IV. Iván orosz cár

moszkvai nagyfejedelem

IV. Iván, tettei után kapott melléknevén Rettegett Iván vagy Rettenetes Iván (oroszul: Иван IV Грóзный [Ivan Groznij]), (1530. augusztus 25.[1]1584. március 18.[1]), moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, az első orosz cár 1547-től haláláig. Hosszadalmas, jobbára eredménytelen háborúskodásba keveredett a svédekkel és a litvánokkal, ám az Arany Horda és a Német Lovagrend ellen sikeresen lépett fel. Ő fogalmazta meg elsőként azt a törekvést, miszerint Oroszországnak Balti-tengeri kikötőre van szüksége, ezt az ambíciót azonban csak I. Péter tudta teljesíteni.

IV. Iván
Iván 1672-es ábrázolása
Iván 1672-es ábrázolása

Moszkva nagyfejedelme
Uralkodási ideje
1533. december 4.[1] 1584. március 18.
Elődje III. Vaszilij
Utódja I. Fjodor
Minden oroszok cárja
Uralkodási ideje
1547. január 16. 1584. március 18.
Elődje nem volt
Utódja I. Fjodor
Életrajzi adatok
Uralkodóház Rurik-dinasztia
Született 1530. augusztus 25.
Kolomenszkoje,[1] Moszkva közelében
Elhunyt 1584. március 18. (53 évesen)
Moszkva[1]
NyughelyeArkangyalok székesegyháza, Moszkva
Édesapja III. Vaszilij
Édesanyja Elena Glinkaja
Testvére(i) Yuri of Uglich
Házastársa
Gyermekei
  • Dmitry Ivanovich of Russia
  • Tsarevich Ivan Ivanovich of Russia
  • I. Fjodor orosz cár
  • Dmitry of Uglich
  • Anna Ivanovna of Russia
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Iván témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

A katonai fegyelem és a központi hatalom megszilárdítása érdekében terrorisztikus eszközökkel törte le a bojárok és más nemesek hatalmát.[1]

Élete szerkesztés

Ifjúsága szerkesztés

III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem második, Jelena Glinszkaja hercegnővel kötött házasságából született.[1] A cár a későbbiekben megalkotott egy – minden valóságot nélkülöző – elméletet, amely szerint dinasztiája közvetlenül Augustus római császártól származott, így akart ugyanis nagyobb mozgásteret szerezni a nemzetközi örökösödési vitákban.[1] Édesapja halála után két nappal (1533. december 6.) Danyiil metropolita az Uszpenszkij-székesegyházban nagyfejedelemmé kiáltotta ki a gyermek Ivánt.[1] Iván nevében édesanyja, Jelena kormányozta az országot, kegyence, Ivan Ovcsina Tyelepnyev-Obolenszkij közreműködésével: ez adott táptalajt azoknak a híreszteléseknek, mik szerint a gyermek nagyfejedelem valójában Obolenszkij fia.[1] Jelena 1538. április 3-án halt meg, feltehetően megmérgezték.[1] Iván a későbbiekben senkit sem vádolt meg nyíltan e bűn elkövetésével, de a kegyencet börtönbe vetették, Obolenszkij húgát pedig – aki Iván dajkája is volt – kolostorba zárták.[1] Formálisan Iván 5 éves korától részt vett az államügyek intézésében, így az egymással folytonosan rivalizáló bojárcsaládok, a Sujszkijek és a Belszkijek hatalmi harcának középpontjába került.[1] Nem feledte ekkori tapasztalatait, és élete végéig mélységesen bizalmatlan maradt a bojárokkal szemben.[1]

A koronázás 1547. január 16-án zajlott le, egyszerű, zárt körű udvari ünnepség keretében.[1] Azzal, hogy felvette "a minden oroszok cárja és nagyfejedelme" címet, Iván tudtára adta a világnak, hogy a bizánci császárok örökösének tekinti magát.[1] (A cár szó a latin caesarból származik, s a kortársak imperatornak ["császár"] fordították.[1]) Február 3-án feleségül vette az ősi Kobila-Koskin családhoz tartozó Anasztázia Zaharina-Jurjevát (e családból származott a későbbi Romanov-ház).[1] Boldog házasságban éltek, hat gyermekük született, de közülük csak kettő maradt életben.[1] A történészek feltételezése szerint az 1560. augusztus 7-én elhunyt Anasztázia jótékony hatással volt Ivánra, és – Makarijhoz, a moszkvai metropolitához hasonlóan – gyakran lépett fel békítő szándékkal.[1] Valószínűleg Makarij ösztönözte az ifjú uralkodót arra, hogy az igazságszolgáltatás elvein alapuló keresztény államot hozzon létre.[1] A reformokat az egyházi ügyek rendezésével kezdte; intézkedéseit az 1547-es, 1549-es és 1551-es zsinatokon el is fogadtak.[1] 1549-ben megalapította a Izbrannaja Rada ("Kiválasztottak Tanácsa") nevű, héttagú tanácsadó testületet.[1] Ez év februárjában meghívta a bojárság, a főpapság és a moszkvai nemesség képviselőit az úgynevezett "megbékélés gyűlésé"-re (szobor primirenyija), melyen meghirdette reformpolitikáját.[2] Az eleinte gyakran, majd egyre ritkábban ülésező országos gyűlés (zemszkij szobor) magában hordta rendi-képviseleti monarchia megvalósításának lehetőségét.[3] 1550-ben új Szugyebnyikot – törvénykönyvet – állítottak össze és fogadtattak el az országos gyűléssel; javítottak a közigazgatási rendszer működésén és a katonai szolgálat feltételein; vidéken megszervezték a helyi közigazgatás zemsztvónak nevezett egységeit, amelyek élén választott elöljárók (zemsztvosztaroszta) álltak.[3]

Harc a tatárok ellen és belső problémák szerkesztés

A moszkvai uralkodóknak mindig sok gondot okoztak a tatár csapatok betörései; Iván is tudatában volt ennek a veszélynek, ezért úgy határozott, hogy támadásba lendül.[3] Két eredménytelen hadjárat (1547, 1549) után csapatai végül 1552-ben bevették Kazany városát, így a Volga menti Kazanyi Kánság Oroszország része lett.[3] 1556-ban az Asztraháni Kánság ellenállás nélkül elfogadta Moszkva fennhatóságát.[3] A hadjáratokban a cár személyesen részt vett, az államügyek intézését Makarij metropolitára bízta.[3] A belső hatalmi harcok folytatódtak, s a helyzetet csak tovább nehezítették az orosz örökösödési törvények, amelyek oly bonyolultak voltak, hogy óhatatlanul vitához vezettek; a nemesség eközben mind számát, mind hatalmát tekintve megerősödött.[3] 1553 márciusában Iván súlyosan megbetegedett, ezért magához hívatta bojárjait, hogy esküdjenek hűséget örökösének, a kiskorú Dmitrij hercegnek.[3] A titkos tanácsban és a bojárdumában megoszlottak a vélemények, sokan attól tartottak, hogy a gyermek trónra kerülése esetén kiújul az Iván kiskorúsága idején tomboló erőszakhullám.[3]

A bojárok jelöltje a cár elsőfokú unokatestvére, Vlagyimir Andrejevics sztaricai herceg volt.[3] Bár ezzel sok hűséges alattvalóját maga ellen fordította, a cár végül elismertette fia örökösödési jogát.[3] Ez alkalommal senki sem lett kegyvesztett, sőt maga Vlagyimir is tagja lett a régensi tanácsnak.[3] Ugyanakkor Iván tisztában volt azzal, hogy unokatestvére fenyegetést jelent fia számára, s mivel az elkövetkező 15 év során a herceg és nagyravágyó édesanyja tovább erősítette gyanúját, végül mindkettőjükkel leszámolt (feltehetőleg 1569-ben).[3]

A livóniai háború szerkesztés

 
Viktor Vasznyecov: IV. Iván (1897)

Miután a Volga mindkét partján biztosította hatalmát, Iván figyelme a Baltikumra irányult; tengeri kijáratot akart, hogy megoldja a tenger nélküli Oroszország évszázados problémáját.[3] Az eredetileg Kínába induló Richard Chancellor és brit kereskedőtársai a Fehér-tenger felől jutottak el 15531554-ben Moszkvába, Iván azonban meg volt győződve arról, hogy csak akkor tud eredményesen kereskedni Európával, ha a Balti-tenger partján jut kikötőhöz.[3] A 24 évig tartó livóniai háború 1558 januárjában kezdődött.[3] Az első balti hadjárat az oroszok sikerét hozta: Livónia, a Német Lovagrend állama megszűnt létezni, és Narva kikötője orosz kézre került.[3] A háborúba később bekapcsolódott Lengyelország, Svédország és Dánia is, így 1564 körül megváltoztak az erőviszonyok; a livóniai háború második és harmadik szakaszában Iván hadserege súlyos vereséget szenvedett.[3] A teljes összeomlás elkerülése végett a cár XIII. Gergely pápa közbenjárását kérte, aki Antonio Possevino nunciust bízta meg a közvetítéssel.[3] Oroszország 1582-ben a Lengyel–Litván Unióval 10 évre, 1583-ban a svédekkel 3 évre szóló fegyverszünetet kötött.[3]

Az opricsnyina évei szerkesztés

Miközben a livóniai háború folyt, Iván otthon sem maradt tétlen – 1565-ben két részre osztotta Oroszországot.[3] Az egyik felét, a zemscsinát a régi módszerek szerint a bojárduma kormányozta; a másikat, az opricsnyinát maga a cár igazgatta gondosan megválasztott – eleinte 1000 főből álló, de később 6000-es létszámúra duzzasztott – opricsnyikgárdája segítségével.[3] A szinte évről évre változó opricsnyina területileg meghaladta a zemscsinát, népességét tekintve viszont alatta maradt.[3] Ez a közigazgatási átszervezés tovább gyengítette az ország erejét: a kimerítő livóniai háború és az opricsnyina hatását a történészek a tatárjárás következményeihez hasonlítják.[3]

Az ország kettéosztottságát Iván 1572-ben szüntette meg, miután az opricsnyina seregei nem tudták megállítani a krími tatárok előretörését: I. Devlet Giráj krími kán seregei elfoglalták és felégették Moszkvát.[3] Mindenesetre ez a hétéves időszak véres szégyenfoltot hagyott Iván történelmi örökségén, és kétségeket ébresztett beszámíthatóságát illetően.[3]

Török háború szerkesztés

A Kazáni és az Asztraháni Kánság elfoglalásával Oroszország az 1550-es években Kelet-Európa legerősebb hatalmává vált. Az Oszmán Birodalom nem csupán az oroszok visszaszorítását és a Krími Tatár Kánság megsegítését remélte egy északi hadjárattól, hanem a perzsa hadjáratok utánpótlási feltételeit is javítani akarta a volgai vízi út megszerzésével.[4] II. Szelim az orosz terjeszkedéstől tartó lengyelekkel akart szövetségre lépni. 1569 nyarán a törökök és a krími tatárok sikertelenül ostromolták Asztrahánt, mialatt az oszmán flotta Azovot támadta. 1570-ben IV. Iván követeinek Konstantinápolyban sikerült békét kötni a szultán és a cár között. Ennek ellenére a törökök és a krími tatárok újabb háborút indítottak a cár ellen, mely 1574-ben zárult le Iván seregeinek győzelmével. Mivel ekkor a cár nem akart a törökök ellen háborúzni, békét kötött II. Szelimmel.

Utolsó évei szerkesztés

Iván nehezen viselte reményei és tervei meghiúsulását, s 1581. november 16-án egy vita hevében, pillanatnyi felindultságában halálosan megsebesítette örökösét, Iván cárevicset.[3] Nem fia volt az egyetlen, aki áldozatul esett haragjának: Iván később több mint 3000 nevet tartalmazó szinogyikkokat (halottak jegyzéke az istentiszteleten való megemlékezéshez) küldött szét különféle kolostorokba hatalmas pénzösszegek kíséretében, azzal a paranccsal, hogy a szerzetesek imádkozzanak a halottak lelki üdvéért (sok áldozat neve nem is került ezekre a listákra).[3]

A cár 1584. március 18-án halt meg hosszú uralkodás után kaotikus állapotban hagyva az országot fiára, I. Fjodorra. A Fjodort követő másfél évtized, az úgynevezett "zavaros idők" (szmuta; 15981613) voltak.[3]

Megítélése szerkesztés

 
Ilja Jefimovics Repin: Rettegett Iván és fia 1581. november 16-án

Sok cselekedete megbotránkoztatta a kortársakat, főként a nyilvános kivégzések brutalitása keltett nagy közfelháborodást; a cár különösen kegyetlen módon számolt le a vele szembehelyezkedő papokkal, és hasonló brutalitással tizedelte meg Novgorod városának lakosságát.[3] A történészek többsége mindamellett egyetért abban, hogy Iván tudatos és számító politikus volt; első felesége elhunyta után kész volt házasság révén elérni politikai céljait.[3] 11 nappal Anasztázia halála után már utasította embereit, hogy kezdjenek tárgyalásokat II. Zsigmond Ágost lengyel királlyal, majd hosszas megfontolás után bejelentette, feleségül kívánja venni a király húgát, Katalint.[3] Ezek a tárgyalások sikerteleneknek bizonyultak, bár Iván később ismét próbálkozott, sőt, 1567-ben még békét is kötött a svédekkel, hogy megszerezhesse Katalint, aki időközben feleségül ment János svéd herceghez (a későbbi III. János svéd királyhoz).[3] A cár így akarta létrehozni a lengyel–orosz politikai uniót, melynek a határ mindkét oldalán számos támogatója akadt.[3] 1572-ben, a Jagelló-ház kihalásakor Iván is benyújtotta igényét a lengyel trónra.[3]

Iván kétségtelenül szenvedélyes férfiember volt, és minthogy nem helyeselte, hogy egy uralkodó házasságon kívüli kapcsolatokat tartson fenn, gyakran cserélte feleségeit; hat hitvese volt (a hetedik frigyet az egyház nem szentesítette), közülük három meghalt, egy túlélte őt, kettőtől pedig elvált, és zárdába kényszerítette őket.[3] Az angol követtel tárgyalt arról is, hogy esetleg feleségül venné I. Erzsébet angol királynő egyik udvarhölgyét, Mary Hastingset.[3] 1553 után igyekezett megszilárdítani a kapcsolatokat Angliával, 1566-ban még az is felvetődött benne, hogy lemond, és Angliában telepszik le.[3] Végül azonban haláláig az orosz trónon maradt.[3]

Sokféle eredmény fűződik a nevéhez; a külpolitikában minden lépését egy célnak rendelte alá: Európához akarta közelíteni országát – e törekvését másfél évszázaddal később Nagy Péter folytatta.[3] Iván politikáját rossz szemmel nézték a környező európai országok uralkodói, akik nem örültek az erős és gazdag vetélytárs megjelenésének.[3] A cár igyekezett gátat vetni a tatár és török csapatok betöréseinek.[3] Támogatta a kultúra fejlesztését.[3] A Kreml szomszédságában felállíttatta a Pecsatnij dvor elnevezésű nyomdát, és irányításával Ivan Fjodorov diakónust, az orosz könyvnyomtatás atyját bízta meg.[3] Iván fennmaradt írásai nagyrészt politikai jellegűek, de ezek is igazolják tehetségét: szókincse gazdagabb valamennyi XVI. századbeli orosz írónál.[3] Emellett még imádságokat és egyházi zeneműveket is szerzett.[3] A pravoszláv egyház odaadó híve volt, de ez a meggyőződése gyakran kényelmetlennek bizonyult politikai céljai szempontjából.[3]

Családfa szerkesztés

III. Iván
* 1440. I. 22.
† 1505. X. 27.
 
  Palaiologina Zsófia
* 1449 (?)
† 1503. IV. 7.
 
  Vaszilij Lvovics Glinszkij   Ana Jakšić
         
     
  III. Vaszilij
* 1479. III. 25.
† 1533. XII. 3.
 
  Jelena Glinszkaja
* 1506/1507
† 1538. IV. 3.
 
 
     
   
1
Anasztázia Romanovna
* 1523
† 1560. VIII. 7.
OO    1547. II. 3.


5
Anna Vaszilcsikova
* ?
† 1576/1577
OO    1575
1576-ban elválnak

2
Mária Tyemrjukovna
* 1544
† 1569. IX. 1.
OO    1561. VIII. 21.


6
Mária Dolgorukaja
* ?
† 1580
 OO    1577

IV. Iván
* 1530. VIII. 25.
† 1584. III. 18.
 
3
Márta Vasziljevna Szobakina
* 1552
† 1571. XI. 13.
OO   1571. X. 28.


7
Mária Fjodorovna Nagaja
* ?
† 1608
OO    1580. IX. 6.

4
Anna Alekszejevna Koltovszkaja
* ?
† 1626. IV. 5.
OO    1572. IV. 29.
1574-ben elválnak
                   
   1    1    1    1    1
Anna
* 1549. VIII. 10.
† 1550. VII. 20.
 
Mária
* 1551. III. 17.
† 1551
 
Dmitrij (1.)
* 1552. X.-e
† 1553. VI. 6.
 
Iván
* 1554. III. 28.
† 1581. XI. 19.
 
Eudoxia
* 1556. II. 28.
† 1558. VI.-a
 
   1    2    7        
I. Fjodor
* 1557. V. 31.
† 1598. I. 7.
 
Vaszilij
* 1563
† 1563
 
Dmitrij (2.)
* 1582. X. 18.
† 1591. V. 15.
 

Jegyzetek szerkesztés

  1. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4  , 305. oldal
  2. U. és d., 305–306. oldal
  3. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au U. és d., 306. oldal
  4. Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 22-23. o. ISBN 963 05 6740 7

További információk szerkesztés

  • Iván cárevics, IV. Iván fiának halála
  • Mikhál Lermontov: Históriás ének az rettenetös Iván czárrul, ifiú testörzőjérül és az vitéz kalmár Kalasnikovrul; ford. Sztrippai Sz. Hiador; La Fontaine Társaság, Bp., 1924
  • Nagy Iván: Rettenetes Iván. (IV. Iván cár); Cserépfalvi, Bp., 1942 (Nagy idők – nagy emberek)
  • Robert Vipper: Rettegett Iván; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1947
  • Szvák Gyula: Iván, a félelmetes; Gondolat, Bp., 1985
  • Henry Troyat: Rettegett Iván; ford. Jancsó Júlia; Palatinus, Bp., 1998 (Regényes életrajzok)
  • Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2001 (Ruszisztikai könyvek)
  • Szvák Gyula: IV. Iván / Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter; ford. Kutyina Olga, Kozma András; Pannonica, Bp., 2004 (Fekete-fehér)
  • Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája; L’Harmattan, Bp., 2019

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés


Előző uralkodó:
III. Vaszilij
Moszkvai nagyfejedelem
15331547
 
Következő uralkodó:
nem volt
Előző uralkodó:
nem volt
Orosz cár
15471584
 
Következő uralkodó:
I. Fjodor