhízott.

Első konzulként, majd császárként Napóleon nem viselt többé tábornoki egyenruhát, inkább a császári gárda ezredesi, nem huszári ruháját viselte. Általában vasárnaponként viselt ezredesi kék egyenruhát. Mindig viselte a Becsületrend és a Vaskorona Rend kitüntetéseit. A körülötte lévőket és marsalljait – főleg koronázásakor – szintén díszes, bonyolult egyenruhákkal látta el.

Napóleon személyében a történelem egy olyan egyéniségével találkozunk, akinek életével eddig kb. 200 000 mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Személye körül szinte kultusz alakult ki, már kortársainak nagy többsége is zseninek tartotta, akit csak „imádni vagy gyűlölni” lehet, és akinek mellszobra a 19. századi polgári dolgozószobák állandó dísze volt.

Bukása után gyűlölködő írások halmaza jelent meg hírneve lerombolására, majd ezek dicsőítő könyvek sorának adták át helyüket, és megszületett Napóleon legendája. Élete csak a 20. században kapott reális értékelést. Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodóinak gyakorlatát folytatta. A háborúiban azonban egymilliónál is több francia katona esett el, de még milliók pusztultak el Európa lakosságából is, melynek hatása továbbgyűrűzött a természetes népszaporulat alakulásába.

Életében ellenfelei a korzikai szörnyeteg, emberevő, korzikai farkas jelzőkkel illették. Az angol katonák körében elterjedt beceneve volt a vezetéknevére utaló Bonnie, amely eredeti jelentésében azonban egy skót lánynév.

A francia társadalom szerkezete uralkodása alatt nem sokat változott, megmaradt olyannak, amilyenné a francia forradalom tette. A lakosság háromnegyede földműves volt, a nemesség felszámolása megszűnt, de korábbi előjogaikat már nem kapták vissza. A háborúk serkentették az ipar fejlődését, bár a kontinentális zárlat miatt el volt zárva a tengerentúli piacok elől.

Hatása

Napóleon törvénykönyvét a kontinentális Európa nagy részén elfogadták, bár csak az általa meghódított területeken és Napóleon veresége után is hatályban maradt. A kódex befolyásolja a világ jogrendszerének negyedét, Európában, Amerikában és Afrikában egyaránt, sőt Japánban is.

A Német-Római Birodalom föloszlatása és a negyven államból álló Rajnai Szövetség létrehozása, amely Napóleon bukása után röviddel "német szövetséggé" alakult át, elősegítette az 1871-es német egyesítést.

Olaszország későbbi egyesítését hasonlóképpen a napóleoni uralom váltotta ki. Ezek a változások hozzájárultak a nacionalizmus és a nemzetállam fejlődéséhez.

Magyarul megjelent művei

• Buonaparte Napoleon levelei, mellyek az ütközet mezején Charleroinál junius 18-dikán 1815-ben megtaláltattak. Az Eggyesűlt Belgiumi Tartományok királyjának parantsolatjára; ford. Czővek István; N. Kiss István, Pest, 1816
• Napóleon' önéletírása saját keze és dictálása után. A' franczia kiadás szerint híven magyarázta Fábián Gábor; Trattner J. M. és Károlyi István, Pest, 1829 (hasonmásban: 1986, 1992)
• Julius Caesar története; a császár tollbamondása után Sz. Ilona szigetén leírta M. Marchand, ford. Huszár Imre; Hartleben, Pest, 1865
• Bonaparte Napoleon emlékirata. A magyar Napoleon-irodalom legrégibb, egykorú kéziratos lelete 1815–1915; tan., jegyz., életrajz, sajtó alá rend. Huttkay Lipót; Magyar Vállalkozás, Budapest, 1915
• Gondolatok; ford. Fóti József Lajos; Irodalom, Budapest, 1932 (Az irodalom kincsei)
• Napoleon Szent ilonai emlékiratai; vál., ford., bev. Timár László; Officina, Budapest, 1943 (Officina könyvtár)
• A fiatal Napóleon írásai Korzikáról; ford., bev. Jókai Rita; JATE Történész Diákkör, Szeged, 1998 (Documenta historica)
• Napóleon Szent Ilona szigeti emlékiratai; vál., ford., bev., jegyz. Tímár László; Seneca, Budapest, 1998
• Napóleon trianoni dekrétuma az Illír Tartományok megszervezéséről 1809. december 25.; ford., sajtó alá rend., tan. Pándi Eszter; JATEPress, Szeged 2000 (Documenta historica)
• Napóleon levelei Joséphine-hez; ford. Csertán Károly; Kirké, Budapest, 2001
• Az uralkodás művészete; vál., ford., bev. Takács M. József; Helikon, Budapest, 2015 (Helikon zsebkönyvek)

Források

• Abbott, John. Life of Napoleon Bonaparte. Kessinger Publishing (2005). ISBN 978-1-4179-7063-6 
• Alder, Ken. The Measure of All Things – The Seven-Year Odyssey and Hidden Error That Transformed the World. Free Press (2002). ISBN 978-0-7432-1675-3 
• Alter, Peter.szerk.: T. C. W. Blanning and Hagen Schulze: Unity and Diversity in European Culture c. 1800. Oxford University Press (2006). ISBN 978-0-19-726382-2 
• Amini, Iradj. Napoleon and Persia. Taylor & Francis (2000). ISBN 978-0-934211-58-1 
• World History of Warfare. University of Nebraska Press (2002). ISBN 978-0-8032-4423-8 
• Astarita, Tommaso. Between Salt Water And Holy Water: A History Of Southern Italy. W.W. Norton & Company (2005). ISBN 978-0-393-05864-2 
• Bell, David. The First Total War. Houghton Mifflin Harcourt (2007). ISBN 978-0-618-34965-4 
• Bell, David A.. Napoleon: A Concise Biography. Oxford University Press (2015). ISBN 978-0-19-026271-6  only 140pp; by a scholar
• Blaufarb, Rafe. Napoleon: Symbol for an Age, A Brief History with Documents. Bedford (2007). ISBN 978-0-312-43110-5 
• Bordes, Philippe. Jacques-Louis David. Yale University Press (2007). ISBN 978-0-300-12346-3 
• Broadley, A. M., and J. Holland Rose. Napoleon in caricature 1795–1821 (John Lane, 1911) online, illustrated
• Brooks, Richard. Atlas of World Military History. HarperCollins (2000). ISBN 978-0-7607-2025-7 
• Chandler, David. The Campaigns of Napoleon. New York: Scribner (1966). ISBN 978-0-02-523660-8. OCLC 740560411 
• Chandler, David. The Campaigns of Napoleon (1973) 
• Chandler, David. Napoleon. Leo Cooper (2002). ISBN 978-0-85052-750-6 
• Chesney, Charles. Waterloo Lectures:A Study Of The Campaign Of 1815. Kessinger Publishing (2006). ISBN 978-1-4286-4988-0 
• Clausewitz, Carl von (2018). Napoleon's 1796 Italian Campaign. Trans and ed. Nicholas Murray and Christopher Pringle. Lawrence, Kansas: University Press of Kansas. ISBN 978-0-7006-2676-2
• Connelly, Owen. Blundering to Glory: Napoleon's Military Campaigns. Rowman & Littlefield (2006). ISBN 978-0-7425-5318-7 
• Cordingly, David. The Billy Ruffian: The Bellerophon and the Downfall of Napoleon. Bloomsbury (2004). ISBN 978-1-58234-468-3 
• Cronin, Vincent. Napoleon. HarperCollins (1994). ISBN 978-0-00-637521-0 
• Cullen, William. Is Arsenic an Aphrodisiac?. Royal Society of Chemistry (2008). ISBN 978-0-85404-363-7 
• Driskel, Paul. As Befits a Legend. Kent State University Press (1993). ISBN 978-0-87338-484-1 
• Dwyer, Philip. Napoleon: The Path to Power. Yale University Press (2008). ISBN 9780300137545 
• Dwyer, Philip. Citizen Emperor: Napoleon in Power. Yale University Press (2013) 
• Englund, Steven. Napoleon: A Political Life. Scribner (2010). ISBN 978-0-674-01803-7 
• Esdaile, Charles J.. The Peninsular War: A New History. Macmillan (2003). ISBN 978-1-4039-6231-7 
• Flynn, George Q.. Conscription and democracy: The Draft in France, Great Britain, and the United States. Greenwood Publishing Group (2001). ISBN 978-0-313-31912-9 
• The Napoleonic Wars: The Rise and Fall of an Empire. Osprey (2004). ISBN 978-1-84176-831-1 
• Fulghum, Neil: Death Mask of Napoleon. University of North Carolina, 2007. [2013. június 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 4.)
• Gates, David. The Spanish Ulcer: A History of the Peninsular War. Da Capo Press (2001). ISBN 978-0-306-81083-1 
• Gates, David. The Napoleonic Wars, 1803–1815. Pimlico (2003). ISBN 978-0-7126-0719-3 
• Gill, John H.. 1809: Thunder on the Danube - Napoleon's Defeat of the Habsburgs, Vol. 1. London: Frontline Books (2014). ISBN 978-184415-713-6 
• The Napoleonic era in Europe. Holt, Rinehart and Winston (1971). ISBN 978-0-03-084166-8 
• Gourgaud, Gaspard. Talks of Napoleon at St. Helena, Translated from the French by Elizabeth Wormeley Latimer, Chicago: A.C. McClurg (1903) 
• Gueniffey, Patrice. Bonaparte: 1769–1802 (Harvard UP, 2015, French edition 2013); 1008 pp.; vol 1 of most comprehensive recent scholarly biography by leading French specialist; less emphasis on battles and campaigns excerpt; also online review
• Hall, Stephen. Size Matters. Houghton Mifflin Harcourt, 181. o. (2006). ISBN 978-0-618-47040-2 
• Harvey, Robert. The War of Wars. Robinson (2006). ISBN 978-1-84529-635-3 
• (2008) „The Death of Napoleon, Cancer or Arsenic?”. Clinical Chemistry 54 (12), 2092. o. DOI:10.1373/clinchem.2008.117358. (Hozzáférés: 2010. október 10.)  
• Johnson, Paul. Napoleon: A life. Penguin Books (2002). ISBN 978-0-670-03078-1 ; 200 pp.; quite hostile
• Karsh, Inari. Empires of the Sand: The Struggle for Mastery in the Middle East, 1789–1923. Harvard University Press (2001). ISBN 978-0-674-00541-9 
• Lefebvre, Georges. Napoleon from 18 Brumaire to Tilsit, 1799–1807. Columbia University Press (1969)  influential wide-ranging history
  • Lefebvre, Georges. Napoleon: from Tilsit to Waterloo, 1807–1815. Columbia University Press (1969). ISBN 9780231033138 
• Lyons, Martyn. Napoleon Bonaparte and the Legacy of the French Revolution. St. Martin's Press (1994) 
• Markham, Felix. Napoleon. Mentor (1963) ; 303 pp.; short biography by an Oxford scholar online
• McLynn, Frank. Napoleon. Pimlico. 0712662472|country=uk (1998). ISBN 978-0-7126-6247-5 
• Mowat, R.B. (1924) The Diplomacy of Napoleon (1924) 350 pp. online
• The history of measurement. St Andrew's University, 2003. (Hozzáférés: 2008. július 18.)
• Poulos, Anthi (2000). „1954 Hague Convention for the Protection of Cultural Property in the Event of Armed Conflict”. International Journal of Legal Information 28, 1–44. o. DOI:10.1017/S0731126500008842.  
• Richardson, Hubert N.B. A Dictionary of Napoleon and His Times (1921) online free 489pp
• Roberts, Andrew. Napoleon: A Life. Penguin Group (2014). ISBN 978-0-670-02532-9 
• Roberts, Chris. Heavy Words Lightly Thrown. Granta (2004). ISBN 978-1-86207-765-2 
• Schom, Alan. Napoleon Bonaparte. HarperCollins (1997). ISBN 978-0-06-017214-5 
• Schroeder, Paul W.. The Transformation of European Politics 1763–1848. Oxford U.P., 177–560. o. (1996). ISBN 978-0-19-820654-5  advanced diplomatic history of Napoleon and his era
• Schwarzfuchs, Simon. Napoleon, the Jews and the Sanhedrin. Routledge (1979). ISBN 978-0-19-710023-3 
• Sicker, Martin. The Islamic World in Decline: From the Treaty of Karlowitz to the Disintegration of the Ottoman Empire. Greenwood, 99. o. (2001). ISBN 978-0-275-96891-5 
• Thompson, J.M.. id=s2uTaPHPnZ8C Napoleon Bonaparte: His Rise and Fall. Oxford U.P. (1951) , 412 pp.; by an Oxford scholar
• Tulard, J. Napóleon. Osiris (1997)
• Watson, William. Tricolor and crescent. Greenwood Publishing Group (2003). ISBN 978-0-275-97470-1 
• Wells, David. The Penguin Dictionary of Curious and Interesting Geometry. Penguin Books (1992). ISBN 978-0-14-011813-1 

További információk

• Seress László: Napoleon. Budapest: Karriérek Kiadóhivatala. 1912.  
• napoleon.lap.hu. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Szikora Péter: Napóleon. [2009. május 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Jagodics Péter: Napóleon hadserege. ZMNE, 2003. szeptember. [2009. május 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon rejtélyes halála. sulinet.hu. [2009. december 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Befejeződhet a vita Napóleon haláláról. mult-kor.hu, 2005. október 14. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon tömeggyilkos volt. mult-kor.hu, 2005. december 12. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Kalapács alatt Napóleon levele. mult-kor.hu, 2006. február 16. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon katonái lecsúszott nadrággal menekültek Oroszországból. mult-kor.hu, 2006. október 10. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• A gyomorrák végzett Napóleonnal. mult-kor.hu, 2007. január 24. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Felújítják Napóleon elbai villáit. mult-kor.hu, 2007. május 17. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Heraldica.org – Napoleonic heraldry (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• LIGNY – QUATRE BRAS – WATERLOO (1815. június 16-18.). [2009. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon levelezése (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• A francia forradalom és napóleoni háborúk adatai, 1789–1815 (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)

További információk

• The Napoleonic Guide
• Napoleon Series
• International Napoleonic Society
• Biography by the US Public Broadcasting Service
• Hit the road with Napoleon

A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Bonaparte Napóleon témában.

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Napóleon témában.

Előző uralkodó: –

Francia császár 1804 – 1814 1815 – 1815

Következő uralkodó: II. Napóleon