A japán irodalom mintegy másfélezer évet ölel fel. A régi Japánra nagy hatással volt a Kínával és a kínai irodalommal való kulturális érintkezés. A Japánban készült irodalmi művek gyakran klasszikus kínai nyelven íródtak, és a kínai hatás egészen a modern kor kezdetéig jelentős maradt; ugyanakkor a japán irodalom hamar kialakította saját, jellegzetes stílusát, nemzeti témáit. Amikor Japán a 19. században megnyitotta kapuit a nyugati kereskedelem felé, a japán írók megismerkedtek a modern nyugati irodalmakkal, amelyek hatása egészen a mai napig megfigyelhető.

Japán irodalom
7. század – napjaink
Elterjedése Japán
Világtörténelmi korszak középkor,[1] újkor, legújabb kor
Jellemzői
Írástípus japán írás
1873-syougakukanazukai

Története szerkesztés

A japán irodalmat négy fő korszakra szokás felosztani: korai, klasszikus, feudális kori és modern japán irodalom.

Lásd még: Japán történelme

Korai japán irodalom (794-ig) szerkesztés

A Kínából származó kandzsi írás átvételével született meg Japánban az írásbeliség. Ezelőtt nem létezett írásrendszerük. Először ezeket a kínai írásjegyeket használták japán mondattani formákkal, míg az irodalmi nyelv továbbra is a klasszikus kínai volt. Ennek eredményeképpen ezek a mondatok kínainak tűntek írásuk szerint, ám a japán fonetika szerint kellett őket olvasni. Ezután a folyamatosan átvett kínai írásjelekből született meg a japán manjógana, a kana írásrendszer legkorábbi formája.

Japán legkorábbi teljes írott emlékének a 604-ből származó 17 cikkelyes alkotmány tekinthető, amelyet Sótoku hercegnek tulajdonítanak. A kínai nyelvű szöveg konfuciánusbuddhista szellemiségű erkölcsi útmutató az udvari tisztségviselők számára.[2]

A legkorábbi japán nyelvű szépirodalmi művek a Nara-korban születtek. Ezek közé tartozik a Kodzsiki (712, „Régi idők feljegyzései”), mely Japán mitológiájának és legendás történelmének krónikája és a Nihongi (720, „Japán krónikája”), mely kevésbé történelmi tényeken alapuló írás. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Jamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amateraszu Ómikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Szuszanoo, Amateraszu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kodzsiki és Nihongi mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, például a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.[3]

A japán szépirodalom első mérföldköve a Manjósú (Tízezer levél; 759 után) c. költészeti antológia, mely mintegy 4500 verset tartalmaz; korábbi évszázadokban született dalokat is. Formája szerint legtöbbjük vaka: ötsoros, 5-7-5-7-7, azaz összesen 31 szótagból álló vers, de igazi remekműnek az a 260 „csóka” (hosszú dal) számít, mely akár 150 5 vagy 7 szótagú sorból is állhat, és egy vagy több „hanka” (záróformula) fejezi be. Ez a szabadabb forma lehetőséget adott a költőknek, hogy megénekelhessék a rövid dalban kifejezhetetlen témákat: hozzátartozóikért érzett gyászukat, a császári ház dicsőségét vagy egy aranylelőhely felfedezésén érzett örömüket. Modern kutatások szerint a csóka tisztító halotti szertartásokban gyökerezik: a halott háborgó szellemét csendesítették le érdemeinek felsorolásával és annak ígéretével, hogy sohasem merül feledésbe.

A gyűjtemény legnagyobb költője Kakinomoto no Hitomaro volt, de kiemelkedtek Ótomo no Tabito és Ótomo no Jakamocsi (valószínűleg az antológia szerkesztője), valamint Jamanoue no Okura is. Az arisztokrata költőkéin kívül a gyűjtemény közrendűek tollából is tartalmaz verseket.[3]

Klasszikus japán irodalom (794–1185) szerkesztés

A klasszikus japán irodalom a Heian-kor (794-1185) irodalmára vonatkozik, melyet „aranykorként” is szokás emlegetni. Bár az arisztokrata költészet ekkoriban elsősorban kínai nyelvű volt, a kana fonetikus szótagírás feltalálása rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. Az új írás feltalálását a hagyomány Kúkai (ismertebb nevén Kóbó daisi) buddhista szerzetesnek tulajdonítja.

905-ben Ki no Curajuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinsút (Régi és modern idők gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Manjósúban összegyűjtött művek. E költők – és a később összeállított antológiák udvari költői – számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinsú korának legnagyobb költői: Ono no Komacsi, Isze úrhölgy, Arivara no Narihira és az összeállító, Ki no Curajuki.

A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fudzsivara no Szadaie szerkesztette Sinkokinsú („Régi és modern idők új gyűjteménye”; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak. Az iroha költemény szintén ebben a korszakban íródott, mely a japán nyelv szótagolása miatt vált fontossá.

A 11. század elején Muraszaki Sikibu megírja a japán és többek szerint az egész világirodalom első regényét, a Gendzsi szerelmeit.

A japán középkor irodalma (1185–1600) szerkesztés

A japán középkor irodalmára nagy hatással volt a zen buddhizmus, amikor papok, utazók és aszkéta költők voltak az első számú szerzők. Ebben az időszakban számos polgárháború zajlott az országban, mely egy katonai osztály, a szamurájság megjelenéséhez, majd ezt követően háborús krónikák és történetek kialakulásához vezetett. A művek többsége elmélyülten foglalkozik az élet és a halál gondolatával, az egyszerű életmóddal és az ölés általi megdicsőüléssel. Az egyik ilyen mű a Heike monogatari (első ismert kiadás: 1371), krónika a Minamoto és a Taira klánok közti háborúskodásról, a 12. századi Japán irányításáért vívott küzdelemről. Fontos megemlíteni még Kamo no Csómei „Hódzsóki” (1212) és Josida Kenkó „Curezuregusza” (1330 k.) című esszéjét.

A 1415. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a „renga” (láncvers). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy 15. századi renga-költő, Szógi és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.[3]

Az Edo-kor irodalma szerkesztés

Modern japán irodalom szerkesztés

Jelentősebb szerzők és művek szerkesztés

Korai és klasszikus irodalom szerkesztés

Feudális kori irodalom szerkesztés

Modern irodalom szerkesztés

Források szerkesztés

  • [2] Terebess Ázsia lexikon.
  • Donald Keene
    • Modern Japanese Literature, Grove Press, 1956. ISBN 0-394-17254-X
    • World Within Walls: Japanese Literature of The Pre-Modern Era 1600–1867, Columbia University Press © 1976 reprinted 1999 ISBN 0-231-11467-2
    • Dawn to the West: Japanese Literature in the Modern Era, Poetry, Drama, Criticism, Columbia University Press © 1984 reprinted 1998 ISBN 0-231-11435-4
    • Travellers of a Hundred Ages: The Japanese as Revealed Through 1,000 Years of Diaries, Columbia University Press © 1989 reprinted 1999 ISBN 0-231-11437-0
    • Seeds in the Heart: Japanese Literature from the Earliest Times to the Late Sixteenth Century, Columbia University Press © 1993 reprinted 1999 ISBN 0-231-11441-9
  • Ema Tsutomu, Taniyama Shigeru, Ino Kenji, Shinshū Kokugo Sōran (新修国語総覧?) Kyoto Shobō © 1977 revised 1981 reprinted 1982
  • Birnbaum, A., (ed.). Monkey Brain Sushi: New Tastes in Japanese Fiction. Kodansha International (JPN).

Jegyzetek szerkesztés

  1. Távol-keleti értelemben.
  2. de:17-Artikel-Verfassung
  3. a b c [1] Terebess: olvasva: 2008. február 3.

További információk szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés