Főmenü megnyitása

Istvánffi Gyula, Istvánffi Gyula Pál (1886-ig Schaarschmidt Gyula, 1889-től madéfalvi Istvánffi Gyula; Kolozsvár, 1860. április 5.Budapest, 1930. augusztus 16.) botanikus, mikológus, ampelológus. Fő kutatási területe a gombák és a gombák okozta szőlőbetegségek patológiai vizsgálata, az ellenük való növényvédelmi módszerek kidolgozása volt. 1901-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920-tól rendes tagja volt. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „Istv.”.

Istvánffi Gyula
Született Schaarschmidt Gyula
1860. április 5.
Kolozsvár
Elhunyt 1930. augusztus 16. (70 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása botanikus,
mikológus,
ampelológus

Tartalomjegyzék

ÉleteSzerkesztés

Szülei Scharschmidt György és Istvánffi Rozália. Mádéfalvi Istvánffy József fogadta örökbe. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári, majd a bonni egyetemen végezte, végül Kolozsváron szerzett 1881-ben bölcsészdoktori, 1882-ben természetrajz–földrajz szakos tanári oklevelet. 1881-től négy éven keresztül a Kolozsvári Tudományegyetem növénytani tanszékének tanársegédje, 1883 után a növényanatómia magántanára volt. 1885–1887 között a münsteri egyetemen Julius Oscar Brefeld asszisztenseként vizsgálta az üszöggombákat. 1887-ben rövid kristianiai (oslói) kitérőt tett, ahol a város egyik sörgyárában a sör mikroorganizmusainak tenyésztését tanulmányozta. Ezt követően visszatért Kolozsvárra, s 1889-ig oktatott a növénytani tanszéken. Ebben az évben nevezték ki a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum növénytani osztályának vezetőjévé, amely tisztet 1897-ig töltötte be. 1892-től a Budapesti Tudományegyetemen a Kriptogám növények morfológiája és rendszertana című tárgykör magántanáraként oktatott a növénytani tanszéken. 1897-ben visszatért szülővárosába, ahol a növénytan nyilvános rendes tanáráva nevezték ki. Noha ezúttal csak egy tanévet töltött kolozsvári katedráján, újjászervezte az egyetemi növénytani intézetet és belefogott a botanikus kert rendezésébe is. 1900. június 7-én Budapesten házasságot kötött Böheim Ilona Augusztával, Böheim József és Gratz Jozefa lányával.[1]

1898-tól az általa megszervezett és alapított budai Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézetet igazgatta egészen 1915-ig, amikor a budapesti Királyi József Műegyetemen a növénytan nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Tizenkét esztendőn át, 1927. évi nyugdíjazásáig oktatott az intézményben, 1921–1922-ben egyúttal az egyetemes és vegyészmérnöki osztály dékánja is volt.

MunkásságaSzerkesztés

Istvánffi botanikai érdeklődése rendkívül szerteágazó volt: általános növényszervezettani (alaktan, szövettan, sejttan) és növénykórtani kutatásai mellett behatóan foglalkozott a moszatok és a gombák vizsgálatával is. Munkásságának kiemelkedő fontosságú területét ampelológiai (szőlészeti) és a szőlő (főként gombás) megbetegedéseire vonatkozó kutatásai, a különféle szőlőbetegségek ellen és a borminőség javítása érdekében kidolgozott módszerei alkották. Hozzájárult a peronoszpóra elleni védekezés megszervezéséhez, s elsőként dolgozott ki megbízható peronoszpóra-előrejelző módszert, amelyet külföldön is alkalmaztak. Szakmai életútja utolsó szakaszában a kukoricaszárból és nádból való cellulózgyártás kérdésköre foglalkoztatta, s a végül sikerrel kidolgozott eljárást külföldön is szabadalmaztatta. Az előbbiek mellett jelentős botanikatörténeti munkássága is, részletesen foglalkozott a németalföldi Charles de L’Écluse (Clusius) növénytani írásaival. Közel kétszáz, itthon és külföldön megjelent szaktudományos cikke mellett a szőlészeti kísérleti állomás igazgatójaként szerkesztette a Magyar Királyi Ampelológiai Intézet Közleményeit (1901–1913), a Magyar Királyi Ampelológiai Intézet Évkönyveit (1906–1910), illetve az Annales de l’Institut Ampelologique Royal Hongroise-t (1901–1913).

Tudományos eredményei elismeréseként 1901-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920-ban rendes tagjává választották, 1920–1926 között a Matematikai és Természettudományi Bizottság előadója volt. Peronoszpórakutatásaiért a Francia Tudományos Akadémia 1902-ben és 1905-ben is Istvánffinak ítélte oda a Thore-díjat.

Főbb műveiSzerkesztés

  • A kerékpárosság kézikönyve, Budapest, 1894.
  • Untersuchungen über die physiologische Anatomie der Pilze, in: Jahrbuch für wissenschaftliche Botanik, 1896.
  • A Balaton moszatflórája, Budapest, 1897.
  • Animadversiones auctorum in opera botanica, Kolozsvár, 1898.
  • A magyar ehető és mérges gombák könyve, Budapest, 1899.
  • A Clusius codex mykologiai méltatása, Budapest, 1899–1900.
  • A szőlő fakórothadásáról, in: Matematikai és Természettudományi Értesítő, 1902.
  • Az ithyphallus gomba és coepophagus atka együttes föllépéséről hazánkban, in: Matematikai és Természettudományi Értesítő, 1903.
  • A botrytis, monilia és coniothyrium spóráinak életképességéről, in: Matematikai és Természettudományi Értesítő, 1903.
  • Vizsgálatok a botrytis sporák életképességéről, in: Matematikai és Természettudományi Értesítő, 1905.
  • A m. kir. központi szőlészeti kísérleti állomás és ampelologiai intézet szőlővédelmi útmutatásai: Peronospora elleni védekezés, Budapest, 1906.
  • A m. kir. központi szőlészeti kísérleti állomás és ampelologiai intézet ismertetése, Budapest, 1907.
  • A fakórothadás (coniothyrium) elleni védekezés, Budapest, 1908.
  • A szürkerothadás (botrytis) elleni védekezés, Budapest, 1908.
  • A peronospora okozta fürtbántalmakról, Budapest, 1908.
  • A peronospora biológiájáról s a védekezésről, Budapest, 1912.
  • Útmutató a peronospora elleni védekezésre, Budapest, 1914.
  • A kukorica és a cellulose gyártás, in: Akadémiai Értesítő, 1922.

JegyzetekSzerkesztés

Felhasznált forrásokSzerkesztés