Főmenü megnyitása

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő

II. Balduin jeruzsálemi király leánya, Szent Lázár kolostorának apátnője (12. század)

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő (11201170 körül) jeruzsálemi királyi hercegnő, Szent Lázár kolostorának apátnője.

Ioveta
Uralkodóház Rethel-ház
Született 1120
Betánia
Elhunyt 1170 körül
Édesapja II. Balduin jeruzsálemi király
Édesanyja Morfia melitenei úrnő

ÉleteSzerkesztés

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő 1120-ban látott napvilágot II. Balduin jeruzsálemi király és Morfia melitenei úrnő negyedik gyermekeként, egyben az egyetlenként, aki II. Balduin 1181-es trónra kerülése után született. Édesapja eredetileg frank lovagként csatlakozott a keresztes háborúkhoz; édesanyja egy örmény uralkodó leányaként keleti légkört teremtett a királyi udvarban. A négygyermekes családban nem volt fiúgyermek; a hercegnő és három nővére rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással.

1123-ban a jeruzsálemi uralkodót fogságba ejtették a muszlimok Edessza határainak védelme közben. Morfia királyné legkisebb leányával rögtön északra utazott a célból, hogy tárgyaljon férje szabadon bocsátásáról Timurtas mozlim uralkodóval. A váltságdíj nagyon magas volt: nyolcvanezer dinár Timurtas részére, amiből húszat azonnal kellett kifizetni, a maradék törlesztésének záloga pedig a kisleány Ioveta hercegnő és az edesszai trón várományosa lett túszként. Ezenkívül a jeruzsálemiek Atareb, Zerdana és Kafartab átadására és a Timurtas által a Dubaisz ibn Szadaka beduin törzsfő ellen vezett háború támogatására kényszerültek. II. Balduin király 1124. júniusban hagyta el a saizari udvart, miután találkozott leányával és túsztársával, Joscelin edesszai trónörökössel. A hercegnőt a saizari emír erődjében tartották fogva egészen egy éven keresztül. 1125. június 11-én a szíriai Azaz mellett a keresztes államok egyesített seregei a jeruzsálemi király vezetésével győzedelmeskedtek a szeldzsuk törökök fölött. A hadizsákmányból tellett a nyolcvanezer dinár váltságdíjra is a hercegnőért és az edesszai trónörökösért: „minden frank lovag lemondott zsákmánya egy részéről, hogy kiválthassák a király leányát.”[1]

Minthogy nem született fiútestvérük, mind a négy hercegnő számára kulcsfontosságú kérdés volt a férjhezmenetel. II. Balduin király egyik leányára akarta hagyni a trónját, ennek megfelelően pedig igyekezett befolyásos, megbízható házastársat keresni számukra. A legidősebb Melisenda hercegnőt a gazdag és előkelő V. Fulko anjoui gróffal jegyezte el, hogy később társuralkodókként átvehessék tőle az uralmat. Aliz hercegnő egy keresztes uralkodóhoz, II. Bohemund antiókhiai fejedelemhez ment nőül; Hodierna hercegnő II. Rajmund tripoliszi gróf felesége lett. Dacára nővérei házasságkötéseinek, Ioveta hercegnő maga az egyház mellett döntött: felvette az apácafátylat, és belépett a jeruzsálemi Szent Anna zárdába.

1143-ban az immáron uralkodó Melisenda királynő kolostort építtetett Betániában a jeruzsálemi pátriárkától vásárolt földön. A kolostort betániai Szent Lázárnak szentelték; s az első apátnő halála után 1144-ben Ioveta királyi hercegnőt választották meg a zárda vezetőjének. Noha nem rendelkezett akkora hatalommal, mint testvérei, Ioveta apátnő mégis jelentős befolyással bírt: „kettős szerepében, mint királyi vérből származó hercegnő és mint Palesztina leggazdagabb kolostorának apátnője hosszú életén át mindvégig megkülönböztetett tiszteletnek örvendett a királyságban.”[2] Egy 1157-es keltezésű adománylevél szerint az apátnő földet adományozott a johannita lovagrendnek. Apáca mivolta ellenére a hercegnő nem szakította meg kapcsolatát a királyi udvarral; őt bízták meg például unokahúga, Szibilla királyi hercegnő nevelésével és tanításával.[3][4]

Ioveta jeruzsálemi királyi hercegnő jelen volt nénje, Melisenda jeruzsálemi királynő halálos ágyánál 1161-ben. A krónikák ekkor tesznek utoljára említést a hercegnőről; halálozási dátuma éppen ez okból kifolyólag ismeretlen. 1178-ban már biztosan nem élt, mivel eddigre új apátnő lépett Szent Lázár kolostorának élére.[2][5]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Runciman. 406. oldal
  2. a b Runciman. 447. oldal
  3. Runciman. 569. oldal
  4. Türoszi Vilmos: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum
  5. Cartulaire de Ste Maria Josaphat. Kohler kiadó, 122. o. 

Források és irodalomSzerkesztés

Felhasznált irodalomSzerkesztés

Kapcsolódó irodalomSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés