I. Vital Michele

velencei dózse
(I. Vitale Michiele szócikkből átirányítva)

I. Vital Michele (vagy másképpen: Vitale Michiel), (?, 11. század – ?, 1102) volt Velence élén a harmincharmadik dózse. Alig hét éven keresztül tartó uralkodása az egyik legjelentősebb volt a köztársaság történelme folyamán. Nevét az idők múlásával a velenceiek a keresztes háborúkkal kötötték össze. Ezen felül minden erejéből megpróbált különleges kereskedelmi jogokat és előnyöket kiharcolni Velence számára Európa számos területén.

I. Vital Michele

Velence dózséja
Uralkodási ideje
1096 1102
ElődjeVital Faliero de’Doni
UtódjaOrdelafo Faliero
UralkodóházMichiel family
Született11. század
Elhunyt1102[1]
NyughelyeSzent Márk-székesegyház
HázastársaFelicia Cornaro
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Vital Michele témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Élete a velencei trón előtt szerkesztés

A velencei krónikások úgy emlékeznek meg Vital Michele családjáról, mint akik a tizenkét úgynevezett apostoli család leszármazottjai. Ezt erősítette, amikor feleségül vette Felicia Cornert, az egyik legbefolyásosabb velencei kereskedőcsalád tagját. Egyes korabeli feljegyzések szerint a magyarországi Esztergomban született, amikor apja egy kereskedelmi szerződés megkötéséért a szomszédos állam fővárosába érkezett.
Elődjéhez, Vital Faliero de'Donihoz hasonlóan ő is nagy szerepet szánt a köztársasági intézményeknek, és uralkodásának legnagyobb döntéséhez is segítségül hívta a város vezetőit. Ennek megfelelően ő is a dózsét segítő tanács egyik tagja volt, akit elődje halála után nagyrészt a tanács támogatásának köszönhetően választottak meg Velence dózséjának. Az új dózse azonban sokkal inkább érdekelt volt a sikeres kereskedelemben, mint elődje.

Dózseként a Serenissima élén szerkesztés

Vita a nagygyűlésben szerkesztés

1095-ben Clermont-ban II. Orbán pápa zsinatot hívott össze, amelynek legfontosabb rendelkezése értelmében a keresztény államoknak segíteniük kell a Szent Széket, hogy a bibliai területek, a Szentföld ismét keresztény uralom alá kerüljön. A pápai követeket Itáliában Bouillon Gottfried is támogatta. A francia nemes kísérete Velencében is felkérte a dózsét, hogy vegyen részt a nagyszabású hadjáratban.

Vital összehívta a Consiglio Minortól is szélesebb alapokra építő Nagygyűlést, amelyen megkérdezte a velenceieket arról, hogy érdemes-e belevágni a hadi vállalkozásba. A gyűlés sokáig vitatkozott a kérdésről, hiszen 1096-ban híre ment, hogy az első európai seregek útnak indultak kelet felé, és a város nagy riválisai Genova és Pisa is részt vett a hadi vállalkozásban. De Velencének még nem állt készen a flottája egy ekkora útra, ráadásul a gyűlés nem látta a szent háború gazdasági előnyeit. Ezen felül az útnak politikai hatásai lettek volna a Velencei Köztársaságra. Végül a gyűlés elvetette a hadi vállalkozás lehetőségét.

Mindezek ellenére a dózse fejleszteni kezdte a velencei flottát, és hamarosan kiderült, nem is minden alap nélkül. Az elkövetkezendő években ugyanis olyan hírek érkeztek a keleti hadjáratról, hogy a genovaiak és a pisaiak 120 hadihajója fontos kikötőket foglalt el a Földközi-tenger keleti partvidékén. Ez egyrészt meggátolta, hogy velencei hajók kereskedjenek vagy akár csak horgonyozzanak ott, másrészt gazdag rakománnyal tértek vissza Itáliába. A nagygyűlést újra összehívta Vital, amelyen már minden résztvevő egyetértett abban, hogy Velencének is ki kell vennie részét a fontos keresztény hadjáratból. Bár a vallásosság mögött a szomszédos városállamok túlzott gazdasági térnyerésének visszaszorítása állt. A gyűlés elhatározta, hogy 1099 júliusában 207 hajóból álló kereskedelmi és hadi flotta indulhat útnak a Szentföld felé. A hatalmas méretű hajóhad parancsnokának a dózse fiát, Giovannit és Olivolo püspökét, Enrico Contarinit tették meg.

Irány Szentföld szerkesztés

A soha nem látott flotta tehát 1099 nyarán útnak indult kelet felé. A hajóhad vezetőit cseppet sem érdekelte a Laterán által olyan magasztosan hirdetett túlvilági dicsőség, annál inkább a gazdagodás és gyarapodás lehetősége. Decemberben a flotta elérte Rodosz partvidékét, amelyet egy genovai flotta tartott ellenőrzése alatt. A túlerőben lévő velenceiek megtámadták a rivális hajókat, majd azok zsákmányának elrablása után elsüllyesztették Genova fő flottáját. Ezek után a szigetet támaszpontként használva több görög szigetet, Ciprust és a kis-ázsiai partvidéket is igyekeztek a Serenissima befolyása alá vonni.
A parancsnokság úgy döntött, hogy 1100 tavaszán végleg Szentföld felé veszik az irányt. Eközben Bouillon Gottfried és serege megkezdte Jeruzsálem ostromát. De a francia hadúrnak egyre nagyobb nehézségbe ütközött az ostrom sikeres befejezése, ugyanis a genovai flotta elsüllyedtével egyedül a pisaiak álltak Bouillon segítségére, de hamarosan ők is faképnél hagyták a keresztény sereg vezérét. Ekkor érkezett meg a keleti partokra a velencei flotta, amely bizonyos kikötések mellett hajlandó volt támogatni Bouillon ostromát, majd elismerte őt Jeruzsálem királyának. Az újdonsült uralkodó súlyos megállapodást kötött Velence képviselőivel, ugyanis a szerződésben kikötötték, hogy a keresztes hadak ellátását egyedül a velencei kereskedők oldhatták meg. Ezen kívül Gottfried király garantálta a velencei flotta kereskedelmi előjogait minden területre, amelyre a keresztesek ráteszik kezüket. Ezen városokban, kikötőkben vagy országrészekben a velencei kereskedők teljes adó- és vámmentességet élvezhettek. Hamarosan kereskedőnegyedek épültek fel a Közel-Kelet számos városában. Haifában, Jaffában, Mirában és Szíria partmenti vidékein igen gazdag kereskedőtelepek alakultak ki.

Hamarosan a Velence által szinte uralt Mirából Szent Miklós relikviáit is átszállították az Adria partján álló városba. A dózse ugyanis úgy vélekedett, hogy ha a Szent Márk-bazilika méltó relikviákat kapott, akkor Velence első templomának, a Szent Miklós-templomnak is kijár ez a tisztesség. Velence kereskedőcsaládjai olyan hatalmas vagyonra tettek szert ebben az időszakban, hogy Európa legtöbb uralkodójának kincstárát lepipálhatták volna. A fellendülő gazdaság kiemelkedő uralkodóvá tette Vitalt.

Itáliai előny szerkesztés

A hatalmas keleti kereskedőtelepek mellett a dózse igyekezett biztosítani az itáliai befolyás növelését is, hiszen a hazai területeken komoly versenytársakkal kellett számolnia a velencei kereskedőknek. Több háborút is vívott a szomszédos Toszkána ellen Ferrara birtoklásáért. Matild, toszkánai hercegnő csapatai nem bírták az egyre gazdagabb velencei sereg nyomását, és végül 1101-ben feladták a harcot. Ezzel a kereskedőváros hatalma immár Itália belső részeire is kiterjedt.

A nagy dózse 1102-ben halt meg természetes halállal. Testét felesége mellett, a Szent Márk bazilika árkádjában helyezték örök nyugalomra.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Integrált katalógustár (német és angol nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 14.)


Előző uralkodó:
Vital Faliero de'Doni
Velencei dózse
1096-1102
 
Következő uralkodó:
Ordelafo Faliero